Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-04 / 1. szám
Lejaváné Fejes Mária, az Ifjú Szívek szólistája ÜWP A VIGADÖBATi December 12-én este Kodály Zoltán születésének 100. év- tordulöját ünnepelte a bratislavai Vigadó szép számú hallgatósága. Szeptemberben már rendezett a CSEMADOK Kodály- hangversenyt, amikor legelőkelőbb szimlonikus zenekarunkat, a Szlovák Filharmóniát kitűnő karmesterünk, a Kodály zenei világában otthonos dr. Rajter Lajos vezényelte. Már akkor tudtuk, hogy az év hátralevő hetei Szlovákiában sem múlnak el Kodály tisztelete nélkül. E nemes gondolat megvalósításáért pedig köszönet illeti a CSEMADOK illetékes szerveit, azok felelős vezetőit és másokat, akik szeretik, féltik kultúránkat. A megannyi rendezvény közül kétségkívül kiemelkedik az Ifjú Szívek Dal- és láncegyüttes rendezte ünnepi megemlékezés. A Vigadó dobogóján a gyönyörű orgona sípjairól a Mester bölcs arca tekintett le ránk, a kétnyelvű tetszetős műsorfüzet pedig gazdag programot ígért. Most pedig hadd szóljak egyik-másik műsorszámról, illetve a műsor előkészítőiről. Bevezetőként Kodály Kállai kettős című zenei feldolgozása hangzott el. Az elgondolás jó volt, mivel a mű közismert, s bizonyára évek óta az együttes állandó műsorszáma. A tehetséges fiatalokból álló, jól betanított zenekar tapasztalatlansága azonban rányomta bélyegét a nyitószám előadására. Megítélésem szerint elhamarkodottan, szinte másodpercek alatt végezték el a behangolást, amelyet képtelen volt követni a klarinétos és a mélyhúrú hangszerek. Az énekkar, mint általában a kezdéskor lenni szokott, lámpalázzal küszködött, s ez érezhető, hallható volt a produkción. Nem eléggé feloldottan énekelte a női kar Bartók Csujogató és leánycsúfolóját sem. Ezután Kodály művei követték egymást. A cigánysiratónak nem ártott volna a több temperamentum, jól sikerültek viszont a gömöri és zoboraljai népdalok. A világhírű Esti dal és az 1953-ban komponált Békességóhajtás (Virág Benedek versére) nagy igényű alkotások. Ogy vélem, e két, vegyes karra irt kompozíció nagy feladat elé állítottta a buzgón éneklő kórust. A harmatkönnyű piánók, a mértéktartó, stílusos, leheletfinom akcentusok és természetesen a tiszta Intonáció nehezen valósítható meg kellő technikai tudás nélkül. Kovács Kálmán karnagy tempóválasztása és művészi felfogása szerintem hibátlan volt; csak a dicséret és elismerés hangján szólhatok karnagyi felkészültségéről és az énekkar megértő, becsületes helytállásáról, hogy megbirkóztak az egész estét betöltő műsorban tolmácsolt művek támasztotta nehézségekkel. Gaál Tamás ígéretes tehetség, zongorajátéka meggyőző volt. A magabiztos, nagyvonalúan előadott, szépen szárnyaló tenorral, Szkalka Ferenccel az élén, nagy sikert aratott a Tobarzó a Háry Jánosból. A közjáték úgyszintén jó volt. Kellemesen csengő hangok énekelték a Székelyfonóból a részleteket, noha Paszmár János és Ágh Lívia valamivel halványabb volt Fejes Máriánál és Szkalka Ferencnél. Ezután két Bartók-mű, a Ne menj el és a Cipósütés következett. Az előbbinél némi intonációs zavarok voltak, míg a másikat nagyon elegánsan sikerült tolmácsolniuk. Mint harmadik nagy egyéniségnek, Engen Snchoűnak a Pre- letel sokol című alkotása tökéletesen beillett a műsorba. Ebben kitűnően szólt a zenekar is. Az említett műsorszámokon kívül elhangzott még Vavrinecz Béla két figyelmet érdemlő műve. Az egész szereplőgárdát megmozgató nagy hatású SzentivánéJ a Zoboralján — mint ősbemutató — mesteri kompozíció. Zenei felépítése, formai tagolása, a szerző gazdag harmóniavilága, a kitűnő karmester remek koncepciójának megvalósítása és az egész együttes pazar előadása az est egyik fénypontjává emelte e megkapó szépségű alkotást. Kuruc népdalok című zenei feldolgozásának értéke egyéni meglátás dolga. A hangverseny vezéregyénisége a hajthatatlan, magabiztos Karaba Gyula karmester volt, aki az együttes szíve-lelke. Nem ő az oka az említett kisebb előadásbeli hibáknak. Talán túl pontos, szigorú karmester. Egyes részek szabadabb, feloldottabb vezénylőivel még nagyobb élményt szerzett volna. A koncert után többen vitáztak a műsor dramaturgiájáról. Főleg a Kodály-évfordulón a négy zeneszerző szerepeltetésén és e művek kiválasztásának helyességén. Szerintem minden mű rangos volt, és megérdemelte, hogy megszólaltassák, jóllehet a műsor hosszúra nyúlt. Megértem az örökké szervező, agilis művészi igazgató, dr. Kulcsár Tibor fáradozását; minél többet, szebbet nyújtani az egyetemes magyar kulturális örökségből. Ogy hiszem, Kodállyal együtt ő is vallja: Legyen a zene mindenkié. Ez valamennyiünk ügye. Szellemi és lelki igényeink, emberi voltunk mélyéről fakadnak, s ezt az embertípust Kodály nemcsak hirdette, hanem ilyen emberként is élt. Köszönet jár az Ifjú Szivek vezetőségének a szervezésért és azért, hogy e neves jubileumot tehetségünkhöz mérten méltóképpen megünnepelhettük. Szép estém volt igazán, és csak azt sajnálom, hogy vége van a Kodály-évnek, ugyanis szeretnék még ünnepelni... MATUS JÁNOS Megoldást kereső töprengések egy bemutató után A művészetnek, s benne a színháznak, az Is rendeltetése, hogy fogékonnyá tegye közönségét ez erkölcsi megítélésekre. Persze nem a szigorúan vett oktatástan, hanem az átélés és az ábrázolás, nem a tények naturalista észrevételeinek a felsorakoztatása, hanem a drámai-lírai magával ragadás segítségével. Mert nem szimpla igazolásokra, spontán rögzített, színtelen szövegekre kell törekednie a színháznak, hanem a minél tartalmasabb, tömörebb és a lényeget kifejező párbeszédek bemutatására, a megkapó cselekménybonyolításra, az alkotó színész egyéniségekre alapozott játékra és a határozott rendezői koncepcióra kell támaszkodnia. Sajnos, a komoly és erkölcsi töltetű témák mellé a szerzők bevált tréfákat, sztereotip helyzeteket tálalnak, pedig a tíz-húsz esztendő alatt sok minden megváltozott. Az akkori problémákat újabb problémák váltották fel. Elvártuk volna hát, hogy Ján SoIoviCnak a tizenhárom évvel ezelőtt bemutatott és most újra műsorra tűzött S. 0. S. vagy Ez aztán a meglepetés című vígjátékét az ismert szlovák szerző időszerűbbé teszi. Ez sajnos nem történt meg. Kár! Mindössze a színház dramaturgja módosított egyet s mást, miáltal a játék időtartama mintegy száz percre zsugorodott. Mégis „tanulságos“ az előadás, mert miként lehet eredményesen érvényesíteni egy olyan színdarabot, amelyben sok a retorika, a póz és kevesebb a meghatározó Jelentéstartalom. Daniela Kapitáftová mindent véghezvisz, ami a darab ismeretében egy rendezői koncepcióba beleférhet. Nézőpont, elgondolás, magatartás, ötlet, felfogásmód, minden benne van a színészekkel való munkájában és különösen a Platzner Tiborral való társulásban, aki a díszlet- és jelmeztervek mellett frappáns és valóban találó színpadi zenei effektusokkal gazdagította a játékot. Ha a forgatható szobafalakat Játékosabbá tenné, a háttérben látható rácsépitményeknek (mint lift, emelet, rácskapu stb.J funkciót adna, s a szcénikal egységet zavaró esküvői fényképeket is (meg)- Indokolná, ez irányú feladata még rangosabb lehetne. A felületesebb nézőnek ügy tűnik, mintha minden a legnagyobb rendben történne. Rutinosan zajlik a cselekmény. Sőt a kitűnő vacsora! jelenet után a második részben is, szemtanúi lehetünk sok figyelemreméltó percnek, a javítóintézetben nevelkedő Csull mértéktartó „éjszakai“ jeleneteitől egészen az érvelő szembesítéNem is olyan régen még e lap hasábjain kísérhettük figyelemmel a Piramis-rajongók népes táborának véleményét, vitáját kedvenc együttesükről. Sajnos, ezek a levelek sokszor mindent célba vettek, csak a legfontosabbat nem, a Piramis zenéjét. Egy zenekarnak pedig a legfőbb törekvése mindig, minden körülmények között a zenélés, mégpedig a jó zenélés. Elmúltak az úttörő hatvanas évek, amikor a pop-rock-beat jelentősége túlnőtte a zene határait. Határozott állásfoglalás volt, felrázta, öntudatra ébresztette a fiatalokat, tömegbe gyűjtötte őket a szabadság, a béke védelmében. Nemcsak zenei, hanem társadalmi mozgalom volt. Hogy mennyire elmúltak ezek az idők, azt talán legjobban a mai fesztiválok üres, semmit nem nyújtó légköre jelzi. Időben kicsit eltávolodva a Piramis fénykorától, más színben tündököl az együttes pályája. Igaz, pályafutásuk még nem zárult le, ma is léteznek, jelentőségüket, hatásukat azonban már nem lehet összehasonlítani a korábbi évekével. Ha végigkísérjük az együttes történetét, akkor rájöhetünk, hqgy sikertelenségük szinte törvényszerű. Ungvári Tamás megállapítása szerint; A sfker vastörvénye, hogy ott leselkedik, ott ólálkodik környezetében a bukás. A rock történetéé pedig ez; a bukás, a zuhanás egy-másfél évtized múltán elkerülhetetlen. Kevesen vannak azok, akikre ez nem érvényes. A Piramisnak még ennyire sem futotta. Népszerűségük a hetvenes évek végéig meredeken seklg, amelyekből sajnos kimarad a logikusan (el)várt befejezés. A cselekményben valahogy nem leljük a vezérlő elvet, a visszavetítő argumentumokat, nem találjuk a megoldás kulcsát, a részletező, továbbvivő erkölcsi és politikai útmutatást. Ez a hétszereplős tragikomikus história is jelzi, hogy szlnháznak-szí- nésznek mindig módjában áll önmagát adnia, egyéniségét, profilját foglalni szerepbe-előadásba, helyére téve az Itt-ott lazán szőtt szóváltásokat, a fontosnak megfogalmazott párbeszédeket és az egyéb poénnak szánt közölnivalókat. Most is módjában állt szerzői szöveget élő színpadi dialógussá erősíteni, szferepét művészileg ábrázolni, s így a felvetett problémát a nézővel elfogadtatni. Közüggyé tenni a cselekményt és érdekessé az előadást. S ahhoz, hogy ez egészen sikerüljön, a szerző dolga lett volna olyan követnivaló magatartást, használható példaképeket tárni a közönség elé, amelyeket színpad és nézőtér egyaránt elfogad, túllépni az egyediség szintjét, s noha megtartja saját írói elképzeléseit, képes a színpadi művészet felmutatására is. Solovie témabonyolítása kissé spekulatív. Nem mintha egy ilyen „hősies“ vagánykodás nem lenne ma is némely közösségben ismerős. Csak éppen más formában ismerjük már a legújabb próza- és drámalrodalmi alkotásokból, amelyek a felvetett kérdést nagyobb igényességgel kezelik, annak ellenére, hogy azok szórakoztatóbb formában terjesztik jobbító gondolataikat. Az S. 0. S.-nek akkor lett volna indokolt a műsorra tűzése, ha a szerző figyelembe vette volna az eddig megjelent kritikai észrevételeket, és témáját továbbfejlesztve új helyismerettel és iránymutató konklúzióval gazdagította volna. A meg nem oldott színpadi szituációk és a kenetteljes szóbeszédek vajmi keveset változtathatnak a büntetőjogi eseteken. És ha a paragrafusok csak a szerző hangzatos eszközei maradnak, féltő(l], hogy az idő haladtával csupán a kaptafát látja mag belőle a néző. Nézeteimet nem akarom rákényszeríteni valakire vagy valakikre. Soraimnak inkább azt a szerepet szántam, hogy elmélyültebb munkára serkentsem színházunk művészeti irányítóit, alaposabb válogatásra, és ha röMi történt, Piramis? emelkedett felfelé. A fiatalok tízezrei vallották magukénak a zenekart. Sebők János szavaival élve: Az együttes úttörő szerepet vállalt a hetvenes évek második felében és sikerzenekarként egy nemzedéket tudhatott maga mögött. Ez a nemzedék azonban, amelyik olyan hirtelen felkapta az együttest, később csalódottan fordult el tőle. Ml lehetett ennek a csalódásnak az oka? Hiszen zenéjük az évek folyamán csak javult. Céljuk az volt, hogy széles bázisról kiindulva akartak csúcsteljesítményeket elérni. Ennek elérése pedig három kemény év alatt sikerült. Koncertjeikre tömegek jártak, lemezeik több százezres példányban keltek el, különböző folyóiratok heteken ét boncolgatták sikerük titkát. Egy egész mozgalmat hívtak életre. Az a korosztály, amelynél sikert arattak, az évek múlásával „kinőtte“ a Piramist. A tiszta, naiv, őszinte gyerekkorból fokozatosan elértek a felnőttség küszöbéhez. A tegnap még annyira szívszorító „őszintén akarok élni“ szembekerült a valósággal, és vlden is, véleményt mondhassak rali nészeinkről, s így az egész produkcióról. A közönség morfondírozva és hOra- mögve távozott az előadásról, pedig sokszor felnevetett (főleg a külsőséi geken), tapsolt is a jó rendezői Ötleteknek. Daniela Kapltáflová ugyanis nem a hagyományos módon éllltotte színpadra a vígjátéknak jelzett darabot, hanem változatos kifejező eszközöket, fllmtől-televízlötől kölcsönzött fogásokat vonultatott fel, amolyan humorizált családi tragédiát prezentálva a néző előtt. £s ebbe as összképbe illeszkedtek a szereplők is, akiktől szerepükhöz mérten jó Játékot látott a közönség. A főszerepet Pőthe István alakítja. A csábító túlzásokat elkerülve rangra emelte az intézetbeli Csuli „vagány- alakját“. Páros jelenetei fegyelmezettek. És még egy szerep, amely közvetlenül ide tartozik: Kanyar tanár úré, akit Bugár Béla találó jellemrajzzal alakít. Ö a játék másik főszereplője; az apa. Kár, hogy „tragédiája“ ma már aligha érinti meg a közönséget. Lőrlncz Margit (Angyalka) elejétől fogva érzi a játék légkörét. Visszafogott kifejezési módja találó. Udvar- dy Anna (Máll néni) is ezt a gesztusrendszert követi. Jó partnernek bizonyul jeleneteiben. Ferenczy Anna amellett, hogy Kacskáné kissé parodizált szerepében otthonosan mozog, általában sikerrel oldja meg ő is feladatát, bár a kelleténél több külsőséggel. A két fiatal, Kádek Rita (Ml- cl) és a debütáló Fabó Tibor (Ricsi) játéka kissé csalódást okoz. Romlottságuknak, szertelenségüknek kevés a hitele, inkább csak pózolás, mint át- és megérzett tlpusábrázolás. Ez persze nem jelenti azt, hogy többre ne lennének képesek. Reméljük, hogy ezt rövidesen be is bizonyítják, A nemzedékek közötti tapasztalat- cserét és az ebből adódó feszültségek hatását mindig az éppen adott témán keresztül, maga az élet szabja meg. A család mint intézmény nélkülözhetetlen alapja társadalmunknak, nem lehet hát átmeneti jellegű a feleség- anya, a férj—apa és a gyermekek mai szerepe benne. S talán éppen ez az, amnl mégiscsak el kell gondolkodnunk az említett színdarab megtekintése után. Ca. Gy. ez a túlhangsúlyozott őszinteség egyszeriben hazugságnak, frázisnak tűnt. Ez a nemzedék fokozatosan rádöbbent, hogy az Iskola padjait elhagyva az életben nem lehet mindent egy az egyben megvalósítani, hogy más az Iskola és más az élet. Ráébredtek arra, hogy a „nincs egy hely“ kérdést csak akkor tudják megoldani, ha maguk is beállnak a sorba, a közösségbe és aktívan, közösen dolgozva tesznek érte valamit. Az újabb korosztályt pedig már nem tudta megnyerni az együttes, túl nagy volt a zenei kínálat, ami a Piramis tevékenységének is köszönhető, hiszen egy sor együttes tört az élvonalba, és a tanítványok túlnőtték a mestert. Ezt a Piramis felismerte. Erre visszavonulással, zenei változással reagált, ami azonban rosszul ütött ki. Belső viszály, elégedetlenség támadt az együttesben. Révész Sándor büntetőjogi Okoknál fogva kivált a zenekarból. Az egykori rajongók, az öntudatra ébredt nemzedék már nem vállalta a zenekart. Utolsó lemezeik már nem érték el korábbi sikereiket. Az 1982-es pusztavecsi kétnapos fesztivál záró részében fellépő együttest már nem a régi lelkesedés, hanem közömbös szemlélődés fogadta. Sorsuk törvény- szerű, a gyors felfutás magával hozta a hirtelen zuhanást, eltűntek a porondról. Pályájuk azonban még nem zárult le. Várjuk, hogy mit hoz a jövő... Lesz-e erejük, kitartásuk zenészként valami kimagaslót nyújtani, amivel esetleg kikerülhetnének a hullámvölgyből. VOROS LAJOS
