Új Ifjúság, 1983. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-16 / 33. szám
«Il 9 mm KULCSÁR TIBOR ROVATA ZSEMBERI ETELKA verseü NYÁR Zúgnak a krizantémok. Eső lesz. A ta megáll. Baktat. Bóbiskolnak a tegnapok. Az edénybe méz csorog. VERS Kezdek magammal megbékülnl. Szép az utca, tetszik Is. Végre belátod. HAJNAL Gyerek mégI Ne bántsd a hajnalt! Érted feszül, érted rak. A kirakökockák nem zavarnak. EGY KÉP ELÉ ló nézni a konfliktust. Csupán a felszín és a térfogat, örülnek a nevetések. A fehér, a barna szín Is boldog. Kettéshasadt a mindenség. M ár lassan egy hónapja, hogy felfigyelt a lányra, aki szokása szerint most is ott állt a korlát mellett. Eleinte semmi különöset sem Jelentett a számára. Reggel ugyanazon a vonaton utaztak, néha délután is az iskola végeztével. Az egyik forró nyári délutánon feltűnt a számára. hogy a lány hosszas, meleg tekintettel mérte végig. Szemük csak egy pillanatra találkozott, hirtelen zavartan kapták el tekintetüket egymásról. Ennek már két hete, azóta semmi sem történt köztük, azon kfvOl, hogy három nappal ezelőtt a fiú udvariasan maga elé engedte a leszállásnál a lányt. Mosolyogva szólalt meg: Tessék! — Köszönöm — hangzott a hálás felelet. A fiú azóta nagyon megbánta, hogy I em próbált akkor beszélgetést kezdeményezni. Megbénította ót valami furcsa, eddig Ismeretlen szorongás. Nagyon akart valami kedveset, valami okosat mondani, azonban nem Jött ki hang a torkán, és elvörösödve lemaradt a lány mögött. Miért vagyok Ilyen te. hetetlen? — marcangolta önmagát. Olyan Jó lett volna vele elbeszélgetni. A lány a korlát mellett hirtelen megfordult, s a peronon elhelyezett órára pillantott. Szőkésbarna, hosszú hajába Játékosan belekapott a szél. Kezével megigazította aranykeretes sötét szemüvegét. — Még van pár percem az Indulásig — morfondírozott a fiú. Oda kellene mennem hozzá. Emlékezhet rám? Nem szabad félnem! Egy idő óta valami új, eddig ismeretlen érzés alakult ki benne. Valami bizserge- tő, kellemes érzés, amely mindig fellobogott benne, amikor meglátta a lányt. Nagyon várta ezeket a találkozásokat. Szinte lázasan sietett reggelente leszállni a vonatról, hogy legyen ideje a tömegben megvárni a lányt, és hogy mögötte lépkedve elkísérhesse azon a húsz méteren, amíg odaér a buszmegállóhoz és eltűnik VÖRÖS LAJOS: tóttá félbe. Az egyik üres fülkében helyezkedett el. Mosolyogva nézte a fiú igyekezetét, aki ijedten manőverezett, hogy a tolakodó tömeg el ne sodorja a nyomából. Végül is sikerült fel- szállnia. Reménykedve teTALÁLKOZÁS az egyik zsúfolt városi busz belsejében. Utána rohanás az állomás melletti iskolába. Minden reggel azzal az elhatározással kelt tel, hogy ma megszólítja, és beszélgetni kezd vele. Azonban tele volt félelemmel is. Ml lesz, ha a lány közömbösen elfordul tóle, ha szóra se méltatja? Ha unja majd a beszédjét? Kétségek k.özött élt már Jó ideje. Titkát nem merte senkinek sem elmondani. Minden nap reménykedett, hogy majd valami történik. A lány óvatosan a túlsó oldalra pllantott, ott volt a fiú és kissé bamba nézéssel bámulta. Mióta a szemük először találkozott, sokat gondolt rá. Tetszett neki tiszta, őszinte nézése, tetszett az arca, a mozgása. Az is eszébe Jutott, milyen előzékenyen maga elé engedte a leszállásnál. Örült, s szinte várta, hogy egyszer csak megszólítja, de ez napról napra elmaradt. Később Jött rá, amikor egyszer a barátnőjének ujjongva elme. sélte, hol van a dolog nyitja. A lány gondolatait a vo- natfűtty éles sikítása szaki. kíntett körül. Megdobbant a szíve. A lány ott ült. A tor. ka hirtelen összeszorult, és érezte, hogy nedves lesz a keze. Félénken megindult elóre, igyekezett közömbös arcot vágni. Már tudta, hogy megint gyáva lesz. — Itt van egy üres hely •— mint az áramütés, úgy érte a fiút a lány csilingelő hangja. Megtorpant, megdermedt egy pillanatra, majd csodálkozó, s egyben hálás tekintettel nézett a szemébe, miközben tétován leült a szemben lévő ülésre. — Helyet kerestél, nem? — kérdezte pajkosan a lány. — De igen, persze — válaszolt még mindig zavartan és félénken. Mire a szerelvény befutott a lány falujába, már régi Ismerősökként beszélgettek. — Leszálláskor a lány já tékosan intett a fiúnak, és sokáig nézte a távolodó szerelvényt. Holnap ismét ta lálkozunk — gondolta. A haza vezető úton egész idő alatt arra gondolt, hogy igaza volt a barátnőjének: ha ó félénk, akkor te legyél bátor. A buszon „mindenki utazni akar“ alapon hatalmas tolakodás volt. Az emberek nem törődve egymással, hangosan szitkozódva nyomultak a busz belseje felé. Én nyugodtan álltam a kedvenc helyemen, s megfogadtam, hogy semmi pénzért nem mozdulok ei onnan. Mellém egy kopott külsejű, rokonszenvesnek a legnagyobb Jóindulattal sem nevezhető férfi furakodott. Talán nem volt több ötvenévesnél, de nagyon megvlTALAMON ALFONZ: .fogaim között, azután zavartan elfordítottam a fejem. Csak pléhpofa, nyugtatgattam magam. — Tudod... elhagyott a feleségem... Igen, elhagyott ... Ma tíz éve. Rohad- tul szerencsétlen vagyok — folytatta egykedvűen nekem címzett monológját. Na, gondoltam, most aztán alaposan benne vagyok a pácban. Mit gondolnak rólam ezek az emberek, ha meglátnak ezzel a csavargóval? Legalább gyorsabban mehetnénk, s Ránéztem az öregre. A szembejövő autók reflektor- csóvájában úgy látszott, mintha könny csillanna a szemében. Semmi közöm hozzá, gondoltam. — Gyáva voltam... Tfz éve. Egyszer hazamentem, és üres volt a ház. Ilyen egyszerű... Szó nélkül elment... Ma tíz éve — suttogta alig hallhatóan. Körbeplllantottam. A motor hangja zümmögéssé változtatta az emberek beszélgetését. Kinéztem az ablaA VALLOMÁS seit ábrázata volt. Megnyúlt, sehhelyes arcát gondozatlan, őszes szakálla, véreses szeme tette visszataszítőbbá. Rongyos ujjú, zsákszerű ruhát viselt, amely tullasztó pinceszagot bocsátott ki magából. Na, ez sem lesz kellemes utazás, gondoltam magamban, s megvető arckife. Jezéssel elfordultam. Barátom háttal állt nekem, s egy lánnyal beszélgetett. Irigykedve hátrafordultam, hogy mondjak neki valamit, de meggondoltam magam. Ojra rátévedt a szemem az öregre. Látszólag teljesen közömbösen állt, s kifelé nézett az ablakon. A vezetőnek többszöri próbálkozásra sikerült becsuknia az ajtót, és a busz elindult. Kibámultam az ablakon. Odakint már teljesen sötét volt. Az út melletti neonlámpák csalóka fénye pillanatokra bebetört a busz sötét belsejébe, kísértetiesen megvilágítva az arcokat. Ekkor vettem észre, hogy az öreg engem néz. Egyfolytában. Zavaromban egykedvűen néztem ki az ablakon, de szinte a testemen éreztem az öreg tekintetének a súlyát. Megpróbáltam valami kellemesre gondolni, de nem ment. Bár osak már otthon lehetnénk — áhítoztam sóvárogva. — Tudod, ón nagyon szerencsétlen vagyok — szólalt meg váratlanul és kissé motyogva az öreg. A szájából kiáradó ételmaradék bűze megütötte az orromat. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna a szavalt, s mereven kibámultam az ablakon. — Rohadtul szerencsétlen vagyok — mondta nyilván a nyomaték kedvéért. Ránéztem, s morogtam valamit a mielőbb megszabadulhatnék ettől az embertől. Kétségbeesetten körülnéztem, mintha valahonnan segítséget remélhettem volna, de csak a békés, bóbiskoló arcokat láttam a félhomályban. A busz egyenletesen lassult, majd nagyot döccenve megállt. A vasúti átjárón éppen akkor süvített át egy gyorsvonat. Kivilágított ablakai fényes sávvá mosódtak ösz- sze. A lehető legjobbkor — dühöngtem magamba. Most aztán mindenki hallja majd az öreget. Kellemetlen érzés volt, az biztos. Szerencsére a sofőr Járatta a motort. — Igen, elhagyott... Gyönyörű asszony volt, elhagyott ... — tört ki a öregből egy nagy sóhaj. Elhatároztam, hogy nem felelek, s egyáltalán nem veszek róla tudomást. Örökkévalóságnak tűnt, amíg felnyitották a sorompót. A motorok felbőgtek és a felszabadult lőerők nagyot rántottak a kocsisorokon. A reflektorok bezúduló fényáradatában láthattam az öreg rezzenéstelen arcát, amint engem néz. Megpróbáltam más irányba fordulni, hogy ne láthassam, de nem ment. Beletörődve sorsomba a lehető legkö- zömbösebb pofával bámultam magam elé. — Húsz évvel voltam Idősebb nála .. A szüléink adtak egymáshoz. Férj és feleség lettünk, és én csak ezután lettem szerelmes belé. — Hirtelen elhallgatott, majd ügyet sem vetve érdektelenségemre és passzivitásomra folytatta: — Sohasem mondtam el neki... Gyáva voltam. Igen, gyáva voltam, mert azt hittem, hogy megvet, hogy kinevet, ha megmondom neki. Csak gyötrődtem ... kon, de nem tudtam inegél-^ lapítani, hogy hol lehetünk. — Igen, akkor gyáva voltam ... De most talán már meg merném mondani neki. De most már nem érdekes. Nincs értelme az egésznek... Csak tudnám elfelejteni... Milyen egyszerű ... Csak kongott a ház... Üres lett minden... A csomagtartók fájdalmas nyikorgására riadtam íeL A busz fújtatva befordult az Ismerős kanyarban. A neonfényekben az öreg arcát fürkésztem, de szemére húzott kalapja egészen beárnyékolta. Kivilágított ablakú családi házak között kanyargóit a busz. Az emberek már lassan készülődtek a leszálláshoz. Elöl valaki káromkodott, de többen is lehurrogták. A buszban kigyúltak a lámpák, s a busz nagyot zöttyentve megállt. Az emberek, mintha csak ezeréves álmukból ébredtek volna fel, álmosan pislogva kászálódni kezdtek lefelé. Felszedtem a padlón heverő táskámat, s morogtam is valamit az öregnek, ami köszönésnek is beillett. Aztán elindultam a kijárat felé. Az öreg egykedvűen, szinte rezzenéstelen arccal bámult ki. felé az ablakon. Talán észre sem vett e- gész idő alatt — villant át az agyamon. Lent már vánt rám a barátom. Szótlanul indultunk hazafelé. — Te — tette rá a kezét kis idő múlva a vállamra. — Mit dumáltál egész úton azzal az öreggel? — A, semmit. Be volt rúgva. — Ja, az más. Azt nem tudtam. — Tegnap láttad a mécsesét? B. K.: Találkozás az első szerelemmel című írása kissé mesterkélt és szentimentális. A történet Jól indul, párbeszédei is elfogadhatók, de a mindenáron való szerencsés befejezés olcsó happy enddé degradálja az írás értékét. Íráskészsége van, próbálkozzon! L. I.: Három verse közül az egyiket közöljük. Rövid prózáját úgyszintén, téli számaink valamelyikében. Előző levelében az Ült a Járda szélén c. írásnak nincs műfaja. Sem elbeszélés, sem karcolat. Jegyzetnek is gyenge. A két vers is kezdetleges, nem közölhető. Tükör: Legutóbbi levelében írja, hogy úgy érzi, ismétli önmagát verseiben. Meglátásával, önkritikus észrevételével egyetértünk. Versei közt elég sok az olyan írás, amelyről úgy érezzük, nem eléggé kimunkált alkotás, amolyan „első fogalmazás“. Versel közül néhány a Jövőben közlésre kerül. Korábbi levelében ígért prózai írásait viszont még mindig várjuk. Csodavárő: Írása kezdetleges próbálkozás, műfaji szempontból meghatározatlan, s nem mentes a helyesírási hibáktól sem. Nem biztatjuk további próbálkozásra. Katángkúrö: Versel ugyan formai szempontból eléggé csiszoltak, loágis nagyon korszerűtleneknek, ódivatúak- nek hatnak. Ez nem az ön hangja, ezek az érzések, hangulatok valamikor a századforduló Időszakában szü. lettek. Bátortalan: Rovatunk munkatársaitól eleve nem azt várjuk, hogy érett, kiforrott írókként Jelentkezzenek. Azt viszont igen, hogy az íráshoz szükséges alapvető Ismeretekkel rendelkezzenek. Ezek közé tartozik mindenekelőtt a helyesírási alapismeretek elsajátítása. ön az alapfeltételekkel rendelkezik, de írásai egyelőre nem érik el a közölhetőség színvonalát. Mélység: Mindkét elbeszélését megkaptuk, válaszunk a rendkívüli anyag- bőség miatt kissé késik. Sorrendben harmadik írása a kidolgozottabb; az előbbinek kissé elnyújtott az ejcpozl- ciója (bevezető része), de párbeszédei és Jellemábrázolása Is Jó. Mindkét írását közöljük. Elbeszéléseivel idővel próbálkozhat az Irodalmi Szemle nemrég Indult Holnap rovatában. Böm-böm: Két verse kevésbé tetszett prózai írásánál. A háború című rövid prózáját nem tartjuk Időszerűnek.
