Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)

1983-01-04 / 1. szám

# A kikötfi csatornái benyúlnak egészen a belvárosba.

n ak semmi pánik. Bár lélelmeI.Q tesnek tűnik, valójában békés **** város — mondja búcsúzóul IdSsebb dán útitársam, miután a ham- burgi főpályaudvarnál egy török és görög vendégmunkástömeg közelében kiszállok kocsijából.

Igen, csak semmi pánik, mondogatom én Is magamban, miközben elindulok a hatalmas pályaudvar-labirintusban, hogy egy üres csomagörzö automatát keressek. Poggyász nélkül, csak totómasinákkal szeretnék nagy sétát tenni Hamburg Szabad ésHanza kikötővárosban, ahogy azt az egykori kiváltságoknak megfelelően ma is nevezik.

A kikötőváros

kikötőbe, a városba. Abba a városba, amely egyszersmind tartomány és város a Német Szövetségi Köztársaságban, az Elba nyolc-tizenkét kilométer széles elágazásának mindkét partján. Az NSZK legnagyobb városát közel kétmillió ember lakja.

Közben elhúzunk a horgonyzó vitorlás iskolahajó mellett, amely a régi kikötők romantikáját idézi fel egy pillanatra. A tengerészeti iskola tanulói ezen a hajón — az ősök módjára — tanulják meg az alapokat: a víz, a hajó, az ember együtt létezésének a feltételeit.

A hamburgi óriáskikötő nyolcvanezer embernek ad jobb-rosszabb munkát, megélhetést. Nyolcvanezer ember, akiknek jelentős része nem német, nem hamburgi, hanem vendég- munkás: török, portugál, olasz, Jugoszláv ... S ezekre a nehéz fizikai munkát végző vendégmunkásokra a hamburgi kikötőben is hasonló szemmel néznek, mint további kétmillió társukra, hiszen az egyre nagyobb méreteket öltő munkanélküliség miatt

— már kétmillió fölé emelkedett az NSZK-ban a munkanélküliek számai

— a helyzet egyre inkább kiéleződik. Igaz, meg kell hagyni, a kikötői dokkmunkások mindig és mindenütt híresek voltak szolidaritásukról, össze- forrottságukról. A hamburgi kikötődén vasárnap egy folyón úszó hajótemplomban mond misét.

Miközben egyre-másra kacskarlngó- zunk a hatvankét kikötőmedence rakpartjai mellett, egy nagyon szép, kecses, három árbócos vitorláshajó suhan el mellettünk. Habfehér vitorláit dagasztja a szél, repíti a fedélzeten lévő fiatalokat a tenger, az Atlanti- óceán felé. Vajon merre veszik az irányt? Hongkong, Hawaii, Panama, Afrika kikötőiben vetnek-e majd horgonyt?. .. S mire felocsúdunk a pazar fehér vitorlás látványától, máris egy nyolcvanezer tonnás, libériát zászló alatt közlekedő tankhajó kürtje ijeszt ránk. Nemcsak a kürt hangja fülsiketítő, a méretek is félelmetes látványt keltenek. Miénk mellette törpe, parányi. Jelentéktelen kis csónak. Mint ahogy a bemondótól megtudjuk, ez még nem minden. Gyakran megfordul a kikötőben száztízezer tonnás szupertankhajó, és ömlesztett áruval telt kis gőzös, mert a hamburgi kikötőnek ez az egyik óriási előnye: mindenre specializálódott. Itt hagyományos ömlesztett árutól kezdve az állatokon, darabárun keresztül egész Ipari létesítmények is mozgathatók. Bár nehezíti az érkező és távozó hajók dolgát, hogy Hamburg nem tengerparti város, hogy a hatalmas hajóóriásoknak a szűk csatornákon rév0 A régi és modern építészet remek összhangja.

eltörpül, láthatatlanná válik egy-egy daru, hajó mellett. S végig, szinte az egész több órás hajóséta során alig láttunk embert, pedig a „müezzm“ szerint aznap reggel tízezer dolgozó kezdte meg a kikötőben a munkát. A tízezer közül négyen a „köszöntő üzemben* álltak munkába. Nekik az a dolguk, hogy minden egyes érkező hajót üdvözöljenek. Néhány kilométerrel a tőnyleegs kikötő előtt már hallani a szöveget: „örvendünk, hogy a hamburgi kikötőben üdvözölhetjük!“ Ha kell, hatvanhat nyelv köszöntő lemezei között lehet válogatni.

Európa egyik legnagyobb kikötőjében vagyok, a nap huszonnégy órájában egyfolytában forgalmas, mozgalmas. Beszállok egy menetrendszerű kis sétahajóra, hogy a többi utassal együtt lássam a száz négyzetkilométer alapterületű kikötő nagyobbik részét. Alig húzzuk föl a horgonyt, alig tesszük meg az első métereket, amikor a hajó kedves hangú „mUezzinje* az utasok üdvözlése után érdekes információkat, számokat közöl a kikötőről. Mindenekelőtt megtudjuk, hogy Hamburg Európa egyik legnagyobb kikötője, hogy száztíz kilométerre fekszik az Északi-tengertől, s a hajók az Elbán úsznak fel a dokkokba, a

# A Hanza városok Jellegzotes házai.

ben is nagyon régi és erős szakszervezet védi érdeküket. Jogaikat, amelyek megvédésére egyre nagyobb szükség van. A szakszervezet elérte, hogy a bejegyzett dokkmunkások — a vendégmunkások isi — abban az esetben is megkapják a fizetésük egy részét, ha néhány napra a munkaadó nem vagy csak részlegesen tudja őket alkalmazni. Ezt az adatot természetesen nem a hajó „müezzlnjétől* tudom, hiszen e reklám-propaganda-turisztlkai célokkal dolgozó hajóvállalat Igyekszik csupa szépet, csupa jót, érdekeset mondani, mutatni. A gondokról nagyvonalúan hallgat.

Amit azonban mésél, nem árt feljegyezni. Azt, hogy a hamburgi kikötőből évi tizennyolcezer hajó indul a világ több mint ezer kikötőjébe, és ezek a hajók évente hatvanmillió tonna tengeri árut szállítanak: csak konténerből tavaly hétseáznyolcvanhárom ezret raktak hajókba.

Amikor a konténerekről esik szó, sétahajónk épp a konténerkikötő mellett húz el. Itt már nyoma sincs az egykori kikötői hajósromantikának. A monakói fejedelemségnél nagyobb konténerkikötő területén alig látni embert. Műszerek, gépek végzik a munkát. Igaz, a hamburgi kikötő további érdekessége, hogy itt a legmodernebb kikötői technológián kívül még alkalmazzák a hagyományos kikötői munkamódszereket. Az alkalmazottak között találni tengerészt, kikötőmunkást, szállítókat, URH-készülékkel dolgozó szakmunkásokat, darukezelőket, navigátorokat, révkalauzokat, zsákolókat — és kávékóstolókat. Az egykori kikötői világból ez él tovább a leghagyományosabban: az erre a célra kiképzett emberek a pörköletlen babkávét kóstoigalják ... A kikötő további unikuma a tengeri lelkész, aki minkalauzok segítségével kínkeservesen kell úszkálniuk, mégis van a kikötőnek egy olyan specialitása, amely megér minden fáradságot, kockázatot. Ez pedig a hamburgi szabadkikötő. A száz évvel ezelőtt alapított és tizenhat négyzetkilométer, viszonylag kis alapterületű kikötő óriási forgalmat bonyolít le. Nem csoda, hiszen az előnyei is óriásik. Ezen a tizenhat kilométeren a hajókra és a rakományaikra nem vonatkoznak semmiféle vámszabályok, vámköltségek és -biztonsági előírások. Minden a „hanza- szellemben* történik. Ebben a kereskedelmi szellemben él, dolgozik Hamburg ős kikötője már évszázadok óta, hiszen már a középkori Hanza város- szövetség virágkorában is kivette részét a kelet-nyugati kereskedelemből.

Atbajózva az egyik szélesebb csatornán, megtudjuk, hogy a kikötőnek közel kétszáz kilométer hosszú úthálózata van, hogy a vasúti sínek hétszáz kilométer hosszan hálózzák be a kikötő területét, hogy a medencéken, utakon százhetvennyolc híd ível át, hogy egyszerre ötszáz kisebb-na- gyobb hajó horgonyozhat a hatvanöt kilométernyi hosszú rakpartok mellett, hogy a hamburgi kikötő eddig legnagyobb hajója a 350 méter hosz- szú, 56 méter széles Lagéna volt, amelyet csak óriási erőfeszítések árán tudtak felhozni a dokkba. A kikötő csatornái ugyanis olyan keskenyek, hogy egy-egy Ilyen hajó feljutását a dagályra kell bízni, s az alatt a rövid idő alatt kell a hajónak a helyére érnie, lehorgonyoznia, mert a dagály után mindez lehetetlen lenne.

Most daruerdőkkel körülvett hajóóriások mellett húz el a sétahajónk. Megint csak ámulatba ejtenek a méretek, az arányok. Az ember szinte

Az üdvözlés után felkúszik az árbocra az érkező hajót illető nemzeti zászló, egyébként százhuszonhárom nemzet zászlaja található meg a polcokon, akárcsak a himnuszok. Természetesen ott van a csehszlovák himnusz és zászló is a megfelelő üdvözlő szöveggel, hiszen Időnként hazánk tengeri hajói is befutnak a hamburgi kikötőbe, amelyek rengeteg kamionnal odaszállított árut visznek szét a világba, s hoznak Hamburgon keresztül haza. Tehát Hamburg kikötője egyfajta világra nyíló kapu számunkra is, ha már a természet helyett csak Shakespeare mester ajándékozta meg hazánkat tengerrel.

9 Reklámok, rajzok, feliratok sokasága csalogatja az embert.--- i«l 5

A veszély elhárítható

Békemeneteken, tiltakozé tüntetéseken százezrek, mile Hók követelik világszerte az atomfegyverek szintjének csökkentését, a nukleáris háború veszélyének elhárítását.

E követelésekkel cseng egybe Jurij Andropevnak, az SZKP KB főtitkárának ünnepi beszédében elhangzott javaslata: kölcsönösen mondjanak le az európai célpontokra iránynló közép-hatótávolságú és taktikai atomfegyverek minden fajtájáról — vagy legalább csökkentsék egyharmadára az Európában elhelyezett szovjet és NATO közép-hatótávolságú fegyverzetek számát. A Szov: jetunió azonban kész egy olyan megegyezésre is, hogy saját és szövetségesei biztonságának védelmében csak annyi rakétát őriz meg Európában, amennyivel Anglia és Franciaország rendelkezik, 8 ha a későbbiekben az angol és francia rakéták száma csökkenne, ehhez igazítanák a szovjet rakéták szintjét is. Ezzel egyidejűleg megfelelő szintre kellene csökkenteni a NATO és a Szovjetunió közepes ható- távolságú nukleáris fegyvereket hordozó repülőgépeinek a számát is az említett térségben. Ez az út vezetne az Igazi nullamegoldáshoz, amelynek nyomán elülne a háborútól való félelem is.

Az Egyesült Államok „nnl- lamegoldásnak“ keresztelj javaslata azt szorgalmazza, hogy a Szovjetunió egyoldalúan számolja fel valameny- nyi közép-hatótávolságú földi indítású rakétáját, ugyanakkor a nyugati szövetségesek egyetlen rakétával, egyetlen repülőgéppel sem csökkentenék fegyverzetüket, ellenkezőleg, még növelnék is azok számát. Szándékuk világos: szeretnék biztosítani a NATO katonai fölényét a Szovjetunióval és az európai közösséggel szem‘ ben.

Csak növeli Jurij Andropov beszédének súlyát, hogy az a történelem folyamán mindig békeszerető Szovjetunió 60, születésnapján hangzott el. A világ első szocialista állama ismét tanúbizonyságot tett következetes békeszeretetéről, arról, hogy most is kész a mindkét fél biztonsága szempont-^ iából igazságos megegyezésre.

„Ml, a szovjet nép meghatalmazott képviselői — hangzik a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának és az SZKP Központi Bizottságának békefelhívása a világ parlamentjeihez, kormányaihoz, politikai pártjaihoz és népeihez — ünnepélyesen kijelentjük, hogy a béke és a nemzetközi együttműködés lenini politikáját folytató Szovjetunió minden tőle telhetőt megtesz a háhorú megakadályozásáért.*

Súlyos tévedés lenne, ha a NATO vezető körei abban a hitben ringatnák magukat, hogy a Szovjetunió ismételt és hangsúlyozott béketörek- vése a gyengeség jele: hogy a Szovjetuniót egyoldalú engedményekre lehet kényszeríteni a fegyverkezési hajszával. Ha az Egyesült Államok újabb rakéták telepítésével az egyensúlyt felbo- ritja, a Szovjetunió olyan ellenintézkedéseket tesz majd a maga és barátai biztonságának szavatolására, amelyek semmivel se ni maradnak el a NATO Intézkedései mögött és biztosítják a katonai egyensúly további fenntartását.

Európának, a világnak békére ős nem fegyverkezésre van szüksége. A tárgyalási fórumok már kialakultak, de azokat nem az újabb fegyverkezési verseny leleplezésére, hanem a valamennyi fél érdekeit szolgáló megegyezés minél előbbi elérő sére kell hasznosítani. A fenyegető veszély a tárgyaló-, asztalra tett szovjet javaslatok segítségével elhárítható.