Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-03-20 / 12. szám
! ' Ö7 IFJÚSÁG J tik ötéves múltam még, amikor anyám kezét fogva, szorongó érzésekkel léptem be először az iskola kapufán. A szorongó érzésnek az i volt az oka, hogy a nagyobb gyerekek — alighanem bosszúból — a- laposan elijesztettek az iskolától. Ötéves létemre meglehetős tekintélyem volt közöttük. Erős voltam és vad, futásban, ugrásban, úszásban az elsők között. Egy valamiben azonban tapasztalatlan voltam: nem ismertem az iskolán Mit tudsz még te! — hallottam szinte naponta — tudod is te, hogy mi az élet! Majd megtudod, ha iskolába mégy! Be leszel zárva, mozdulatlanul kell ülnöd, mert ha csak megmoccansz, máris a nyakad közé sóz a tanító, vagy kötéllel kötöz a pádhoz. Nem csoda hát, hogy ilyen „lecke" után reszketve mentem az iskolába. Szorongásomat anyám is észrevette, de a kérdésére, hogy mi a bajom és hogy félek-e, csak azt feleltem, hogy semmi, dehogyis félek. Mindig ilyen zárkózott voltam, senkit se kérdeztem, senkinek sem panaszkodtam. Ha nem vagyok ilyen, elmondom már régebben nyári félelmem és szenvedésem okát, és szüleim mosolyogva nyugtatnak meg. De én semmit nem szóltam. Ogy mentem az iskolába, mint az elítélt a vesztőhelyre. Hősiesen nyeltem könnyeimet, mikor el kellett engednem anyám kezét, és alig tudtam megállni, hogy sírva ne szaladjak utána. 'De aztán még az első napon megnyugodtam. Láttam, hogy a tanító egyáltalán nem cflyan ijesztő lény, mint amilyennek a gyerekek lefestették. Az iskoláról is megállapítottam, hogy nem olyan szörnyű hely. Nagyon megköny- nyebbültem, megnyugodtam, és már az első napon megszerettem az iskolát, mert négy szép kép függött a falon, és az egyik valósággal elbűvölt. Miközben hallgattam a tanító magyarázatát, lopva mindig a képen volt a szemem. A kép egy meseszép tájat ábrázolt, ragyogó napsütéssel, csobogó patakkal, százszínű virágú réttel. De nem ez volt az, ami lenyűgözött, hanem az a kockás hegy, amely az egész hátteret kitöltötte. Igen, egy kockás hegyI Szabályosan kockás volt, és a kockák különböző káprázatos színekben tündököltek a napsütésben. Ilyet én még sohase láttam! De hogy valóság, abban egy percig sem kételkedtem. Ha nem volna valóság, akkor nem rajzolták volna oda — okoskodtam. Tehát ilyen is van! És én erről mindeddig nem tudtam semmit Milyen jó is, hogy iskolába jöttem ... Biztosan nagyon messze lehet ez a hely. De nem baj! Nem leszek mindig kicsi, és ha megnövök, elmegyek oda. Elviszem a szüléimét is, és ott fogunk élni. így ábrándoztam hetekig, hónapokig, évekig. Minden gondolatomat c kockás hegy töltötte ki. A kockás hegy, amely nekem a boldogságot jelentette. Bármi szomorúság ért, megvígasztalőcitam azzal, hogy nem így lesz később, csak addig kell várnom, amíg felnövök, és megkereshetem a kockás hegyet. Egészen beleéltem magam, ez lett az életem célja. Ha nem vagyok olyan zárkózott, és beszélek a szüleimnek vagy a gyerekeknek az ábrándomról, bizonyára hamar felvilágosítanak, hogy az a négy kép nem más, mint a négy évszak, a telet, tavaszt, nyarat és az őszt ábrázolja. Ami nekem. tetszik közülük, az a tavasz, a kockás hegy pedig ... De én nem beszéltem róla senkinek, és nem kérdeztem semmit, hanem magamnak tartottam ez/. a gyönyörűséges titkot, ráépítettem gyermekéletem egész mesevilágát. Így történhetett meg, ami megtörtént. Több mint két évig mindennap, ahogy benyitottam az iskolába, első pillantásom a kockás hegyre esett, és ahogy haza indultam, utolsó tekintetemmel tőle búcsúztam. Harmadik osztályba jártam már. Egy napon a tanító az.évszakokat magyarázta. A télnél odament az első képhez. — Ez az — mondta. Megh^kkenve néztem, mint aki furcsa veszélyt szimatol. Aztán a tanító botjával a tél szépségeit mutogatta a képen. — A következő évszak a tavasz — mondta —, és én elszoruló szívvel láttam, hogy' odamegy az „én" képemhez. Elmondja a tavasz szépségeit is, majd közömbösen rábökve a kockás hegyre, megjegyzi, hogy taváss'zal így fest mesz- sziről valamennyi hegy, mert a sok apró parcellát különböző terményekkel ,vetik be és ezek kikelve és virágozva messziről ilyen szép színhatást mutatnak. Nem tudom elmondani, mi tört akkor ott össze énbennem! Az álmaim, a vágyaim, minden ... A tanító beszélt tovább, és én egy darabig még láttam elmosódó alakját, és a hangját is hallottam, nagyon messziről, anélkül, hogy érteném ... Aztán elsötétedett körülöttem a világ. Elájultam. Életemben először. Fejem tompán koppom az olajos padlón, ahogy kiestem a pádból... — Vérszegénység! mondta az orvos, akit megrémült szüleim gyorsan elhívtak — és úgy látom, nagyon megviselte őt az iskola. Nem lett volna szabad egy évvel hamarább beadni. Meg kellett volna várni, míg betölti hatodik évét. Ezen már segíteni nem lehet, de minél többet kell'pihennie, vasbort meg csukamájolajat innia. Hetekig tartott, amíg iskolába engedett az orvos. De még azután is sokáig csukamájolajat és vasbort kellett innom. Hogy mi történt velem tulajdonképpen, arról nem szóltam soha senkinek. Amikor hetek múlva először mentem ismét az iskolába, új kép tekintett rám a falról. Öcska, poros szemléltető kép. A kockás hegy pedig? ... Közönséges hegy lett, színei is megfakultak, elmosódtak. Hol volt már akkor gyermekéletem színes mesevilága! Ám a kockás hegyet máig sem tudom elfelejteni. Zdenek Dvorak: SZATÍRA Reküldtem a szerkesztőségbe egy kis szatirikus írást. Benne roppant fontos dolgot vettem tollvégre. Egyedit. Két hét múlva bementem, hogy megtudjam, mikor jelenik meg, Szerencsétlenségemre a szatírát elfelejtettem eléírni, s ha megölnek sem emlékeztem a címére. A szerkesztő megnyugtatott, hogy annyi baj legyen, csak mondjam meg, miről szól a szatíra. — . Nos — feleltem — szatíra volt. Az egyik munkahelyen uralkodó áldatlan állapotokat bíráltam. — Sajnálom — mutatott az előtte magasodó kézirathalmazra —, ez mind a" munkahelyen uralkodó. rendetlenséget pellen- gérezi ki. Próbálja tálán közelebbről meghatározni szatírája témáját. A kérdés váratlanul ért, de igyekeztem megmagyarázni, hogy a szatírában e.gy magas beosztású dolgozót bíráltam.,/ — Az ám — vágta rá a szerkesztő. — Ez a három kézirathegy mind a magas beosztású dolgozókat bírálja. Nem tudná megmondani, hogy kiről van sző? Egy művezetőről vagy netalán egy igazgatóról? Nem tudom, miért hallgattam volna el, ezért közöltem, hogy a saját igazgatómat „szúrtam“ ki. — Nagyszerű! — villanyozódott fel a szerkesztő, s belelapozott az irathalmazba: — Szuhánek, Zimmermann, Mákovec . ..? — Az én' igazgatómat Fuksz Lipótnak hívják, és bűnös viszonyt folytat a titkárnőjével. A szerkesztő méltatlankodott, hogy ezt miért nem mondtam mindjárt. Az igazgatók és a titkárnők kapcsolatát egy másik dosz- sziéban tartja. A biztonság kedvéért megkérdezte azopban, hogy nem szerepel-e a szatírában az igazgató, felesége. — De igen — ismertem be. — Pont ez a poén. Vaskos dossziékat nyomott a kezembe, hogy keressem ki a szatírámat. Némi keresgélés után megtaláltam. A dosszié legalján. Rögtön megismertem az írásomat. — Ez az a szóban forgó szatíra? — kérdezte a szerkesztő. — Nemi — .ráztam még a fejem. — De ne törődjön ’ vele! Lehet. hogy elkallódott ■a postán. Palágyi Lajos fordítása Goffredo Parisé: sím OGATÁS WBmmmmmanBmmmmicmmmntmuBnwcmmmMKitmai 1937, téli este; valamelyik hideg és alig kivilágított olasz városban, ahol sok volt az árkádos ház és a bezárt templom, egy magas, hosszú kabátos, széles karimájú szőrmekalapot viselő férfi egy nyirkos ház lépcsőjén igyekezett fölfelé. Nagy kalapja miatt bizarr volt. az árnyéka. Odalépett az egyik ajtóhoz a sötét lépcsőházban, és becsengetett: a csengő bizonytalan hangon szólt. Ebben a lakásban egy még fiatal nő lakott hétéves fiával és egy idős, rokon házaspárral, akiket a kisfiú nagypapának- nagymamának nevezett. Általában a nő nyitott ajtót ja férfi mindig pontosan nyolckor érkezett), és a látogató határozott kívánságára már indulásra készen állt; de az is előfordult, hogy bementek a 'fűzfavessző-fallal elkerített kisszobába, és itt beszélgettek. A kisfiú csak kétszer látta a férfit: mindkét alkalommal tíz lírát kapott tőle, hogy dobja be a perselyébe. Alig tudta felidézni az alakját, de a férfi jelenléte, hogy „ott van“, minden este összeszorította a szívét. —■ Ő az — mondta az egyik „nagyszülő“, Az ajtók becsukódtak, és az öregek s a kisgyerek úgy múlatták az időt, mintha várnának valamire. E feszült bizonytalanságban az öregek, akik azt hitték, hogy a gyerek nem érti, V3gy úgy forgatták a szót, hogy ne értse, a látogatóról beszélgettek: csaknem istenítették a férfit. Mindig „ő“-ként emlegették. Az öregasszony azt latolgatta, hogyan viselkedjen a család, hogy méltó legyen őhozá. — Köszönje- nek-e vagy ne köszönjenek; kimenjenek-e vagy sem, hogy kérdezzenek tőle valamit. Idővel a láthatatlan látogató, aki elmegy a gyerek anyjával vagy félrehúzódva beszélget vele, miközben a csöndes házban csak az öregek fecsegése hallatszik — a látogató belopódzott a kisfiú álmaiba, s az lassanként elkezdett félni tőle, Azon a bizonyos estén az öregek is bementek a férfi után a vesszőfalú kisszobába. és a kisfiú ebből megértette, hogy ezután megváltozik az élete. Megértette, mert a konyha színes üvegablakán át meglátta, hogy a „nagypapa“ sír és a férfi kezét, simogatja, a „nagymama“ pedig lábujjhegyre áll és szívrepesve megöleli. Aztán őt is behívták a kisszobába (az utolsó pillanatban fésülték meg és adtak rá „rendes ruhát“). Ahogy a cselédszoba m3gas és szűk falai között lépkedett, megérezte, idegen lett ebben a lakásban, talán mindörökre. Mivel nem szólalt meg és nem mozdult, az öreg nő rászólt: — Köszönj a bácsinak. — Jó estét — mondta a kisfiú, és még mosolygott is hozzá. A látogató fogadta a köszönést, a nevén szólította, de a gyerek niég kicsi és gyakorlatlan , volt, nem látott a szívébe, így csak egy nagyon hosszú fejet, és csillogó, fekete hajzatot észlelt. Hallgattak, a fény elkezdett reszketni, és mindnyájan, kivéve a kisfiút, a lámpára néztek. — Tegnap is kihagyott a világítás — szólt a „nagymama“. Kinyitotta a pohár- szék üvegajtaját (a gyerek bizonytalan csil- lanást látott, ami aztán a mennyezet egyik szegletében el is halt), kivett egy üveget, és töltött á kerek tálcára helyezett négy kis pohárba a sötét színű likőrből. A fiú csak most vette észre, hogy már mindent előkészítettek. Az asszony átnyújtotta a poharakat. Csöndben ízlelgették a likőrt, aztán az öregasszony szigorúnak tűnő hangon ezt mondta a kisfiúnak: — Köszönd még a bácsinak, nem is tudod, mit. tesz érted. A kisfiú nem szólt, nem mozdult, furcsa vigyázzállásba merevedett, kezét a bársonynadrágjára szorította. — Ne mondjon ilyeneket — csattant fel a férfi. — Én senkitől sem várok köszönetét ... Ekkor a gyerek anyja csöndesen sírva fakadt. — De hát a hála... szólt az öregasz- szony, s elhallgatott a látogató szemvillanására. HTMBMinir li lllMlli1 ^r-;« Újabb hosszú szünet következett, a férfi kétszer-háromszor megpaskolta a síró nő kezét; a bérház valamelyik emeletéről fér- ■ fihang hallatszott, amint ezt nyöszörögte: „Tilde.. és nem messze, a Ganossa-apá- carend kolostorában megszólalt egy kisha- rang. A felnőttek egy új házról kezdtek el beszélgetni, ahol a látogató; a fiatal nő és a kisfiú együtt lakik majd, egy kert is lesz ott, fügefával; a házbérletről beszéltek még és egy utazásról. — Velence bőven megteszi — mondta az öregember. Az idős nő újra teletöltötte „diócskával“ a poharat, a férfi rövid nevetéssel nyugtázta. A kisfiú továbbra is vigyázzban állt. A fiatal nő odament hozzá, megfogta a kezét, a látogató elé vonta, és azt kérdezte tőle: — Hát semmit sem mondasz neki? A gyerek gondolkodni kezdett, mit is kellene mondaniá. Mivel emlékezett a két korábbi találkozásra és a tízlírásokra, mélységes szégyenérzettel mondta: — A tíz líra. Az öregek nem tudták, miről van szó, de az anyja elvörösödött. — A tíz líráról beszél, amit tavaly adtál neki, hogy dobja be a perselyébe — mondta mosolyogva. A férfi nem mosolygott, hosszú, fényes fejével szigorúan nézett le a kisfiúra. Felállt, kivett a zsebéből egy tíz- lírásf, és a gyerek előrenyúftott markába tette. A fiú kiment, felkapcsolta a lámpát egy szobában, ahol két nagyon öreg diófaágy állt, a komódhoz lépett, felágaskodott, hogy elérje a márványlapját. Sikerült megfognia a vasból készült perselyt és egy apró, sárga szövetkutyát, amit Bona- ventura úrtól kapott. Ránézett a kutyára, becsúsztatta az érmét a perselybe (közel tartotta a füléhez), .és visszatért a kisszobába. — Bedobta a pénzt a perselybe — magyarázta az öregasszony, -de a látogató már felállt; nagy, szőrös kalapját a kezében tartotta, és indulni készült a fiatal nőveL Mindenkinek köszönt, majd megállt a kisfiú mellett, és így szólt: — Ne felejsd el, kicsike, soha nem kérünk semmit, senkitől. A gyerek megrettent, hátralépett, és újra vigyázzba merevedett. A férfi föléje hajolt, s fényes, szürke kezével megsimogatta a fiú arcát. Ezt mondta: — Ezentúl bácsikámnak fogsz szólítani. Hekerle László fordítása 1 mm Pálkovács Irén: A KOCKÁS HEGY
