Új Ifjúság, 1983. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1983-08-09 / 32. szám

'ÍM<'

M

I az, am! a fiatalokat Nyárasdra {To- polnlky) a képzőművészeti táborba vonzza? — kérdem, és figyelem, mit csinálnak, hogyan dolgoznak. Az Idén negyedszer rendezi meg e tábort a Dunaszer- dahelyl (Dun. Streda) Járási Népművelési Központ. A fiatalok festékkel, ecsettel, vászonnal, táblával, állvánnyal felszerelve érkeznek á község határában levő vadásziakba.

Tíz napot töltenek a Kis-Duna partján, de vannak, akik táborozás után is maradnak. 'Az egyik a fák, alatt veri fel a sátrat, a másik a napos tisztáson, de egyre megy, hiszen napközben úgysem használják, éjszaka meg mindegy. Az egyik rögtönzött asztalsor fölött fekete fóliasátor, hogy a fiatalok behúzódhassanak alá, ha netalán esik az eső, vagy túlságosan süt a nap. Az idén Inkább az utóbbi miatt használták. Előadásokat, beszélgetéseket tartottak alatta. így például, többek között, az SZLKP Dunaszer- dahelyi Járási Bizottságának vezetótltkárá- yal, Magyarics Vincével.

— Képzeld el, úgy volt, hogy csak egy pillanatra jön ki, de olyan jól érezte magát a fiatalok között, hogy végül még este is visszajött — mondja Rácz László, a járási népművelési központ előadója, a tábor titkára. — A beszélgetésen sok minden szóba került, értékelte a fiatalok munkáját, s öirült alkotó kedvüknek.

Ezt magam is lépten-nyomon tapasztalom. Megérkezik az ember, üdvözli az ismerősöket, a tábor régi, kitartó tagjait, s aztán egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy majdnem magára maradt. Miért? Azért, mert kl-kl megy a maga munkája után. Mennek fényképezni, festeni. Az egyik a vízpartra húzódik, a másik a beláthatatlan táblákkal áll szemben. Évről évre változik a táj hangulata. Az első évben nagy sárga tarlók, vibráló gabonatáblák fogadták a fiatalokat. Legközelebb már óriási asztalra emlékeztető kukoricatáblák, az idén pedig barnálló szántások. Aki nem talál a közelben témát — mint például Krascsenits Alex, a képzőművészeti főiskola negyedéves hallgatója —, öt kilométerre a tábortól, a kanálisnál állapodik meg.

Este, amikor megjön, arról faggatom, hogyan ment a munka.

— Nem a legjobban — mondja legnagyobb meglepetésemre.

— Hogyhogy?

Egy Jellegzetes Jelenet a táborból: Rácz László ül modelt, a többiek pedig rajzolnak.

— Ml az, azért festetted, hogy most lemosd?

— Nem mossa le — válaszol helyette a felesége —, csak megáztatja, utána aztán újra lehet folytatni.

Alex közben valóban megáztatja a képet, és visszajön hozzánk.

— Tényleg a vízben lesz a hiba — mondja visszafelé jövet — de hát kinek akaród- zott desztillált vizet is hozni, mikor még a legszükségesebbeket sem tudtam felpa- kolnl.

— Korábban pasztellel is dolgoztál, nagyon szép képeket festettél, és bár eléggé vlszolyogtái a technikától sikert arattál vele. Nem folytatod?

gyorsasággal formáz meg egy masszív alakot, majd a két szembeforduló alakzat fölé egy golyót gyúr.

Nagy János közben figyeli a fiatalabb, idén végzett kollegáját, s mintha csak a saját szobra állna előtte. Időről időre maga is hozzáad vagy levesz egy kis részt a frissen formálódó vázlatból. Számomra még sem ez a legizgalmasabb, hanem az, hogy mennyire értik egymást, szavak nélkül is szót értenek. Áhítattal figyelem őket. Vagy húsz év közöttük a korkülönbség, de úgy tűnik, mintha csak most fejezték volna be mind a ketten a főiskolát.

És ugyanilyen bensőséges a kapcsolat a többiek között is.

— Ebben a melegben? — teszi hozzá magyarázatképpen. — Ha az ember behúzódik az árnyékba, nem érzi a tájat, a hőséget, a vibrálást, ami pedig a festmény fontos jrésze. Ha meg kiáll a napra, oda, ahonnan a legjobban meg tudná, ragadni a témát, nem bírja ki öt percnél tovább. Hogy aztán valóban ez a meleg teszi-e vagy valami más, de az idén valóban nagyon sokat küszködök. Egész nap festettem, készítettem néhány festményt, vázlatot, de a végén mind belehajigáltam a kanálisba.

— Megbónodl

— Nem hiszeml Ami egyszer nem jó, az nem jól Ami egyszer nem sikerült, legalábbis én így gondolom, az már később sem lehet jó. ^

Szigorú magával szemben, s amikor néhány nap múlva kiballagok utána a tábor fölötti részre, a Kis-Dna partjára, ugyanezt mondja. Most is vízfestményeket készít.

— Az idén nem is dolgozol olajjal? — kérdem, miközben figyelem, hogyan méri, fürkészi a tájat, és viszi rá a rajzlapra az előtte álló fűzfákat, a mögöttük sétáló vizet és a tűnődő kék eget.

— Majd otthon a vázlatok alapján. Persze, nem vagyok benne biztos, hogy valóban meg tudom-e majd ragadni a látványt. Mert nemcsak ott a kanálisnál, de most sem megy a munka. Hogy a víz teszi-e vagy a festékek, nem tudom, képtelen vagyok egy eredeti színt kihozni. Aztán ezek a foltok. Sok az ásványi anyag a vízben, vagy a plankton teszi-e nem tudom, de foltosodlk és foltosodlk a rajzlap. Felesége itt ül mellette, és figyeli férje munkáját. Amikor nagyjából kirajzolódik már a kép, Alex leszalad a partra. Nem állhatom meg, utána szólok:

— Dolgoztam már azóta - is pasztellal. Többek között, amikor kinn voltunk az iskolával gyakorlaton, és már nem is vlszoly. gok tőle ...

XXX

Az idei tábornak az kölcsönöz különös jelentőséget, hogy részt vesz a munkájában Nagy János szobrászművész is. Az ő küldetése persze nem az, hogy faragjon, szobrokat készítsen (bár faragott], hanem hogy segítse a fiatalokat. E feladatnak pedig maradéktalanul eleget tesz. Ül például a hosszú asztal végén, vele szemben Mag Gyula fiatal szobrászművész, aki idén fejezte be a főiskolát, és beszélgetnek. Szóba jönnek a világ művészeti irányzatai, beszélgetnek a mongol és általában a keleti művészetekről, s közben hol az egyik, hol a másik tapaszt valamit az előttük álló, egymásra hajló Izgalmas szoborkompozícióra. Egyszer Mag Gyula, máskor Nagy János fe. lejti rajta a szemét a szobron. Nagy-nagy átéléssel formálják a figurák gerincoszlopát. Már-már mint a megfeszített íj, olyan a két alak. Később Mag Gyula egy maroknyi friss agyagot hoz a zsákból, s szinte pillanatok alatt kibontakozik két ülő alak a keze alatt. Közben mások is csatlakoznak a csoporthoz, s míg az újabb jövevényekre figyelek, eltűnik az előbbi vázlat. Mag Gyula átgyúrta, s mér rajzolódik is ki egy állatfej.

— Hát az előbbi figurák hova lettek? — kérdem meglepetten.

— Majd megcsinálom még egyszer — válaszolja, és közben elmondja, hogy mialatt szóba került Bartók Béla, ő már látta is a Cantata profana megidézte szarvasokat, ezért hát az újabb izgalmas szoborkompozíció. Később ugyanilyen boszorkányos

Karakas Erika kihozza a megkezdett szőnyeget, nekitámasztja az oszlopnak, és már dolgozik is. Más a terepen „feldobott“ olajfestményeit fejezi be. Dolán György festőművész, a tábor vezetője hol itt, hol ott bukkan fel. Egyszer egy lánynak, majd meg egy aprócska nyárasdi fiúcskának magyaráz valamit.

Miközben beszélgetünk, a kisfiú türelmetlenül várakozik.

— A legfiatalabb tanítványom — mondja György, majd a fiúcskához fordbl, s megkéri, hozzon tiszta vizet.

Az gyorsan meg is fordul, s Dolán György segít neki bekeverni a festéket, megmutatja, hogyan fogja az ecsetet. A fiúcska pedig fest. Néhány tolt az égsz — őszinte gyermeki kitárulkozás. Később, amikor magára marad a fiúcska, visszatérek hozzá, hogy megnézzem, mit csinál. Egy hajót fest.

— Hol láttad ezt a hajót? — kérdem tőle.

— Nem láttam én ezt még sehol — mondja —, most találtam ki, és megfestem...

Kínt a folyó partján Farkas Ilonkát figyelem. A folyóban lévő kis szigetet és a szemközti parton lévő fűzfaerdöt festi. Feketével és fehérrel dolgozik: a fákat feketével festi meg, a vizet fehérrel. Kassán (KoälceJ végezte az iparművészeti szakközépiskolát. Roskoványl István festőművész nevét említi, tőle tanult. Csendes, halksza- vú, köszönésemre is inkább biccent. Különben pelsőcl.

— Hogy kerültél ide? — kérdem.

— Ferdlcs Gábor hívott, aki szintén az idén végzett.

— Megérte eljönni?

— Meg — mondja alig hallhatóan, miközben feszülten figyeli a vizet, a f'ákaí, I szigetet, a szemközti erdőt. A leveleken táncoló fénysugarakat sárgával Jrtzl. A kép a fekete ellenére átmelegszik, vidám lesz. Magányos típus, nehezen barátkozik, nem- egyszer az erdőbe vonult, ahelyett, hogy a többiekkel tartott volna. Számára a legnagyobb meglepetést a különös csallóközi táj és természet jelentette. Egész évben, sőt éveken keresztül házakat, háztetőket festettek. Már-már fázott a sok fal láttán. A kép a sárgák révén egyre jobban felme- legszik. A folyó pedig áttetsző és tiszta, mint a tengerszem vize ...

Miközben nagy-nagy figyelemmel és fe= gyelemmel, szinte aprólékosan festi az egyes részeket, figyeli az előtte lejátszódó színjátékot, anélkül, -hogy észrevenné, lábfejére száll egy gyönyörű színes lepke. A szél hol erre, hol arra lebbenti a szárnyait, sőt FarKarakas Erika

kas Ilona hajába is belekap, de a lepke nem tágít, ő meg nem űzi el, Már vagy tíz vagy talán tizenöt perce is figyelem a színjátékot, de a lepke marad.

E benyomások után kikről írjak még? Azokról, akik az Idén ilyen vagy olyan okból nem jöttek el, vagy azokról, akik most is itt vannak? Egy. a fontos: a tábor él. Az emberek egymást szervezik, a régeik helyett újak jönnek, és festenek, rajzolnak, gyúrják az agyagot. A színes lepke már egymagában is szép lelkép, akár az egész csodálatos szigetet is jelképezhetné. Érte, ezért a gyönyörű szép természetért érdemes újra eljönni.

NÉMETH ISTVÁN

Ki«tcsBnits Alex és felesége

Farkas Ilonka alkotás közben