Új Ifjúság, 1983. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1983-09-06 / 36. szám
I IM gm HüSZEJN ABBASZZADE: A háznak, amelyikben szobát béreltem, volt egy kis udvara, az udvaron pedig egy szőlőtőke. Itt, Bakuban hallottam először, hogy a szőlőt mejnének ne-, vezlk. A mi vidékünkön leneknek hívják. A könyvek szerint is lenek. Szerelem ezi a szól, gyerekkorom egyik első szava, hiszen a ml klsvárosunkal szőlőskertek zöld gyűrűje veszi körül. De ezt a bakul udvaron növő tökét is szerettem. Gyökerei, az aszfalt alatt rajtöz- tek, törzse a ház fala mellett az egyik első emeleti erkélyig emelkedett, onnan pedig — a kihúzott madzag mentén — szerteágazott a szomszédos erkélyekre. De ez a városi szölőskert az egyik második emeleti erkélyen virított a legszebben. Egy telt, kerek arcú asszony lakott ott, már elmúlt negyvenéves, s egyszer észrevettem, hogy dús fekete hajában ősz szálak csillognak. Merzijének hívták. Én nem régóta, mindössze második éve lakom a házban, másodéves medika vagyok. Távoli rokonaimtól, akiktől a szobát bériem, hallottam, hogy Merzijének azelőtt férje is volt: egy kaspi-tengeri tartályhajó kapitánya. Nagyon jól éltek, csak a kapitány bánkódott, hogy nincs gyermekük. Végül is otthagyta Merzijét, elvett egy fiatal nőt, és most két gyermeke van. Azóta Merzlje egyedül él a kétszobás lakásban. Valamelyik minisztériumban dolgozik, közgazdász. Mindig rendesen, jól öltözködik, nem is az ő családi tragédiájáról akarok mesélni. Mér mondtam, hogy Merzije hanim szőlővel futtatott erkélye volt a legszebb az udvaron. És ez Igaz is. A szőlő, a lenek — ahogy a ml vidékünk szóhasználatának megfelelően én hívom — úgy terült szét a kis karókon és a közöttük kifeszltett madzagon, mintha az erkélyt gyönyörű zöld szőnyeg borítaná. S esténként mindig ott lehetett látni az asz- szonyt, a különös szőnyeg szövömesterét is. A meleg idő beálltától egészen késő őszig, amikor a levelek lehullanak, Merzije mintha csak valami szertartást végzett volna az erkélyen. Gyakran láttam, hogy valamit levág, valamit megigazít, új madzagot húz ki, vagy gumicsővel megöntözi a szőlőt. A szó szoros értelmében minden egyes levélről lemosta a port. És a szőlő az erkélyen mindig haragoszöld színben pompázott, nem volt betegesen sárga városi színe. Azt mondom: „volt“, mert azóta a szőlőnek nyoma sem maradt. Merzije hanim erkélyén csupaszon állnak a kis karók, és madzagdarabok lógnak róluk. Mintha elárvult volna az erkély, a háziasszonyt is ritkán látni ott... Április végén történt, amikor a ml déli városunkban lombruhát öltenek a fák. Szemgyönyörködtetöen kizöldültek az udvar akácfái. Természetesen a szőlőtőke is friss leveleket hozott. De meg kell mondanom, hogy ezen a télen meghalt az öreg Ahad dajt, aki a szőlőt ültette. Ű futtatta föl az első emelet erkélyére, és szívesen beleegyezett, hogy a szomszédok a többi erkélyre is elvezessék az ágait. Amint Ahad dajl meghalt, a lakásba huszonnégy éves unokája költözött a mérnök férjével. Ifjú házasok voltak. Vasárnap reggeltől kezdve kémiát tanultam — közeledett a vizsga. Az udvarról hirtelen hangos beszélgetést, kiabálást hallottam, és kiléptem az erkélyre megnézni, mi történt. Kiléptem, és megdermedtem a csodálkozástól Merzije, hanim erkélyén ott állt Zeki, a megboldogult Ahmed unokájának férje, és Merzije asszonnyal együtt a szőlöindákat oldozta el a karóktól. Az eloldott ágakat leengedte, Nurdzsahan, a felesége, pedig elkapta őket az első emeleti erkélyen. Merzijére még ránézni is fájt, úgy láttam, hogy kerek, mindig méltóságot sugárzó arca valósággal elsötétült a fájdalomtól. A szomszédok az ablakokból és erkélyekről nézték a jelenetet, az udvaron a gyerekek ricsajoztak, és szintén érdeklődve figyelték, mi történik Merzlje erkélyén. De a lármájukat elnyomta a fiatal Nurdzsahan éles hangja. — Gyorsabban áldozzátok, halljátok? — kiálltotta az erkélyről, amely éppen Merzlje erkélye alatt volt. — Mit vacakolsz ott, Zeki? A sovány, keskeny vállú Zeki összerán- dult felesége hangjától. Már minden ágat eloldott, és most — Merzijével együtt is — szemmel láthatóan nehezen tartotta az ősz- szegabalyodott, nehéz függönyt. — Nurdzsahan — szólt le felülről —, nagyon sok ág van itt. Talán egy részét itt is hagyhatnánk? — Azt már nem! — kiáltotta Nurdzsa han. — Minden ágat, az utolsóig, adj le! jól is néznénk ki: nagyapára ültette a tökét, felnevelte, mennyi munkát fektetett belé, és mások élvezik. Eszik a szőlőt, és hűsölnek az árnyékábanl Ml vagyunk itt a legutolsók vagy mi? És Ingerülten megrántotta a szőlő törzsét, méghozzá olyan erővel, hogy a súlyos ágköteg kicsúszott. Merzije és Zeki kezéből, és az aszfaltozott udvarra zuhant. Az ágak recsegését mindenki hallotta. Merzije valósággal kővé dermedt, amikor csupasz erkélyéről az összetört szőlőre nézett. Láttam, hogy remeg az ajka — nyilván nagy erőfeszítésébe került, hogy sírva ne fakadjon. Mellette nagy zavartan ott állt Zeki is, és szintén lefelé nézett. Az udvar visszhangzott a lármától, a szomszédok átkiabáltak egymásnak a nyitott ablakokból, mindenki egyszerre beszélt, tárgyalta a történteket. A kisfiúk nem hancúroztak, de egyik sem ment oda, a lezuhant szőlőhöz, egyik sem próbálta meg egyetlen ágat sem felemelni. Nurdzsahan erre végképp megdühödött. Kihajolt az erkélyen, fölnézett, és elkezdett kiabálni: — Rossz tréfái vannak, Merzije haniml Nem szégyelli magát?! Hány évig használta a szőlőnket, s most, amikor én is szerettem volna az árnyékában ülni az erkélyemen, fogja magát és ledobja az udvarra! Vagy talán maga szerint nincs jogom, hogy az én szőlőm nálam legyen? Vigyázzon, mert énbennem emberére talált! Csak magának csinált rosszat! A túlságosan erős ecet a saját edényét is szétmarja! Léhet, nem azért hagyta ott a férje, mert „rossz“, hanem azért, mert nem volt gyereke. Merzije hanim sarkon fordult, és bement a szobába. Elképzelhetik, hogy elszomorodott. Valamennyi szomszéd szemrehányást tett Nurdzsahannak, szidták, hogy nagy a szája, de ő fel se vette. Csak tovább feleselt, és a szőlőt az erkély felé húzta. Az ágak az esőcsatorna aljába akadtak; — Hé — kiáltotta a fiúknak —, mit álltok és bámultok, szabadítsátok ki az ágakat 1 De a fiúk nem akartak segíteni. — No, várjatok csak, ezt nem felejtem el! — kiáltotta Nurdzsahan. — Zeki, lejössz már valahára?'Szabadítsd már ki végre ezeket az átkozott ágakat! — S amíg Zeki le nem ért a második emeletről, egyre csak zsörtölődött. S közben türelmetlenül rángatta, egyre rángatta a szőlőt, és tessék: letört néhány ágat. Zeki éppen ebben a pillanatban lépett ki a kapun, és arrafelé indult. — Látod — mondta sírós hangon Nurdzsahan. — Biztosan szándékosan vártál, amíg le nem téptem ezeket az ágakat. Akkor vettem észre először, hogy Zeki méregbe gurult. — Nézd meg, mit csináltál — mondta, és felemelte a törött indát. — Hét olyan nehéz lett volna várni aegy (kicsit? Mindig ez a hebehurgyaság ... — Ha az ember veled kezd valamihez, az Kányádí Sándor: VANNAK VIDÉKEK Vannak vidékek gyönyörű tájak ahol a keserű számba édessé ízesül vannak vidékek legbelül szavak sarjadnak rétjein gyopárként sziklás bércein szavak kapaszkodnak szavak véremmel rokon a patak szivemben csörgedez csobog télen hogy védjen befagyok páncélom alatt cíncogat jeget pengető hangokat, tavaszok nyarak s őszeim maradékaim és őseim vannak vidékek viselem akár a bőrt a testemen meggyötörtén is gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül A SZŐLŐTŐKE hogy két-három ágat meghagytam volna magának, de most már egyet sem kap! Egyet sem! Ide figyelj Nurdzsahan — próbált beavatkozni Zeki, de hát megtudta állítani valaki ezt a nőt? Azonnal a férjére támadt: — Te meg mit bámultál? Már az elején tudtam, hogy nem adja ide szépszerével a szőlőnket, te meg csak állsz és bámulsz! — Ne kiabálj — ráncolta össze a homlokát Zeki. És békítöleg gyorsan hozzátette: — Merzlje hanim nem dobta le a szőlőt, együtt tartottuk, de kicsúszott a kezünkből. Merzije hanim nem tehet róla, hogy leesett. Természetesen igaza volt, de véleményem szerint egyenesen meg kellett volna mondania,- miért, történt így a dolog; hiszen mindenki látta, hogy a szőlő ^ azért zuhant le, mert Nurdzsahan rángatta. De csak merte volna Zeki szóvá tenni, olyan vihar tör ki, hogy abból semmi más nem származik, csak szégyen. Hiszen tudta, milyen veszett természete van a feleségének. A. megboldogult Ahad dají sohasem engedte volna meg az unokájának, hogy ilyen botrányt csapjon a szőlő miatt. Mert hát. miről volt szó? Nurdzsahan egyszerűen megirigyelte, hpgy Merzlje erkélye olyan zöld, s nem tudta elviselni, hogy az övé kevésbé szép. Az öreg gyorsan befogta volna a száját. De Zeki gyenge ember, nem-, mer ellentmondani a feleségének ... — És te még véded? — emelte fel a hangját Nurdzsahan. — Vagy tán azt hiszed, vak vagyok, és nem láttam, hogyan dobta le a szőlőt? Ekkor a fiúk az udvaron egymás szavá ba vágva kiabáltak: — Nem dobta le Merzije hanim a szőlőt! Nem dobta le! — Maga húzta, és leesett. — Igen, igen, maga rángatta! — Ti meg hallgassatok, naplopók! — Mit beszéltek összevissza? Egyelőre még tudom, mit csinálok! Csak nem fogom tönk; retenni a saját szőlőmet?? S mindezt mlat- tadl — fordult Ismét Zeki felé. — Hagytad, hogy tönkretegye a szőlőt! — Elég, Nurdzsahan, hagyd abba. — Hogyhogy „elég“? Mi az, hogy „elég"? — folytatta az asszony. — Hát miféle férfi vagy te? Csak azt hajtogatod, hogy „elég“. Menj le, és kergesd szét ezt a bandát! Merzlje hanim, aki mozdulatlanul állt az erkélyen, most hirtelen áthajolt a korláton, és halkan, de teljesen hallhatóan, mert a lármának és kiabálásnak azonnal vége szakadt, így szólt: — A gyerekek helyesen mondták, Nurdzsahan. Ügy megrántottad a szőlőt, hogy nem bírtuk már tartani. Nézd meg — és mutatta összekarmolt tenyerét —, erősen rángattad, attól lett ilyen. — „Ne kiabálj, és ne lármázz“ — utánozta Merzije hanimot Nurdzsahan, és elhúzta a száját. — Nézzetek már, hogy megjátssza az angyalt! Egyedül ö a jó, ml mind rosszak vagyunk! Ha olyan jó vagy, akkor miért hagyott ott a férjed? Na? Nagyon dühös lettem Nurdzsahanra: szabad így megsérteni egy embert? Az udvarban mindenki tudta, hogy Merzije hanimot mindig balul üt ki — válaszolta gyorsan Nurdzsahan. — Menj hazai Zsörtölődve hozzáláttak, hogy az indákai elrendezzék az erkélyükön. A szomszédok, látván, hogy az incidens véget ért, elmentek dolgukra, az ablakok és erkélyek kiürültek. A kisfiúk folytatták a soha véget nem érő futballozást. Csak én álltam még egyre az erkélyen, Merzije hanim ablakait néztem, meg a le kopasztott erkélyt, amely furcsán festett így, csupaszon. Én láttam, hogy a kapunkon Imamverdi, a nyugdíjas tanár lép ki, kezében egy cserép fikusz. Papucsban csoszogva átvágott az udvar sarkán, és Merzijéék lépcsöházában tűnt el. Hamarosan megjelent az asszony erkélyén, Merzije is kilépett utána. És hallottam, amikor az asz- szon^ azt mondta: Miért csinálja ‘ezt," Imamverdi dajt,- mondja, miért csinálja? Kérem, ne... Imamverdi a kisszékre állította a cserepei, úgy felelte; — Hadd álljon itt ez a fikusz. Hozzászokott a szemem, Merzije, hogy zöld az erkélyed, hadd legyen itt valami zöld. Mos't nincs itt az ideje, de ősszel, ha élek, elültetek egy szőlőtövet odalenn, az majd felkapaszkodik az erkélyedre. A szőlő gyorsan nő. Akkor majd visszaveszem a fiku- szomat. — Nagyon szépen köszönöm, Imamverdi daji — mondta meghatotlan Merzije. — Bánt, hogy Ilyen nehéz cserepet cipelt fei miattam a második emeletre ... Alig ment el az öreg, amikor még néhány szomszéd indult virágcseréppel Merzije lakása felé. Estére az erkély ismét zöldbe borult... Körülbelül egy hónap telt el. A Nurdzsa han erkélyén körülfutó szőlő szemmel láthatóan hervadt, a levelek megsárgultak, pedig gyönyörű május volt, és az ősz, mint tudják, még messze járt. Egyik reggel meghallottuk, hogy Nurdzsahan megint sipítozik. — Hogv a keze száradna el, aki csinál tál — kiabálta. — Nézzenek ide, emberek nézzenek ide, micsoda gonoszság! Hogy tör ne el a lába a csirkefogónak! Fölbolydult házunk lakói megint kihajoltak az ablakon, kiléptek az erkélyre. Természetesen és is nyomban az erkélyen tbrmettem. Láttuk, hogy Nurdzsahan az udvaron áll, a bejáratnál, mérgesen rázza a levágott szőlőt, és csúnyán szidja az ismeretlen gonosztevőket. — Igen, valaki átfűrészelte a szőlő törzsét, és ügyesen bekente agyaggal, hogy ne lehessen észrevenni a vágást. Azért haldokolt a ■ szőlő, sárgultak meg és hulltak le a levelei. Hogy ki tette? Nem tudom, és ‘valószínűleg soha nem fogom megtudni. Bizonyára valamelyik fiú. Kerülne csak a kezembe, jól megcibálnám a fülét. Hát szabad tönkretenni valamit, arai szép? A kiabálásra és lármára Merzlje is megjelent az erkélyen. Lenézett, s amikor megértette, miről van szó, visszahúzódott az ajtóhoz. A fikusz mellett megállt, és hangtalanul sírt. Igen, a saját szememmel láttam: az elpusztult szőlőtökét siratta. I KATONA ERZSÉBET fordítása j Szíícs Imre: MEGTARTÓ varAzslat ág-bizakodás lomb-igyekezet virág-áhitat erdővé kerekedő gyermekkor alulról induló televény magasban fölfényló gyümölcs megtartó varázslat madarak fák gyökerek és fűszálak között ág-bizákoáás ----lomb-igyekezet szapora lélegzetű föld égközei és újra az ének győzelme a mázsás horgonyú torokból kiszakadó kiáltás felett Pintér Lajos: diákéveknek FEJFA {Tanítód, tanárod arca: melatlonf Szárnyas lován a szép piros hajnal közelít, ébren talál. Lovának zabolája nincs. Zablája: nincsen. Megvirradt, feküdj le, szólít a hajnal. Jó reggelt, szép álmot, fényem a tiéd. Jó reggelt, fenyő, balta élével álmodó, fényem a tiéd. Jó reggelt, bárány, vérmező füvén lépdelő, édes nyál nyelveden, fényem a tiéd. Jó reggelt, tüdőbeteg szökőkút a város főterén, te vérköpő, fényem a tiéd. Jó reggelt, iskolatáska, drága, távlatod az aktatáska, tengerkék köpenyed távlata hinártermö tó, fényem a tiéd. Jó reggelt, itt hal a lázak távoli ködképe alázat. Fenyőfa: felnőhess! Bárány, vágóhidak vérző főterét átléphesdi Arcodhoz illik-e, nézd hozzá újra meg újra: a tengeri ■ Diák, mint müveit kertet nézlek s kérdezem: vajon kinek a munkája lehet? „Ihon jün szárnyas lovon szép piros hajnal." egy régi, régi verssor közelít. Ihol jő szárnyas lovon a szép piros hajnal, várom, itt talál. i
