Új Ifjúság, 1983. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1983-08-02 / 31. szám

4

Az ENSZ 1959-es deklarációja a gyermek jogairöl: „A fizikailag, értelmileg és szociálisan hátrányban levő gyermeknek meg kell kapnia azt a kezelést, nevelést és speciális gondozást, amelyet állapota és helyzete megkíván.

A

dunaszerdahelyl (Dun. Streda) járás egyik falujától, Nyárasd- tól (Topolnlky) nem messze búza- és kukoricatáblák között áll egy ház. A környék lakosai közül sokan nem is tudják, hogy Lapogoson szociális intézet található, ahol negyvenhat emberről gondoskodnak.

A középkori tadzslk filozófus, Avicenna szerint a boldogság alapja az egészség. S ml történik akkor, ha a gyermek különféle defektusokkal jön a világra? Vagy vállalja a család e gyermek nevelését nagy anyagi és erkölcsi áldozatok árán — hadd jegyezzük meg rögtön, hogy az anyagi ráforditások tetemes részét ebben az esetben Is magára vállalja az állam —, vagypedlg intézetbe kerül ahol orvosok, ápolók és nevelők önfeláldozó gondozással próbálnak köny- nyítenl a gyermek sorsán, javulást elérni állapotában. Egy ilyen szociális intézetet mutatunk most be, a- mely az értelmi fogyatékos gyermegondozottunkhoz hogyan közeledjem, sok időre, türelemre van szükségem, így minden új gyerek új hozzáállást kíván. A szeretet és a harag, a szeretet és féltékenység kettős érzése uralja ezeket a gyerekeket. A mi feladatunk, hogy a szeretet kerüljön ki győztesen ebből a belső lelki harcból.

Hogy a jó valóban felülkerekedik a rosszon, bizonyltja a nevelőnő, Berecz Éva munkája.

A reggeli után a nevelőnö tizenkét gyerekkel az Iskolának nevezett helyi ségbe vonul. Leülök közéjük, s amikor jegyzetelni kezdek, tizenkét szem pár nézi a toliamat.

— Én is tudok Írni, sőt én olvasok a legszebben — szólal meg az egyik gyerek a sarokban.

A nevelönőtől, megtudom, hogy a negyvenhat gondozottja közül ketten tudnak írni és olvasni.

Berecz Éva sugárzó szemmel kezd beszélni munkájáról:

hogy a számukra nagy gonddal megszervezett Játék, foglalkozás szórakozva végzett munka. Ezért megértéssel kell viszonyulni a sérült egyénhez, legyen az gyermek, fiatalkorú vagy felnőtt.

A nevelőnő megkezdi a foglalkozást. Nem akarom zavarni munkáját.

Bugár Cecíliával, a gazdasági felelőssel beszélgetek. — Hat éve naponta találkozom a gondozottakkal. Régebben az épület szociális otthon volt. Most tlzenkét-huszonhat éves sérültek vannak itt, akik nagyon hiányolják szüleiket. Vannak szülök, akik hetente látogatják gyermeküket, mások nagyon ritkán vagy egyáltalán nem jönnek el.

— Ml igyekszünk pótolni a szere- tetet, ez nem olyan munkahely, ahol mindenki végzi a maga munkáját, itt a takarításon kívül segítünk az etetésnél, a mosásnál, a kertben — ezt már Fülöp Ilona mondja. — Fontos,

S'"

"'S.,

is :.í,r

f' of .o"

■ ol's'' f. SS =

#1 r-i:

Ssj. X ^

S I

A szociális intézet

kék otthona. A gyermek neurotikus defektusából eredő problémákat a környezet segítsége nélkül nem lehet megoldani, de az értelmi fogyatékos gyermeknél is van remény javulásra, ha környezete nem hanyagolja el, ha törődik szellemi fejlődésével.

Induljunk el most a hosszú nyílegyenes mezei úton a szociális intézet felé, hogy lássuk az emberiesség egyik legszebb megnyilvánulási formáit, és ismerkedjünk meg egy olyan közösséggel, amilyennel csak ritkán találkozunk. Az itt dolgozóknak nemcsak a munkájuk nehezebb, hanem az előítéletekkel is meg kell küzdeniük. Az alkalmazottak többsége pedig fiatal. Reggel, jönnek és csak este térnek haza a közeli falvakba. Sajnos a közlekedés sem a legjobb.

Orbán Piroska ápolónő a szociális Intézet egyik fiatal dolgozója.

Miután az igazgató. Puha Imre engedélyt ad, hogy megtekintsem az intézetet, Piroska kísér a szobákon végig. Amint a gyerekek meglátják a nővér mosolygós arcát, felvidulnak.

— De jő, hogy itt van — mondja az egyik és máris odaszalad hozzá. Megsimogatja.

—- Nagyon ragaszkodnak hozzánk, mert ők különösképpen igénylik a szeretetet — mondja, miközben nekilát mindennapi teendőihez. Szellőztet, rendbe rakja az ágyakat, reggelit oszt, s közben nem győz válaszolni a sok-sok kérdésre.

Ezután következik a nővér legnehezebb munkája. Egy szobácskába érünk, ahol négyen fekszenek. Ök azok, akik leginkább igénylik ■ környezetük segítségét. Teljesen magatehetetlenek, sem járni, sem enni nem tudnak egyedül. Á nővér leül melléjük és türelemmel eteti őket. Az egyik int nekem, valamit motyog, de a nővér megérti, s máris teljesíti kérését. Még ad neki enni.

Amíg Piroska a reggelit osztja, egy másik nővérrel, Kajos Katalinnal beszélgetek.

— 1965-től dolgozom itt. Tizennyolc év alatt sok tapasztalatot szerez az ember. Az éjszakák a legnehezebbek. Volt olyan Időszak, amikor éjjel egyedül szolgáltam, most már ketten vagyunk, s így sokkal köny- nyebb. Mire rájövök, hogy egy-egy

— Huszonegy éve dolgozom a szociális intézetben. Először féltem, képes leszek-e a nehéz feladatok elvégzésére. Ma már tudom, hogy a legkisebb siker is óriási érték. Szeretnék minél több gyereket megtanítani írnl- -olvasni. Látni kellene azt az örömet, amit a gyerekek éreznek, amikor egy-egy betű, szám az ö kezükkel leírva hasonlít az én betűimre, számaimra. Legtöbbször csak egy kör vagy négyzet sikeredik a hatos vagy a hetes helyett.

A nevelőnö örömmel mutatja a gyermekek rajzait. Meglepnek a harmonizáló színek, különféle madarakat, virágokat, zászlókat festettek a rajzlapokra. Körülnézek a kis teremben. A falakon is a gyerekek készítette képek, kézimunkák.

— Nagyon szeretnek a gyerekek verseket tanulni — folytatja Berecz Éva —, pedig egy-egy vers megtanulása hónapokig is eltart. — Aztán az egyik fiúcska, Palika szavalni kezd. Üveggolyóról, üvegházról, királylányról, s végtelenül boldog, amikor a ne- velönö megdicséri. A többiek is elmondják verseiket, amelyek anyákról, madarakról, virágokról, erdőkről szólnak. Majd hirtelen valaki megjegyzi a sarokban.

— Mondtam anyunak, jöjjön el. Üzentem is. Nem jött.

Egy pillanatig csend van a teremben, majd megszólal a nevelőnö:

— janika, énekeld el azt a juhászlegényt. Azt tudod a legszebben — és Janika énekelni kezd, a többiek meg halkan dúdolnak. A kis csoport érdekes látványt nyújt. Az egyik, aki nemrég került az intézetbe, újságot szorongat a kezében. Az aratőgépe- ket nézi a képen.

A szülök bizonyos összeget megtérítenek a gondozás költségeiből, de ezzel még erkölcsi kötelességeiket nem teljesítik maradéktalanul. Gyermekük ezzel még nem részesül az együttlétek öröméből, a szülői szerétéiből, mert az intézet személyzetén kívül nincs kihez ragaszkodniuk. A nevelőnöknek pedig meg kell osztaniuk a szeretetüket.

— Mit szerettek a legjobban csinálni? — kérdem tőlük.

— Hímezni és gyöngyöt fűzni — felelik kórusban. Aztán megtudom.

hogy a gyerek elfogadjon bennünket, ragaszkodjon hozzánk. Szükség van azonban a tekintélyre is, de ezt nem megfélemlítéssel kell elérni, hanem szeretettel.

A nővéreken, a nevelőnön, a gazdasági felelősön, a takarítónőkön kívül még három szakácsnő gondoskodik az intézet lakóiról.

— Hol vannak a pszichiáterek, pszichológusok és a többi szakemberek? — ezt a kérdést már Puha Imre igazgatónak teszem fel.

— Intézetünk szakemberhiánnyal küszködik. Többen a fiatal orvosok közül előítéleteket táplálnak az ilyen intézmények iránt és nem akarnak Itt dolgozni. Lehetséges, hogy ez a probléma is megoldódik, ha az intézetet áthelyezzük Ekecsre (OkoCj. A szociális intézetek fejlesztéséhez nélkülözhetetlen a társadalom állandó megértése. Az egészségesek közösségének megfelelően kell viszonyulnia a sérült emberekhez. Nem elég az anyagi támogatás. A gyermekek érzelmi sivársága ellen csak a szülők segítségével harcolhatunk. Nem szabad megengednünk, hogy intézetünk kórházzá váljék. Nem engedhetjük, hogy a gyerekek elhagyatottnak, becsapottnak érezzék magukat.

Jó kezekben vannak Itt az emberkék. Óriási segítség ez a szülőknek is, akik odahaza képtelenek lennének ennyi időt fordítani rájuk — állapítottam meg magamban, miközben búcsút intettem az intézet lakóinak. De eszembe jutottak azok is, akiknek az üzenete nem jutott el az illetékesekhez — a szülőkhöz. Nekik szeretnék most üzenni. Ezek a szülők nem teljesítik kötelességüket azzal, hogy egy bizonyos összeget megfizetnek az intézeti gondozásért. Gyermeküknek éreznie kell szeretetüket, nem szabad őket megfosztani a valakihez tartozás érzésétől.

VONTSZEMÜ HENRIETT Foto: Rudolf Sembera

Az elkerített paradicsom

A nyár megannyi örömet tartogat az ember számára; élvezzük a napozás és fürdőzés örömeit. Falunkon keresztül folyik a Kis-Duna ága, így elég kimenni a vízhez, s máris fefest ugorhatunk bele.

Az erdők, rétek, tavak, folyók féltett kincseink. Vannak, akik annyira szeretik a természetet, hogy egy-egy darabfát kisajátítják maguknak e kincsekből kerítéssel veszik körül, hogy megvédjék a közösségtől.

Hasonló eset történt a falunkban is. A töltésen pár héttel ezelőtt egy húsz-harminc méteres kerítést vettem észre. Furcsállottam, hogy olyan csend van a töltésen. Emlékszem tavaly ilyenkor kiabálástól volt hangos a környék.

— Mi ez? — kérdeztem a gyerekektől.

— Kerítés. A néni elkerítette a töltés egy részét, hogy ne Játszhassunk a háza előtt — hangzott a válasz. Meghallgatva a gyerekek felháborodását, próbáltam őket megvigasztalni.

— Sebaj, gyerekek, holnaptól majd a folyó másik oldalán fogunk fürödni. Megkerüljük szépen a falut, s a hídon át húsz perc alatt átérünk a másik oldalra.

Sajnos, nem tudtam meggyőzni őket, pár percig még vitatkoztak velem, aztán magamra hagyták.

Néztem utánuk, s próbáltam objektiven megítélni a helyzetet. A gyerekekre gondoltam, akik szerint a néni háza előtt a legtisztább a víz. Ha most fürödni akarnak, vagy harminc méter hosszú keskeny úton érhetnek el a vízhez, szorosan a kerítés mellett húzódva.

A néni azért kerítette el a töltést, mert Idegbántal- mat miatt elviselhetetlenné váltak számára a fürdőző gyerekek. Tavaly az ő háza előtt kiabáltak, most lármázzanak másutt. (Hadd Jegyezzem meg, hogy a néni nem is olyan súlyos beteg.)

Hát ennyire zavaró lenne a gyerekeink vidámsága? Mi lesz, ha holnap rájönnek a többiek is, hogy Ok sem bírják a gyerekzslvajt. Mi lesz, ha ők is intézkednek a felsőbb szerveknél, s elkerítik a töltés többi részét.

Az egyén ezzel ugyan kielégítheti vágyait, de ez ne történjék a közösség rovására. A gyerekek sóvárogva néznek az elkerített „paradicsomba", ahol a néni rokonai és azok gyereket sütkéreznek. A szépen lekaszált pár négyzetméteres terület szinte csalogató. A kaszálásról Jut eszembe az a bácsi, aki azért panaszkodik az óvónőkre, mert a rétre viszik ki a gyerekeket és azok letapossák a füvet, és az neki rengeteg munkái Jelent, nehezen tudja lekaszálnl a füvet. Vagyis, ilyen szép időben is Játsszanak csak az óvodában, az osztályokban a gyerekek — a bácsi szerint ez lenne a helyes

Szép dolog törődni a rétekkel, kaszálókkal, csak azt nem értem, ha ennyire féltjük gyerekeinktől a réteket, akkor miért kerül az elhullott háziállatok teteme a vízbe. Sőt arra is ügyelhetnénk, hogy ne szemeteljünk a vízparton, ne hagyjuk ott az üres konzervdobozokat. Megtanulhatnánk végre, hogy csak a kijelölt helyre hordjuk hasznavehetetlen holminkat. Mikor lesz már bennünk annyi öntudat, hogy nem rakjuk ki az út szélére a szemetet, akkor sem, ha nem áll ott az őr.

Ezek kicsiségnek tűnő dolgok, mégis sok kellemetlenséggel Járnak. Bízom abban, hogy a Jövőben mindenki hasonlóan fog viszonyulni a természethez, mint azok, akik elhatározták, hogy rendet teremtenek a vízparton. A múlt héten kivágták a parton a bokrokat, cserjéket, összegyűjtötték a papírokat, s így egészen megváltozott a part képe.

— Végre lesz hová fürödni Járni.

Jó érzés volt látni egy kis csoport munkáját a közösségért. És ekkor eszembe Jutott az „elkerített paradi- I csőm", aztán a partra pillantottam. Megértettem, ha a többiek nem fogják felosztani egymás közt a partot, nem rakják le házaik előtt a megingathatatlan kőoszlopokat, így mindenki egyformán élvezheti a természet szépségeit.

—vh—

illusztrációs kép: Zol ezer