Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-24 / 21. szám
7 É rdekes médon a diákszerelmet senki sem vette halál komolyan. Amolyan vonzó és kiegészítő kelléke volt a suliba Járásnak. Csodálatos varázsa volt például az órák alatti szemezgetéseknek, mosolygásoknak, szünetekben a csipkelődéseknek, itt-ott komolyabb simogatá- soknak s a maszatos pusziknak, mert az is előfordult és megtörtént egy- -egy arra alkalmas, óvatlan pillanatban. Titoktartásról persze szó sem lehetett. Valamit mindenki tudott a másikról, amiből aztán kisebb-nagyobb duzzogás és harag is keletkezett, ami azonban csak ideig-óráig tartott. Az ájabb kalandok és csínytevések hamar elteledtették és elsimítottak mindent. Laci sosem tartotta magát mindenki felett álló nagyokosnak, egy érdekes és Jellemző dolgot azért mégis Jól megfigyelt, mégpedig azt, hogy a vonzalom szempontjából egy-egy osztálytársuk „rangsorolása“ lényegében a szülő társadalmi pozíciójától és anyagi helyzetétől függött. Például: Szen- di Julika volt az osztály legszebb, legjobb tanulója, mégsem vette figyelembe s nem kezdett ki vele egyetlen fiú sem. Miért? Egyszerűen azért, mert az apja a szemeteseknél dolgozott, és napról napra részegre itta magát. Ráadásul verte a családját. Jullkát Is, de ő sosem panaszkodott. Mindenki tudta az osztályban, de hogy valaki is együttérzőn biztatta volna, nem, dehogy biztatta. Még a tanárok sem, pedig nekik lett volna elsősorban a kötelességük. Laci nem tartotta magát egyszemélyes jótékonysági egyletnek, s máig sem tudná megmondani pontosan, hogy miért tette azt, amit tett, a lényeg az, hogy egyszer a tanítás után megvárta Julikat, az iskola előtt, és megszólította. — Nagyon sietsz? — Nem. Miért kérded? — Meghívlak egy fagylaltra. — Tel... Engeml... Fagylaltra!? — kérdezte Julika nagy szemet meresztve. —Miért, nem szereted? — Nem — telelte Julika fagyosan. — A kávét sem? — Azt sem. — Hát a kólát? — Azt megiszom ... — Hát akkor... mehetünk? — Mehetünk — mondta Julika furcsa, hitetlenkedő arckifejezéssel. Szótlanul lépkedett Laci mellett, olykor rápillantott, egyszer aztán megállt, és szembefordult vele. — Mit akarsz tőlem? — Mit akarnék, semmit..., Megiszunk egy-egy kólát, és kész. Azt akarom, semmi mást... — Jól van — rándította meg a vállát Julika. — És nem szégyellsz? — Mit mondsz? — Nem szégyellsz velem végigmenni az utcán? — Ne hülyéskedj. Jól? — Komolyan nem? — Beléd karoljak? ... Beléd karolok, ha akarod ... — Nagy kópé vagy te, Laci •— mondta Julika maga elé mosolyogva, s játékosan lóbálta kezében a táskát. Aránylag kevés vendég üldögélt a presszóban. A zenegépből érzelgős dalocska bújt elő halk diszkrécióval, mintha lágy simogatásával akarná meghódítani a vendégeket. A felszolgáló •— nagy mellű, festett szemű és hajú nő — félig lehunyt szemmel élvezte a muzsikát, mintha andalító hullámain ringatózott volna. Egészen átszellemült az arca. Szótlanul Iszogatták a Jól lehűtött kólát. Már-már kínossá vált a közéjük ékelődő, hosszú hallgatás. « Tudod-e, hogy te vagy a legszebb lány az osztályban? — kérdezte Laci sokára? — Mire megyek vele?... S egyáltalán: miért kérdezed, mit akarsz vele elérni? —■ Elérni? ... Sejnmlt. — Az ember semmit nem mond csak Ügy a nagyvilágba, minden cél nélkül — Jegyezte meg Julika eltűnődve. — Megkínálhatnál egy cigivel. — Tessék! s- KöszlI... Ha például... különben semmi értelme. — Mondd csak ki nyugodtan, amit gondoltál! — Ha például én azt mondom, hogy te vagy a legrendesebb srác az osztályban, és azt nem csak úgy •mondom a nagyvilágba, hanem őszintén is gondolom... — Julika elhallgatott. Zavarában parányi körhintaként forgatta a hamutálcát cigarettástul. — Nézd csak, milyen érdekes; úgy úszik a füst körbe-körbe, mint a menyasszonyi fátyol...-t- Érdekes... de valami mástakartál mondani. — Valóban mást. — Hát akkor miért nem mondod? Julika felemelve a fejét, hosszan farkasszemet nézett Lacival. Meg sem rebbent a szeme. Tiszta, őszinte és meleg volt a tekintete. — Ha kívánsz és akarod, lefekszem veled. — Mit mondtál? — kérdezte Laci, mintha rosszul hallotta volna. Arcába szaladt a vér, s csak úgy tüzelt a bőre. tékenység munkálkodott bennük. Andrea kedveskedve'bújt Lacihoz és csillogó szemmel fürkészte a fiú arcát. — Tényleg nem felejtettél el? — kérdezte súgva. — Tényleg nem, Andrea ... Nagyon örülök, hogy újra látlak, nem is hiszed, mennyire örülök... — Laci magához vonta a lányt, beletúrt a dús, barna hajába, és csókolgatta. — Ha tudnád, milyen üressé vált a tanterem nélküled! Nekem nagyon hiányzol, Laci. Elhíszed? — kérdezte Andrea anélkül, hogy a fiúra nézett volna. — Elhiszem... — felelte Laci, s újra ellepték az emlékek. Az osztályban Kovács Andrea után veszködtek leginkább a fiúk, róla azonban lepergett és visszahullt minden közeledési szándék. Végül- — bár — Jól hallottad — telelte Julika lesütött szemmel. — Csak azt mondd meg, mikor és hol akarod!? — Komolyan gondolod? — A legkomolyabban ... No, ml van, megijedtél? ... Félsz? Látom, hogy félsz... — mondta Julika nyersen, kihívóan. Szemtelenség is csengett a hangjában. — Másnak mindent lehet, csak nekem nem!?... És csak azért nem, mert az apám részeges disznó!?... — Elhallgatott. Lehajtotr ta a tejét. Mintha megbánta volna, hogy kimondta a gondolatait. — Ugye, most nagyot csalódtál bennem? ... Azt hiszed, hogy én olyan vagyok. Tévedsz. Engem még soha senki nem fogdosott meg, nem csókolt meg, és nem akart a magáévá tenni... kivéve az apámat... — Micsodái? — hördült fel Laci méltatlankodva. — Ez az igazság ... Laci dühében mindent mondott, mindent, ami csak a szájára jött. Szidta, átkozta, fenyegette Julika apját. — Elmegyek a rendőrségre, és feljelentem. Addig nem nyugszom, míg lakat alá nem kerül. Julika keserűen mosolygott. — Tévedsz, ha az hiszed, hogy azzal minden megoldódna, ha lakat alá kerülne — mondta higgadtan. — Semmi sem oldódna meg, sőt: egy fekete ponttal még több íródna a rovásomra ... — Julika hirtelen felállt. — Köszönöm a kólát, a cigit, s egyáltalán, hogy meghívtál, szia!... —■ Elindult, de egy-két lépés után még visszafordult. — Gyáva nyuszi vagy, Kelemen Laci, szia!. Laci nyugtalanul hánykolódott egész éjszaka. Egyrészt örült annak, hogy az osztály legszebb lánya felajánlotta magát. Miért Is ne örült volna, hiszen belé sem szorult kevesebb hiúság, mint másokba. Másrészt viszont bántotta, hogy gyáva nyuszinak nevezte, nem beszélve arról, hogy milyen lesújtó és megsemmisítő pillantás kíséretében mondta. Majd ö megmutatja, hogy nem gyáva nyuszi. Elhatározta, hogy másnap a nagyszünetben megsúgja neki: szombaton délután egy órakor a Garam partján, a nagy tölgyfánál várja. Másnap Julika észre sem vette Lacit. Átnézett rajta, mint az ablaküvegen. Mintha soha életükben nem látták, nem Ismerték volna egymást. Laci úgy érezte magát^ mint akit felpofoztak, s mint akit megfosztottak valamitől... A Járda szélén galambok keresgéltek ennivalót. Közülük kettő olykor szembefordult egymással, mint két berzenkedj kakas, Alighanem a félkelletlenül — tudomásul vették a fiúk, hogy hideg, büszke és megközelíthetetlen teremtés, akivel kezde- getni felesleges időpocsékolás. Egyébként Andrea arcra nem a legszebb, kisportolt teste azonban osztályon felüli, mint ahogy egymás kört szokták mondogatni a fiúk. Almakemény mellét nem kellett zárkába szorítani, hogy formás legyen és feszesen álljon. Miridéhkl tudta róla, hogy rendszeresen úszik, s azt is, hogy a kórház parkjába Jár teniszezni az orvos-bojtárokkal. Azt is rebesgették, hogy viszonya van egyik-másik fiatal orvossal. Andreát azonban egyáltalán nem zavarta és idegesítette a sok mendemonda, ellenkezőleg; mintha még élvezte is volna, Lacit nem érdekelte Andrea. Pontosan nem tudta megfogalmazni, hogy miért nem, azt viszont határozottan tudta önmagáróL hogy sosem bírta a beképzelt, öntelt és büszke embereket. így hát hidegen hagyta Andrea, s mintha kissé még gyűlölte is volna. Ha óra alatt véletlenül Andrea felé tévedt a pillantása, ami természetes, hiszen ide is, oda is tekinget az ember, s ha netán találkozott a pillantásuk, Laci egyből félrenézett annak ellenére, hogy a lány szája szegletében apró mosolyfélét vélt felfedezni. A mosolyában is gúnyt látott. Mintha azt mondta volna vele: nicsak, nicsak, te Kelemen gyerek, hát neked is tetszem!?... Különösen azóta, hogy annyira felsült Szendi Julikával, sértődöttségében megkeményedett és büszkévé vált, s a szemével visszaüzent Andreának: tetszel a fenének, nem nekem! Laci apja — nagy elfoglaltsága ellenére —, ha csak tehette, elugrott a Garamhoz horgászni. Szenvedélyes horgász volt gyerekkorától, ma is az. Laci nyilván tőle örökölte a Jótékony hatású szenvedélyt, s ha csak tehette, öt is a Garam-partön érte a napkelte meg a napnyugta is. A horgászat izgalmas szépségéről könyvet lehetne írni, mint ahogy írnak is, Lacinak viszont nem az volt a célja, hogy a napfelkeltével ébredező természet csodált jelenítse meg varázslatos színeivel, hangjaival és hangulatával együtt, hanem az, hogy horgásszon. Volt egy kedvenc helye: langyvlzű, kisebb öbölféle. Sűrű bokrok és terebélyes lombú fák övezték. Jól emlékszik arra a napra: szombat délután volt, szélcsendes, napsütéses idő. Laci fogta a cuccát, és irány a Garam. Gyorsan felcsalizta a horgokat és bedobálta, beállította a kapásjelzőket, aztán a fűbe keveredve rágyújtott. Szabadjára engedve a fantáziáját élvezte a nyugtató csendet, közben persze árgus szemmel figyelte a kapásjelzőket, amelyek minden apró rezdülést észleltek és jeleztek. Éppen kapása volt, amikor a háta mögött lépteket és kutyalihegést hallott. Hátrapillantotit: Kovács Andrea állt mögötte a szépen fejlett, törzskönyvezett farkaskutyájukkal. — Szevasz, Kelemen! — Szevasz! — köszönt vissza Laci keleltlenül. — Nem zavarlak? — Miért zavarnál... — mondta Laci, pedig zavarta, de hát mi mást mondhatott a lánynak, elvégre az osztálytársa volt. — Nem is tudtam, hogy szeretsz horgászni. Leülhetek? — Nyugodtan. Andrea leült, a kutyájára is ráparancsolt, hogy feküdjön le, és nyughasson a bőrében. A kutya szófoga- dón elnyúlt a fűben, állát a mellső lábára fektette, és barátkozó szándékkal pislogott Lacira.--- Értelmesnek és szófogadónak látszik — Jegyezte meg Laci. — Éppen hogy csak beszélni nem tud — mondta Andrea dicsekvőn. — Remek állat! — Mi a neve? — Rex. — A miénket is Rexnek hívjuk... — Te is szereted a kutyát? — kérdezte Andrea látható érdeklődéssel. — Szeretem ... a hűségéért... — A miénk igen Jámbor állat — mondta Andrea —, de ha valaki netán megtámadna, egyből a torkának ugrana, elhiszed? — El, persze hogy el... — mondta Laci, s figyelmeztetően emelte lel az ujját: csend legyen, kapás van. Bevágott. Félkílósnyi busát akasztott meg. Nyomban vissza is dobta. — Miért dobtad vissza? — kérdezte Andrea csodálkozva. — Szemét hal, senkinek sem kell... NMY. Z0LZÄN. taiza Különben sem szeretjük a halat. Ha komolyabb darabot fogok, mindig odaajándékozom valakinek. Ti szeretitek? — Apu él-hal érte. — Ha fogok, neked adom, ha kell.„ Kell? — Apu biztosan megörülne... I»- gyújtasz? — Köszönöm! Amerikai cigarettát szívott. Andrea kedves és közvetlen volt, egészen más, mint az Iskolában. Biztosan hallotta valakitől, hogy horgászás' közben nem szabad ordibálnl meg dobogni: visszafogottan, suttogva beszélt. Valahol a távolban lácánkakas rl- koltozott. Talán megriasztotta valaki, de az is lehet, hogy a párját hívta. Olykor-olykor a lombok közt is megszólaltak a madarak. Közelükben, majdnem a fejük felett, kakukk kiabált messze hangzón. Kissé távolabb rigó füttyentett kettöt-hármat. Minden lélegzett, zsongott, élt körülöttük. — Csoda érdekes itt. —• Szeretek ide Járni. — Csoda érdekes fiú vagy te, Laci... Zárkózott, hallgatag... Nem barátkozol senkivel? ... Lánnyal sem Jársz? ... Tudnék róla, ha Járnál... Laci meglepődött. — Tudnál? ... Ugyan, ugyant Törődsz is te valakivel, pláne velem ... Nem érdekel téged, senki... semmi, senki, csak az úszás, a tenisz meg a fiatal doktor urak ... Andrea felnevetett, - mintha megcsik- landozdák volna. — Hát te is elhiszed? — Mindenki azt csinál, amit akar, s ha valakinek Jólesik ... — Micsoda? — Hát az... — mondta Laci megvonva a vállát. Nem mintha szégyell- te volna magát, számára szokatlan volt ez a téma, s csak azért volt kissé kellemetlen, hogy éppen a büszkének tartott Andreával kellett ilyesmiről beszélnie. Már megbánta, hogy belekezdett, de a lány most már nem engedett, — Mondd meg, de őszintén: tényleg elhiszed te is, hogy viszonyom van valamelyik orvossal!? — Beszélik ... — De elhiszedi? — Nem mindegy az neked, hogy én mit hiszek el, ‘ és mit gondolok rólad? ■— Nem! — mondta Andrea határozottan. — Nem mindegy! A kutya néha össze-összecsattanó foggal kapkodott az orra körül szem- telenkedő legyek után, egyébként nyugodtan feküdt. Ha közben elszundított, bizonyára Jóféle' csontos húsról álmodott. Laciban meg Andrea szava körözött, az tette nyugtalanná. Mit akarhat tőle ez a lány, tán csak nem akar vele kikezdeni!?... Erre a gondolatra furcsa melegség áradt szét benne, s mintha hirtelen támadt láz égette volna a homlokát. Zavaréban elővette a cigarettáját. Andreát is megkínálta. — Csak Sparta — mondta elnézést kérőén. — Szintén spartázok, csak néha szívok amerikait — mondta Andrea egyszerű természetességgel, s látható élvezettel húzta le a füstöt. — Miért mondtad, hogy nem mindegy? — kérdezte Laci sokára, visszakanyarodva az előbbi gondolathoz. — No, vajon miért!? — mosolygott Andrea, s nagy szemet meresztett Lacira. — Nem tudod?... Nem Is sejted? Laci nem tudta hová tenni a lányt: ugratva Játszik vele, vagy komolyan gondolja? — Ha sejtem is, nehezen tudom elhinni.-— Pedig elhiheted — mondta Andrea csendesen. — Nem szoktam mellébeszélni. Amit, mondtam, komolyan gondolom... Laci érthetett az egyenes és nyílt beszédből. Égett az arca, a szíve is el kezdett bolondozni, nekilódulva zakatolt, mint a gyorsvonat. Ml történhet, ha most szorosan melléül és átöleli, vetődött fel Laciban a gondolat. Legfeljebb ellöki magától, felugrik és a kutyájával együtt elszalad. Aztán hétfőn az Iskolában, meg utána is mindennap már két lány előtt szégyenkezhet. Egye fene, eggyel több, vagy kevesebb már Igazán nem számít, határozta el magát Laci, s melléült. Andrea nem szólt semmit. {.Folytatjuk)
