Új Ifjúság, 1983. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1983-09-20 / 38. szám

4 IM T eljesen reménytelen vállal­kozásnak tűnt Robit a dél­utáni órákban otthon keres­ni. Körbe kellett volna járni a környék falvait, majorjait és ki tudja még mit, hogy megtaláljuk. — Reggel nagyobbak lesznek az esélyeink — mondta a zászlós. — De korán kell Indulnunk, mert úgy tudom, néhány hete már ren­desen dolgozik. Csak ki tudja, meddig, mert nemigen bírja ki so­ká egy helyen. Reggel négykor indultunk Ro- biék falujába. A zászlósnak min­denben igaza volt. Este hiába ke­restük volna, mert valamikor k.É* sö éjszaka jött haza, de azért ké­szült a munkába indulásra. — Nem csináltam semmit, miért zaklatnak? —■ kérdezte, s közben olyan furcsán nézett ránk, hogy azt leírni sem lehet. i Biztos vagy benne, Robi, hogy ok nélkül keresünk? —- kérdezte az ügyeletes rendőrtiszt, aki ve­lem tartott. — A mfíttkori ügyet sem tisztáztuk még teljesen. Le­het, hogy most az egyszer való­ban nem voltál benne a buliban, de mér annyit összehazudoztál ne­künk, hogy jobban utána kell néz­nünk az állításaidnak. Amíg a fiú felöltözött, hogy vá­doltam magamban, miközben egy­kedvűen leült az egyik üres szék­re, és a semmibe bámult — Hány éves vagy, Robi? — Kilenc nap múlva leszek ti­zenhat. — Mit gondolsz, miért akarok beszélni veled? — Mert nincs más dolga. Biz­tosan azért fizetik, hogy hajnal­ban, munkába indulás előtt zak­lassa az embereket. — Először tettem ilyet, de té­ged az utóbbi három évben nem először hoztak be ide, s úgy tu­dom, hogy soha sem ok nélkül. Ogy láttam, kicsit meglepte a válasz. Fészkel ődni kezdett a szé­ken, maid mint egy jámbor bá­rány, a mellettünk ülő zászlósra emelte tekintetét. — Pista báty’, mondja meg ne­ki, hogy velem már semmi bajuk! A legutóbbi esetnél megígértem, hogy akár a nevem is elfelejthe­tik, nem lesz szükségük rá. — Ennek még csak egy hónap­ja, s tíz napja sincs, hogy meg­történt az az ügy, amelyikben a- laposan gyanúsítható vagy — mohdta olyan higgadtan a rend­őrzászlós, hogy a fiú teljesen el­vesztette eddig tökéletesnek lát­szó önbizalmát. nyilvántartóban. A rendőröket ke­resztnevükön szólítja, őt is min­denki ismeri a rendőrkapitánysá­gon, de azért azt hiszi, hogy ő a világ legártatlanabb fiúcskája. Pontosan tudja, hogy csak azért nem került még börtönbe, mert kiskorú. A nevelőintézetet is meg­úszta valahogy. Csak azt nem ér­zi, szűkül a kör, lassan nagykorú lesz. ígérgetésen kívül még sem­mivel sem bizonyította, hogy nem válik belőle felnőtt fejjel is bű­nöző. Egyenesen zaklatásnak ve­szi, ha éppen ebben akarják meg­akadályozni. — Robi, most dolgozol, de még sohasem bírtad ki sehol sem egy- -két hétnél tovább. Mi lesz így ve­led, mit gondolsz? — Semmi. A mostani munkám tetszik. Jól is keresek, miért hagy­nám ott? — Jó tanuló voltál. Miért nem akartál szakmát tanulni? — Mert a haverok sem men­tek semmilyen Iskolába. — Az előbb azt mondtad, hogy mindig belekényszerítettek vala­mibe, most meg példaképül állí­tod őket magad elé? Érezte, hogy rengeteg ellent­mondás van állításaiban, és érezte azt is, hogy most az egyszer rósz­ROBI, a NAGY színész lünk jöjjön á körzeti rendőrkapi­tányságra, néhány szót váltottam a szülőkkel. Ogy tűnt, egyedül csak az apával lehet érdemlege­sen beszélni. A többiek, főleg a testvérek csak rikácsoltak, hogy hagyjuk békén Robit, mert ő ár­tatlan, mindig mások viszik bele a bajbá. Robi a környék legnagyobb színésze >— mondta nem kis iró­niával a kísérőm kint az utcán. —i Az Iskolában a legeszesebbek közé tartozott, persze csak akkor, ha éppen nem iskolakerülésben lelte az örömét. Most meg lépten- -nyomon el akarja velünk hitetni, hogy nem beszámítható. Soha nem vall be semmit, míg a legkisebb reményét érzi, hogy egérutat nyer­het. De azért így is sok van már a rovásán, a nyilvántartási lap­ján. Robi nem váratott sokáig ma- igéra. Amikor megjelent édesapja kíséretében a kapuban, meglepett, milyen jó külsejű srác. Egész úton csend ült az autóban. Arckifeje­zése annyira semmitmondó volt, hogy szinte zavart. A rendőrkapi­tányságon is csak halvány jelét láttam rajta az izgalomnak. No, ebből a fiúból még harapó­lUusztrációs kép fogóval sem húzok ki semmit, gon­í—i Jól van, kérdezzenekl De azt előre megmondhatom, hogy arról a múltkori ügyről csak annyit tu­dok, amennyit maguk elmondtak nekem. — Ez az ügy nem nagyon ér­dekel, majd a bíróság megállapít­ja, ártatlan vagy-e vagy sem. Be­széljünk a régiekről! — Nemigen emlékszem rájuk. A fene tudja, de az utóbbi idő­ben valami nincs rendben a fejem­ben. Azt is elfelejtem, amit pár órával előbb mondtam. — A régi nóta! — jegyezte meg a zászlós. — Te, Robi, téged nem hiába csúfolnak Cukros Rpblnak. Te valóban olyan rafinált vagy, mint a cukor. — Miért mond ilyet, Pista báty’? Én mindig az Igazat mon­dom maguknak. Hát nem elmond­tam azt is, hogy a Fercsl hívott ki a majorba, amikor búzát akar­tak lopni. Én azt sem tudtam, mi­nek visznek magukkal, mert azt mondták: várjak a major szélén, és füttyentsek, ha valaki jönne. ^ Tudnod kellett, hogy lopni akarnak! ►- Tudta a jófene! Azt mondták, fütyüljek, ha valaki arra megy. Ennyi volt az egész. Már fütyülni sem szabad? — De igen, csak az a baj, hogy amíg te fütyörészel, mindig eltű­nik valami. Hol egy pár mázsa bú­za, hol néhány tekercs szigetelő- papír, mindig olyan, amit köny- nyű eladni, de nehéz megállapí­tani, hogy honnan származik. ^ Nekem ebből soha semmi hasznom nem volt. Nekem söha egy koronát sem adtak abból, a- mlt loptak. >— Miért segítettél nekik? t~ Mert kényszerltettek. Fercsi mindig kést rántott rám, ha nem akartam azt csinálni, amit mond. — Volt egypár olyan eseted is, aihlkor senki sem kényszeríthe- tett. A falutokban, nem is olyan régen, a szó szoros értelmében, kiraboltál egy részeg embert. Én csak segíteni akartam ne­ki, hogy haza tudja tolni a bicik­lijét. Tehetek én róla, hogy az a szerencsétlen felborult, és kiszór­ta az összes pénzét? Te meg szépen felszedted és elfelejtetted visszaadni. Pontosan így volt. Nem kell nekem a más pénzel — Akkor attól a kilencéves kis­fiútól miért vetted el a pénzt? — Nem kilenc, hanem tízéves volt >— javította ki a rendőrt. — De nem vettem el tőle egy koro­nát sem, csak rám fogták. — Minek ez a sok hazudozás, Robi? Egyszer már bevallottad, a pénzt is visszaadtad. Hallgatott egy sort, mint akire ez az Ügy már egyáltalán nem tartozik. Tizenhat éves sincs még. és mér tele a lapja a rendőrségi szül érvelt. A hibát gyorsan hely­re is hozta. — Lehet, hogy megpróbálkozok a szakmatanulással. A mostani munkahelyemen azt ígérték, hogy jövőre beiratkozhatok az iskolá­jukba. Festő és mázoló szeretnék lenni, mert azok jól keresnek. Szemmel láthatóan örült, ami­kor befejeztük a beszélgetést. Édesapjának, aki addig a folyo­són várakozott, azt mondta, hogy aznap egy kicsit később megy ha­za, mert szórakozni mennek a ha­verokkal. Hogy hova és meddig, azt már nem mondta, s apjának sem maradt rá ideje, hogy meg­kérdezze, mert mire felocsúdott, a fia már elviharzott. — Nagyon szégyellem én a Ro­bi ügyelt — mondta az apa már bent az irodában. — Becsületes munkásember vagyok, soha semmi baja nem volt velem a rendőrség­nek, de ez a Robi csak szégyent hoz a családra. — A többi gyerekkel semmi baj? •— A, rendesen járnak iskolá­ba... — És a Robival ml lesz? Mikor hagyja már abba ezeket a kihá­gásokat? Nem tart attól, hogy sú­lyosabb bűnözéshez vezethetnek a fia „apró“ ügyei? — Most már tudom, mit kell tennem. Eljön oda dolgozni, ahol én dolgozok. Mindig rajta tartom majd a szemem. — Nem is olyan rossz ötlet — mondtam a zászlósnak, miután egyedül maradtunk, s már azon tűnődtem, hol ihatnék neg egy jó kávét e rendhagyó időben lezaj­lott beszélgetés után. — Ugorjunk át a Centrálba — javasolta a zászlós. — Ott jó ká­vét főznek. Lassan ballagtunk a kávéház fe­lé, alig váltottunk egy-két szót. Már az asztalunkon volt a kávé, amikor a zászlós megszólalt: >— Elfelejtettél valamit megkér­dezni Robi apjától. — Igen? És mit? >— Hogy van-e idősebb gyere­ke, mint Robi? — Valóban nem kérdeztem meg, de miért olyan lényeges ez? — Mert Robinak valóban van egy bátyja, aki ugyanannál a cég­nél dolgozott, mint az apa. És? i—i Jelenleg hároméves börtön- büntetését tölti, amelyet lopáso­kért, garázdálkodásért és rablótá­madásért kapott. Forrón szeretem a kávét, de az akkor alaposan kihűlt, mire fel­ocsúdtam. KAMOCSAI IMRE PORTRÍVÁZIAI KOZSAR ístvAnröl A méht (Vőelincej szövetkezet elnöke, Kozsdr István mérnök olyan ember, amilyet a mezőgazda­ság fejlődését formálók csak megálmodhatnak: jó szakember, szervező, és nagyszerű családapa. Meg­értő, türelmes akkor is, amikor érdekeit mások ér­dekel keresztezik. Tiszteletben tartja a gazdaság dolgozóinak az irányításba és a gazdálkodásba va­ló beleszólást jogát. A Timaszombatl (Rimavská Sobota) járás legfia­talabb szövetkezeti elnöke harminchat éves. —- Hogyan került ilyen korán ebbe a funkcióba? ■— A Nitrai Mezőgazdasági Főiskola elvégzése utón főkönyvelő voltam a gazdaságban. Négy év múlva egy szép napon azt mondták az elvtársak, hogy; „készüljek, csakhamar átveszem a szövet­kezet vezetését.“ Hát így történt. Persze megriad­tam az utasítástól, a feladattól, vonakodtam is, de nem volt kiút; vállalnom kellett a háromezer hek­táros, félezer tagú szövetkezet gondját-baját. Ek­kor még csak huszonkilenc éves voltam. Szorgos ős eredményekkel fémjelzett igyekeze­tének elismeréseként megkapta a „Rimaszombati járás fejlesztésében szerzett érdemekért“ emlékér­met. Beválasztották a Szlovákiai Szövetkezeti Dol­gozók Szövetsége Központi Bizottságába. Tagja a Rimaszombati Járási Nemzeti Bizottság tanácsának, és a Járási pártbizottság aktivistája. Elfoglalt, kötelességekkel, problémák halmazá­val birkózó, derűs arcú, fáradhatatlan ember Ko- zsár István. Nem tér ki egyetlen probléma meg­beszélése, megoldása elől sem, s ez olyan erő, a- mellyel a környezetében élőket is aktivizálja, tet­tekre buzdítja, s ezzel megkönnyíti a gondok meg­oldását, az előbbre jutást. — Ha látom, hogy valaki jól dolgozik, elmúlik a fáradtságom. Felvidítanak a kis örömök is: ha a kislányom egyeseket hoz haza az iskolából, a nyakamba ugrik, és együtt Örülünk a sikerének. Az ölemíbe veszem, és felderül az arcom. — Mit értékel az emberekben? — Elsősorban a helytállást, az alkotókészséget és az alkalmazkodni tudást, a megértést, segítő­készséget nehéz helyzetekben. Mindezen túl szere­tem, ha derűlátók, őszinték. — Véleményével pártunk politikájának aktív kép­viselője. — Kiállni pártunk programja mellett azt jelen­ti: megérteni szükségességét és azt, hogy megva­lósításához valamennyiünk közös, összehangolt, egy irányba ható erőfeszítésére van szükség. És hin­nünk kell abban, hogy eredményeink mellett az időnkénti kudarcokkal is valami belátható neme­sebb felé mozdulunk, próbálkozunk. Kozsár István értékeli a szaktudást. Munkatársai­tól megköveteli, hogy állandóan gyarapítsák szak­tudásukat, de maga is sok szakirodalmat olvas. A rátermettséget és a képességet naponta bi­zonyítani kell. Az ismeretek főiskolán szerzett tő­kéje hamar kimerül, ha állandóan nem gyarapít­juk. Szerintem hitvány dolog, ha a be nem fejezeti iskolát valaki a hangjával akarja pótolni, a szak­mai rátermettséget pedig a beosztására való (te­kintélyt kierőltető J hivatkozással. Korcsmára László

Next

/
Thumbnails
Contents