Új Ifjúság, 1983. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1983-08-23 / 34. szám

wmmnmrmrm M 7 15. K ibontotta a kíafiút, hogy tisztába rakja. Elszörnyülködve nézte vézna testecskéjét és a vörös­re kimart popsiját. — Nagyon kényes a bőröcskéje, nem tudok vele mit csinálni — men. tegetődzött Ildikó, bár jól tudta, hogy a tapasztalt szemű anyósa aligha veszi be azt a, maszlagot. — Az én lányom bőre is kényes volt, de soha nem nézett ki ilyen gyalázatosén, mint ez a szerencsétlen kisgyerek — jegyezte meg Kelemenné félreérthetetlen célzással. Tisztába rakta, megetette, megbö- fögtette, aztán letette a kiságyba. La­cika megnyugodott. Egy ideig még gögicsélt, s elaludt, mint a tej. — Te meg igyekezz felépülni, mert tönkremennek a gyerekeid! — mond­ta még Kelemenné a távozása előtt Ildikónak, amit szintén nem lehetett ■ félreérteni. Este felhívta Lacit, s csak annyit mondott a telefonba, hogy valame­lyik nap úgy déltájban menjen haza és nézzen körül. Szívére kötötte, hogy Ildikónak ne szóljon, különben sem­mi értelme a váratlan hazatoppanásá- nak. Laci megfogadta anyja tanácsát, és váratlanul hazament: ugyanazt ta­pasztalta, mint néhány nappal előbb Kelemenné. Szót szó követett, össze­vesztek. Egy-két napig nem beszéltek. Hétvégén Lacit az anyja behívta a dolgozószobába. — A helyzeten csak úgy lehet vál­toztatni, ha Ildikó munkát vállal, a gyerekeket pedig elhelyezitek a böl­csődében. Ott legalább- tisztán tart­ják, és pontosan megetetik, különben katasztrofális vége lesz a dolognak... Amíg nem sikerül elhelyezni a gye­rekeket a bölcsődében — tudom, hogy nem könnyű —addig gondoskodom róluk... A két család összefogásával egy hónapon belül sikerült állást is ta­lálni meg a gyerekeket is elhelyezni. Laciék lassanként megszokták az új „életvitelt“. Lényegében csak az vál­tozott meg, hogy a gyerekeket való­ban rendesen ellátták a bölcsődében. Ildikó viszont nagyon magas lóra ült. Egyre azt hangoztatta, hogy most már ő is dolgozó nő, következésképp a férjnek kutya kötelessége besegíteni a házimunkákba, intézni a bevásár­lásokat és egyebeket. Ogy beszélt, mintha annak előtte nem Laci vállal, ta volna magára a munkákinagy ré­szének az elvégzését. Kenderessyék örültek, hogy a lá­nyuk olyan jó bolondra talált, aki mint egy megbízható igavonó barom» mindent elvégez... és lázadozás nél- ' küli — Ha így áll a helyzet — cukkol­ták Kenderessyék' Ildikót —, arra is rábeszélhetnéd Lacit, hogy havonta legalább kétszer vállalhatna alkalmi munkát a hétvégéken, hiszen sok a magánépítkező, akik jól fizetnek. So­kat pótolna a mellékkereset... Ildikó megfogadva a teuiácsot, ped­zegetni kezdte otthon a gondolatot. Erre fel aztán Laci elbödült. — Elég legyenl... Mit képzelsz, ml leszek én, a cseléded, egy, egy utolsó kapcarongyl?... Úgyszólván már mindent én csinálok, a gyerekek­kel is én törődöm, legtöbbször téged is én szolgállak ki, ráadásul most még azt is elkívánnád tőlem, hogy alkalmi munkát vállaljakl? ... Hát nem, kedvesem, mindennek van hatá­ra. Ezután majd szépen megosztozunk a munkán, nem fogod mellettem to. . vább játszani a nagyságos asszonyt! I ldikó megszeppent. Behúzta a nyakát. Maga is érezte, hogy kissé túllőtt a célon. Az össze­zördülés után egy-két hétig igyeke­zett rendesen viselkedni és Laci ked­vében járni, aztán ismét a megszo­kott, régi medrébe zökkent vissza minden. Sőt annyiban még változott is, hogy amikor Laci délelőttös volt, és estefelé ő ment a gyerekekért a bölcsödébe, Ildikónak mindig közbe­jött valami a munkahelyén, hol ezért, hol azért kl-kimaradozott. Nyolckor, kilenckor, de az is előfordult, hogy éjfélkor keveredett haza. Ha Laci megkérdezte, mit csinált, hol járt, csak a vállát vonogatta: akciójuk volt... — Tudod, fiam, külföldi vendégek, miegymás... — Nem értem, milyen munkahely az, ahol örökké „akciózni“ kell egy kétgyermekes családanyának. — Ez van, bogaram, ezt kell sze­retni 1 — Keress másik munkahelyetl •— Hogyisne!... Nekem nagyon meg- felel a mostani. — Nekem viszont nem felel meg, sem a gyerekeidnek, függetlenül at­tól, hogy te jól érzed magad ott. • — Hagyjuk ezt a témát, apuskám, egyelőire semmi kedvem változtatni. — Hát majd én utánanézek, hogy mi folyik ott — mondta Laci fenye­getőn. — Azt adja neked az isten! Le akarsz járatni!? — háborodott fel Ildikó. — Engem sem érdekel a te munkahelyed, téged sem érdekeljen az enyém. Laciban forrt a méreg, de nem szólt. Feleslegesnek tartotta a meddő feleselés folytatásét, azt azonban ha­tározottan' érezte, hogy mielőbb vál­toztatni kell a tarthatatlan helyzeten. Hogyan és miképpen, még maga sem tudta. Tény, hogy éjjel-nappal foglal­koztatta a kérdés. Közben eléggé le­rongyolódott, egyre Idegesebbé vált, néha a gyomra is megfájdult, arait a rendszertelen étkezésnek tudott be. Észrevették az üzemben is, hogy va­lami nincs rendben, s egy alkalom­mal az üzemi bizottság elnöke rá­kérdezett. — A gyomrom vacakol néha, egyéb, ként nincs semmi baj. A szüleinek sem szólt, pedig mín­álmos vagyok, hogy az nem közön­séges .... — Mivel jöttél haza? — Taxival... — Szóval nemcsak italra, édesség, re szórod a pénzt, legújabban már taxizol is .. .1? — Szerinted gyalogolnom kellett volna? ... Különben sincs most ked­vem társalogni, hagyjál, apus, le­fekszem ... — Ásítást nyomott el a tenyerével, s csak támolygott, mint a szédült liba. E zt már nem bírta lenyelni Laci. Felpattant a helyéről, megra­gadta Ildikó gúnyáját, megráz, ta és úgy pofon vágta az asszonyt, hogy elterült a szőnyegen. Mikor fel- tápászkodott, szemében az. álmossá­got haragos szikrázás váltotta fel. — Megütöttél, te állati? — visítot- ta magából kikelve. — Ki vagy te, mi vagy te, hogy kezet mersz rám emelni, te, te senkiházil — Lábáról lekapta a cipőt, és Lacira támadt. Akkor már Laci teljesen elveszí­tette a fejét, nem bírt magán ural­kodni. Kegyetlenül összeverte Ildikót, den alkalommal megkérdezték, hogy minden rendben van-e odahaza. Ildikó, mint akibe véglegesen be­lebújt volna az ördög, egyre szélső­ségesebben viselkedett, egyre gyak­rabban kimaradozott, miközben a,gye- rekeket hol Kenderessyékre, hol meg Kelemenékre bízta. H árom-négy év múlt el azóta, hogy összeházasodtak. Közben Laci elkezdte főiskolai tanul­mányait, de másfél év múlva abba is hagyta. Kuszáit családi viszonyai miatt képtelen volt tovább folytatni. Laci éppen délelőttös volt akkor, és szokás szerint a munkahelyéről egyenesen a gyerekekért ment a böl­csődébe. Mintha csak rá várt volna az igazgatónő-, megszólította. — Nem tudom, hol dolgozik a ked. vés felesége, de minden második hé­ten, amikor ő a „soros“, késve érke­zik a gyerekekért. Már csak az önök két ■ gyereke üldögél Itt, sokszor sír- dogálnak is. Tessék szólni a felesé­gének, úgy intézze a dolgát, hogy Időben elvíhesse a gyerekeket. Egyéb­ként nagyon aranyosak... és ne tes­sék haragudni, hogy szóvá tettem. Laci jól felpaprikázódva ment ha­za. Útközben be is vásárolt. Hazaérve azonban nem tölthette ki a mérgét, mivel Ildikót nem találta otthon. Szokás szerint rendbehozta a la­kást, megfürdette, megetette és le­fektette a .gyerekeket, aztán bekap, csolta a tévét, hogy megnézze a hí­radót, s egyáltalán az esti műsort, közben majd csak megjön Ildikó, gon­dolta magában. De Ildikó nem jött, sem a műsor alatt, sem utána. Már éjfél is elmúlt, sőt már hajnali há­rom óra is. Laci a fotelban virrasz­tóit, egyik cigarettát a másik után szívta. A gyomra csomóba rándult az idegességtől, rettenetes haragjában szédülés, hányinger meg hasmenés környékezte. Ez így nem mehet tovább. Meg­ölöm, vagy nem tudom, mit csinálok vele,, de ez így tovább nem lehet, gondolta. Ildikó fél négy tájban érkezett meg. Már virradt. — Jé, te még mindig fenn vagy?, — kérdezte ártatlan ábrázattal. — Vagy már ki is aludtad magad? •— Hol voltál? — Hol lettem volna?.., Ä barát­nőm hétvégi házában.., Kissé el- szórakoztunk... “ A barátnőddel kettesben!? — Dehogy kettesben; voltunk vagy négyen-öten ... Jaj, olyan fáradt és aki nyöszörögve, véres arccal hevert a szőnyegen. A nagy ricsajra felébredtek a gye. rekek. Rémülten, sírásra görbülő száj- laj álltak a küszöbön. Laci visszate­relte a szobájukba, és visszafektette a helyükre. — Korán van még, aludjatok szé­pen ... Az ágyuk szélére ereszkedett, s mindaddig ott ült, amíg újra el­aludtak. Két nap múlva Kenderessy telefo­nált Lacinak. — Te, te, paraszt! — üvöltötte a kagylóba. — Az első pillanattól fogva sejtettük, hogy durva pokróc és fara­gatlan tuskó vagy, de hogy szadista hajlamaid is vannak, azt nem gon­doltuk volna... — Azzal nem dicsekedett el a lá­nyuk, hogy miért kapott? — kérdez, te Laci meglepő nyugalommal. — Minket az nem érdekel — üvöl­tötte Kenderessy. — Engem sem érdekei a maguk véleménye, de a leparasztozást kiké­rem magamnak! — mondta Laci még mindig higgadtan. — Arra kérem, ne beszéljenek bele az életünkbe, hagy­janak minket békén ... — Ahhoz csak van jogunk, hogy megvédjük a lányunkat. — Nincs arra semmi szükség, ked­ves uram, hogy megvédjék. Másként kellett volna nevelni... S ha már szóba hozta a parasztot meg a sza- dlzmust; ön sem dicsekedhet az úri modorával és a finomságával. Tudom, hogy sokszor megverte Ildikót a nad­rágszíjával ... Igaz, árnyalatnyi kü­lönbség azért van a paraszt meg az úr között: a paraszt vizeskötéllel szokta rendre utasítani a gyerekét, ön finomabb eszközökhöz folyamo­dott, nadrágszíjhoz, és nem az udva. ron, a világ szeme előtt csépelte el, mint a paraszt, hanem finoman, diszk­réten a négy fal között, hogy senki ne lássa, senki ne tudjon róla. Men­jen a víz alá! — mondta Laci, azzal letette a kagylót. Kis idő múlva újra' csengett a tele­fon, de nem vette fel: pukkadj meg, gondolta magában, de a leparaszto- zás tüskéje még jó hosszú ideig sér­tette az önérzetét. A z ősz folyamán Laci rosszul lett, és. összeesett a munkahelyén. A mentők azonnal beszállították a kórházba. Kezdődő gyomorfekélyt állapítottak meg nála, ami bevérzett. Két hétig injekciózták és gyógysze­rezték. Annyira azért nem volt súlyos az eset ~ egyelőre —, hogy meg kellett volna műteni. Egyszer Kenderessy is meglátogat­ta a kórházban. — A múltkoriban túlságosan elra­gadtattam magam. Tudod hogy van az, ha az embert elönti a méreg... Ne haragudj, bocsáss meg! Én a ma. gam részéről már elfelejtettem ... — Én is... — felelte Laci. Kelemenné viszont minden látoga­tási napon megjelent pontosan. Tud­ta, hogy minek a következménye a fia betegsége. — Ml nagyon jól tudjuk, kisfiam, hogy sok mindent elhallgatsz előt­tünk, pedig elmondhatnád, mi nyomja a lelked. — Nincs nekem semmi bajom, anya, kivéve ezt a rusnya fekélysze­rűséget ... — Dehogy nincs, kisfiam... Tud­juk, hogy a büszkeséged fékez meg abban, hogy őszintén kitárulkozz előt­tünk, pedig nem kellene tartanod a szemrehányásunktól... Minden ember tévedhet... A házasságodban van a baj, kisfiam... ' — Melyik házasságban nincs? ... A kisebbmagyobb összezördülések el­kerülhetetlenek ... — Azt .is mondtam már számtalan, szór, hogy akár mindennap is fel­ugorhatsz hozzánk és ehetsz, tudod, hogy rendszeresen főzök, s ahol ket­tő eszik, a harmadiknak is jut. — Nem elég, hogy minden hétvé­gén nálatok lebzselünk — védeke­zett Laci. — !gy is elég a bajod ve­lünk, anya. — Ne törődj te azzal! ... Ezután minden héten legalább háromszor el kell jönnöd haza, különben teljesen tönkremegy a gyomrod — mondta Kelemenné ellentmondást nem tűröen, s még hozzáfűzte csendesen. — Ildi­kó nern nagyon bánkódik miattad, amint látom... Ha sajnálna, máskép­pen viselkedne ... Mindegy — legyin­tett —, hagyjuk, egyszer majd csak beérik a helyzet, s akkor talán min. den megváltozik... — Nem tudom, mire célzol — sü­tötte le a szemét Laci. Nagy Zoltán illusztráctöja — Tudod te jól, kisfiam, negem ' nem lehet félrevezetni. Mikor Lacit kiengedték a kórház­ból, és hazaérve benyitott, a két gye­rek úgy röpült felé, mint két apró felhő a tavaszi égen. Majd ledöntöt- ték lábáról, s ezeregy kérdéssel ost­romolták. És Laci mesélt, mesélt ne­kik a kórházi életről, a jó doktor bácsikról meg nénikről, ők meg száj- tátva hallgatták. Olykor közbekérdez­tek. Mesélés közben Laci egyikről a másikra nézett. Annyira hasonlítanak egymásra, mint az édestestvérek, gon. dolta magában. Szerette mind a ket­tőt. Tímeát is, pedig csak annyi köze volt hdzzá, hogy örökbe fogadta, és a kislány az ő nevét viseli, meg az, hogy csecsemőkora óta nevelte, für­dette, etette és játszott vele. A lelke legmélyén — bármennyire is tagadta —, el kellett Ismernie, hogy Lacika közelebb áll a szívéhez, de kifelé soha nem mutatta, nem is éreztette sem a kislánnyal, sem Ildikóval. Tí­meához, ha lehet, talán még egy ár nyalatta! kedvesebb is volt, mint La­cikához. T ény, hogy a gyerekek sokkal jobban ragaszkodtak hozzá, mint az anyjukhoz. Ildikó a sze­mére is vetette, — Nem kell őket elcsábítani tőled' — mondta Laci. — Egyedül csak te tehetsz arról, hogy elidegenednek tő-^ led. Mikor édesedhetnének hozzád, hiszen csak néha találkozol velük, akkor is mindig Ideges vagy, csap­kodsz, kiabálsz... — Nekem is vannak idegeim, nem' gondolod? — Jól nézne ki a társ.adálom, Sá az idegeire hivatkozva mindenki úgy viselkedne, mint te. • — Szemináriumot tartsz? — neve. tett fel Ildikó. — Szemináriumot neked!... Ugyan, ugyan!.,. Ildikó az emlékezetes verés után egy ideig egész normálisan viselke­dett. Főzni ugyan továbbra sem fő­zött, de rendszeresen kitakarított, mosott, törődött a gyerekekkel, s né­ha be is vásárolt. Halvány remény­sugár villant fel Laciban, és bizakod­ni kezdett: talán minden megválto­zik... Közben szerencsés véletlen folytán sikerült kicserélniük a két­szobás szövetkezeti lakást háromszo­bás államira. Laci nagy nekibuzdulá­sában még színes tévét is bérelt, gon. dolta, hogy a tágas lakás és a szó­rakozási lehetőség még inkább össze­fogja a családot, s a sok hercehurca után végül kialakul az a régen várt és óhajtott harmonikus családi élet, ami minden becsületes szülőnek és gyereknek a természetes Igénye és vágya. A felvillant reménysugár azonban egy-két hónap elteltével kialudt, s vele együtt Laci bizakodása is kútba esett. Hiábavalónak bizonyult a jó szándékú erőlködése, minden kezdő­dött elölről, és folytatódott ott, ahol abbamaradt. Ildikóval nem ás nem lehetett bírni. Gátlástalan szemtelen­séggel űzte tovább a maga bolyongó és csavargó életmódját. Otthon újra elhanyagolt mindent, nem törődött a gyerekekkel, a keresetét felelőtlenül elherdálta. Két hosszú év telt el abban az égető és pusztító lidércayomásos ál­lapotban, amit semmiképpen sem le­het Családi életnek nevezni. Ez alatt az idő alatt Laci még háromszor ver­te meg Ildikót, de nagyon. Hiába, nem bírt már magán uralkodni, ide­gei teljesen kikészültek. Laci szü­lei sejtették, hogy végleg megrom­lott a házasságuk, a verésekről azon­ban nem tudtak. Annál inkább tud­tak Kenderessyék, akik ugyanúgy, ftiint először, felháborodva hőbörög- tek és kígyót-békát kiabáltak Lacira. Laci már figyelembe sem vette őket. L egutóbb például — egyebek közt — az bőszítette fel Lacit, hogy Ildikó manekennek jelentkezett, és időnként eljárt a filmesekhez sta­tisztálni, amiről csak utólag vett tu­domást. Persze hogy rátámadt. — Mit ordlbálszl? — pattant fel Ildikó. — Talán féltékeny vagy? __ Attól félsz, hogy megcsallak?... Ne félj. Már régen megtehettem volna, ha olyan lennék. Engeiri a férfiak hi­degen hagynak, ha nem tudnád... — Tudom, tudom — mondta -Laci gúnyosan. — Azért feküdtél le tizen­négy éves korodban egy öreg pók­nak, mert téged soha nem érdekeltek a férfiak... Nem vagyok féltékeny, de néni tűröm tovább, hogy minden­féle hülyeségbe beleüsd az orrod, hogy állandóan csavarogj, rám hagy­va a lakás minden gondját-baját, s a gyerekeket... Nem fogsz röhögni a markodba, s ne hidd, hogy továbbra is olyan hülye, máriás huncut leszek, aki mindent eltűr és Tenyel... Ez­után semmivel sem törődöm, se a lakással, se a gyerekekkel. Ha te eh mész hazulról, én is elmegyek, aztán legyen, ami lesz! . (Folytatjuk) wimuMfmautmmmmmmMatmtm

Next

/
Thumbnails
Contents