Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)

1983-04-26 / 17. szám

7 iBmtsa! KULCSÁR TIBOR ROVATA f .gész éflel langyos esS esett. Fél négy tájt Járhat az idő, amikor elhagyom a falut. Golyóspuskával a vállamon, csendesen lépkedek a határi utakon. Sokat eshetett az éjjel, mert gumicsizmám talpá­hoz vastag rétegben tapad a sár. Mikor az útelágazáshoz érek, az út menti alacsony fűben folytatom utamat. Még tiszta sötét van, de már lassan kezdik lehunyni szemü­ket a csillagok. Az ég tiszta. Semmi jele annak, hogy még esni fog. Egy vastag fűz­fa mellett haladok el, amikor a lombok közt szárnyra kap egy fülesbagoly. Jelzi, hogy hamarosan felébred a határ, de ö már aludni készül, hogy késő este újra friss erő­vel nézhessen zsákmány után. ma és mozdulatlan. Csak a nyúl, melyet az imént felriasztottam, mosakszik hetykén a tábla szélén, gondolván, ha már úgyis fel­ébresztették, legalább a csipát kimossa a szeméből. Jobbra mellettem a nyúl irányá­ban a nap már kezdi áttörni sugaraival a kék eget. Hallgatok. Csendben felállítom háromlábú vadászszékem. Ülve sokkal kellemesebben telik az idő. Nem messze tőlem megmoz­dul egy bokor. Odakapom a fejem. Egy ri­gó nyújtózott a fán, de észrevett és tovább­repült. A tábla túlsó szélén, a laposban egy fácánkakas eszeveszett kiabálása csapja meg a fülem. • Szinte érteni, ahogy a töb­bieket buzdítja munkára. Szememhez eme­ZSIGÄRCSIK GYULA; AZ UTOLSÖ PASZTORÖRA Az ég sötétszürke, de a csillagoknak már semmi nyoma. Egyre jobban világosodik. A határ még csendes, de hamarosan frissen csengő madárének tölti be a fák lombjait és a réteket. Az eső nyomai jól észlelhe­tők. Az úton több helyen is tócsában áll a víz. Vizes az egész határ. Ez jó idő az őz­vadászatra. Ilyenkor az őz nem szeret egy helyben maradni. Kérést a tisztásokat, ahol megszáríthatja rozsdavörös bundáját. Régi tapasztalatból mondom: ha eső után kimen­tem a határba kószálni, majdnem minden alkalommal találkoztam őzzel. Négy óra is elmúlt már, mikor célhoz érek. Széltében-hosszában terül el előttem a tarló. Tegnap fejezték be az aratást ezen a táblán, és mondták a munkások, hogy három bakot is láttak a búzában. Az ég még mindig piszkoskék, de egyre 'jobban tűnnek el az éjszaka jelei. Nem va­gyok elég óvatos, mert felriasztok egy nya­lat a tarló szélén. Először megugrik, de pár /C lépéssel odább már el is felejtett. Lejjebb húzódok a vakárokban, mely körben átöleli a tarlót. Távcsővel próbálom keresztül-kasul átvizsgálni a terepet, de, a határ még né­lem a távcsövet. A túlsó oldalon már javá­ban folyik az élet. A fácánok ellepik a tar­ló szélét. Mohón csipegetik a kombájn után elmaradt kalászokat. A nyulak is ébredez­nek. Egyre többet látni belőlük a táblán. Jobbra tőlem újra megmozdul a bokor. Ref- lexszerűen kapom oda a fejem, ahol az imént még rigó volt. Tőlem: alig tíz lépés­re két őzgida lép ki az árokból. Ilyenkor párzás idején az anyjuk elhagyja őket, majd párzás után újra visszatér hozzájuk. Teljes szélcsend van, szagot nem kaphat­nak. Távcső nélkül is tisztán látom, hogy korai kölykek lehetnek, mert már szinte anyányiak. Mit sem sejtve, hogy a közelük­ben vagyok, nyugodtan harapják az árok­parti kövér vizes füvet. Egyszer csak az egyik megugrik és egyenesen felém tart. Lélegzet-vlsszafojtva ülök, hogy észre ne vegyen. Elfut előttem, és néhány lépéssel odább megáll. Figyel. Talán szagot fogott. Nagyon közel vagyunk egymáshoz. A má­sik is lassan elindul a testvére után. Köz­ben nagyokat harap a vizes fűből. Észre fog venni. A szemem sem mozdítom, mégis így van. Egy ugrás, és már el is tűnt a bokrok között. 'A másik közben még min­dig figyel. Nem lát, de érez. Bizonytala­nul bámul a párja után, majd egyet ugrik, majdhogynem feldönt, úgy tűnik el 6 is. Közben míg én az őzgidákban gyönyör­ködtem, a nap már feltornázta magát a lá­tóhatárra. A tarlón hullámzik a pára, eb­ből is érezni, hogy a nagy égitest már ki­bontotta sugarait az éjszaka öleléséből. Szi­varzsebemből előveszem a sípot. Háromszor egymásután megfújom a suta hívó hang­ján, majd visszateszem a helyére. Most már nagyon résen kell lennem, mert a bak, ha közelben van, egy ugrással itt teremhet. Ki- biztosítom a puskát is. Figyelem az erdő szélét, de hiába. Baknak semmi nyoma. El­telik vagy öt perc. Ojra hívok. Alig fújok bele a sípba, a tarló túlsó szélén kilép egy őz az erdőből. Szabad szemmel látom, de nem tudom megállapítani, hogy mi. Még egyszer sípolok. Az őz nyújtott nyakkal fi­gyel. Nagyon óvatosan szememhez emelem a távcsövet.' Tisztán látom, hogy egy gyö­nyörű hatos bak. Nagyon Óvatos. Szinte mozdulatlanul bámul felém. Tekintetével ke­resi a menyasszonyt. Újra hívok. Megugrik. Fut húsz lépést felém, majd megtorpan. Egy pillanatot kivár, majd gőgösen kilép. Ügy rakja egymás elé a lábait, mintha könnyű libegő pillangóvá válnának a csül­kei, amint a földet érik. Sok vihart átvé­szelt vén bak lehet. Nagyon óvatos. A feje tiszta fehér. A távolság kettőnk közt egy­re fogy. Kétszáz-kétszázötven méter lehet még. Jön. Egyre csak jön felém. Meg-megáll, újra elindul. Most már a puskámra erősített távcsövön figyelem. Száz lépésre lehet mégi Megtorpan. Nem mozdulok. Észrevett vol­na? Büszkén áll előttem. Világos, fehér fe­jét gyönyörű, sötétbarna, tövénél gazdagon gyöngyözött agancs ékesíti. Nem amolyan minden bokorban fellelhető ékszer ez. Meg­célzóm, de a kezem úgy remeg, hogy né­ha az egész őz kicsúszik a távcsőből. Pró­bálok megnyugodni. Nyakon kell lőnöm, mert ha lejjebb megy a golyó, akkor vé­gighasítja az egész testét. Titkon abban re­ménykedem, hogy oldalt fordul, de nemi Vár valamire. Várja a suta hívó hangjáti Szemmel láthatóan Ideges. Ttpródik. Egyik lábáról a másikra vált. Nem merek mozdul­ni, a síp pedig a szivarzsebemben van. El­határozom, liogy ezentúl a nyakamba akasztva fogom hordani. De ahogy a saját hibámat akarom korrigálni, egyszer csak a kapitális bak futni kezd, egyenesen felém. Már csak ötven méter, negyven, harminc..-. Megijedek, hogy összegyúr. Rá sem tu­dok lőni. Húsz lépésre lehet tőlem, mikor ráfütyülök. Megtorpan. Abban a pillanat­ban dörren a golyós. A bak nagy zuhanás­sal esik a földre. Mohón kezdem szedni a levegőt, mert igencsak kevés jutott belőle az utóbbi fél órában. De a harcnak vége. A győztes én vagyok. Rápillantok az órám- rá. Háromnegyed hat. Megíörlöm a homlo­komat, melyről közben gyöngypatakban fo­lyik le a veríték. Kilépek az árokból. Ahogy közeledek az őz felé, agyamon átoson a gondolat: Milyen gálád módon lőttem meg ezt a szegény állatot. Becsaptam. Amikor élete legszebb perceit remélte, sietett a pásztorórára, de szerelem helyett csak egy golyót kapott. A nyakába. A téren tetőzött a csúcsforgalom, a sugárirányban összefutó utcák öntötték magukból a hömpölygő emberáradatot. Egy-egy villamos is to- vazötyögött szüntelenül csengetve. Az áradat engedelmesen szétnyílt, majd ahogy a jármű elhaladt, a rés bezárult, és a tömeg folytatta időtlennek tűnő hömpölygését. Ott ült a tér közepén sorakozó padok egyikén, lábát kényelmesen kinyújtot­ta, és élvezte a nyár eleji napsütést. A' padokon üldögélők fagylaltot nyalogat­tak, beszélgettek, vagy éppen csak né­zelődtek. A szökőkút előtti kockaköves térségen rengeteg galamb sürgölődött a fagylaltozók kezét lesve fél szemmel, várva, hogy mikor kezdik elmorzsálnl á klfrült ostyatölcséreket. A galambok között ugrándozó verebek ügyesen csenték el a lehulló falatokat, egy-egy bambán sipákoló, repülni alig megta­nult csetlő-botló galambfióka elől. Szerette nézni a madarak nyüzsgését. Néhányszor megpróbálta leköpni a lá­bához közel merészkedő szürke galam­bot, 'de sehogysem ment a dolog. A nyá­la elfogyott, megszomjazott. A torka teljesen kiszáradt, amikor a sörre gon­dolt, de valahogy nem akaródzott íel- szedelőzködnie. Körülnézett, és szeme megakadt a szemközti ház homlokzatát tartó izmos Herkules-szobrokon. A szob­rok meztelenek voltak, csak ágyékukat takarta valami lepedöféle, és a rég ha­lott szobrász mindegyiküknek más és más arckifejezést adott. 'Az egyik alak lefelé görbülő szája széle, arcán a mély ráncok, kidülledt szeme kétségbeesett, végső erőfeszítés­ről árulkodott. Mellette álló társa vo­násait konok dac hatotta át, s mintha 6 kevésbé görnyedt volna a rettenetes súly alatt A harmadik izomkolosszus arcán a nehezen féken tartott düh, a kitörni készülő lázadás baljós fénye tükröződött. A negyedik alak pillantá­sa a végtelenbe révedt, nyugodt arcán nem gyűrődött ráncba az erőlködés ke­serve. Csak görnyedt háta és feszülő Izmai mutatták a kőtömeg Iszonyatos nyomását. Tekintetét elfordította a fal homlok­zatáról, elgondolkozva szemlélte ki­nyújtott lábán éktelenkedő rongyos tornacipőjét. Amióta tanárai piszkálódásal miatt otthagyta az iskolát, csak néha mutat­kozott szülei lakásán, ök úgy tudták, munkásszálláson lakik, és segédmun­kásként nap mint nap téglát cipel, mal­tert talicskázik építkezéseken. Eladta az óráját, bőrkabátját, éjszakára beló­gott régi kollégiumába, vagy annáT az elvált nőnél aludt, akivel még télen Is­merkedett meg az uszodában. Kínos volt számára, hogy mások segítségére szo­rul, nem szeretett terhére lenni senki­nek, bár barátai mindig számíthattak a segítségére, ha a szükség úgy kívánta. Fél éjszakákat kóborolt egyedül a vá­rosban, belekötöttek, megverték, össze­rugdosták. Amikor összedagadt arccal, felrepedt, lüktető ajakkal betámolygott barátnőjéhez, úgy érezte, mégiscsak szüksége van valakire. Másnap reggel, mikor Renáta álmosan, sóhajtozva mun­kába készülődött, ő is kimászott az ágy­ból, megmosdott. Szia — mondta és kifelé indult. ■— Hová mégy, az Istenért? kér­dezte a nő. — Hiszen a szemedre is alig látsz ... Akkor visszafordult, tönkrevert szá­jával ferdén elmosolyodott, és kölcsön­kért egy napszemüveget. Most már ott tartott, hogy ezt a cél­talan lézengést sem lehet tovább foly­tatni, de nem volt ereje belevágni az átlagemberek hétköznapi életébe. Felsőhajtott, és ismét eszébe jutott, hogy szomjas. A tornacipőktől fél méterre két pár barna félcipő állt meg. « Jó napot •— mondta a nagydarab rendőr. Kérem a személyazonossági igazolványát. A sörnek fuccs — gondolta, és las­san előhalászta farmerzekéje zsebéből a nevezetes okmányt. Az alacsonyabbik rendőr érüeklődvg fordult egy csinos fekete nő után. A másik figyelmesen szemlélte a sze­mélyi egyik lapját. e- Két hónapja befejezte az Iskolát. Hol dolgozik? Sehol. Hát akkor most szépen velünk jössz! ■— kezdte a tegezést. Az alacsonyabbik még mindig a csi­nos fekete nő után bámult. Felállt a pádról, és tarisznyáját vállára akasztva elindult a két rendőrrel. Még egyszer^felnézett a szemközti ház homlokzatára. >—i Kitartás, Herkulesek! m.oniltä halkan. >— Mit motyogsz? — kérdezte szóra­kozottan a nagydarab. A tér közepén a szökőkút mellett egy nénike egész kilő rizst szórt szét a galamboknak. SZ. K.: Nehezen elvashaté kézírásos leve­lében mind a két verse érdekes. Az első tetszett jobban, de a másikban is akad egy- -két eredeti, szép sor. Nagyon zavaróak vi­szont az egyre ismétlődő ragrímek. Küld­jön — lehetőleg géppel írott levélben újabb verseket! V. M.: Hosszú hallgatása után örOKMf újabb jelentkezésének. Anyám című verse őszinte érzéseket tartalmaz, de hangvéte­lében, megfogalmazásában vajmi kevés az ÚJ, az eredeti; nem több az ismert anya­versek utánérzésénél. Emellett főleg a má­sodik versszaka szentimentális. Balaton 79: írása sikeres pröbálkozás, ki­sebb módosításokkal a közölhetők közé so­rolhatjuk. Mint azt már üzeneteinkben né­hány alkalommal hangsúlyoztuk, név nél­küli írásokat rovatunkban nem közlünk. Az ellen viszont nincs kifogásunk, amit la- velében javasol. _ B. P.: Novellája meglepően sikeres pró­bálkozás. Várjuk további jelentkezését. V. B.: Négy verspróbálkozása kőéül a Nem akarok emlékezni rád című teteaett, annak ellenére, hogy a vers címe nagyon hasonlít a sekélyes, felszínes táncdaloké- ra, Szerencsére maga a vers nem ttyen. Igyekezzen elkerülni a szentlmentallzrans kísértő veszélyét, a többi három versben ugyanis ez érezhető. Idővel Jelentkezzen! it. I.: Egy szombati kirándulás című kis karcolaté Jó megfigyelőkészségről tanúsko­dik, de egyben arról Is, hogy még sok a pótolnivalója. Ha valóbaji szereti az Iro­dalmat, csiszolja írásai nyelvezetét és stí­lusát, tökéletesítse helyesírási Ismereteit, olvasstm, művelődjön, s Idővel űjra meg­próbálkozhat az írással. „Van bennem aka­rat és kitartás“ — írja levelében tovább­tanulási céljaival kapcsolatban. Az íráshoz —• a tehetség mellett — ugyancsak nél­külözhetetlenek a fenti jellemvonások. ]. A.; „Én is pengetem az Irodalom, a versek írásának húrjait. Szeretném, ha az ön rovatán belül lekrltizálná a beküldött verseket“ — írja. Kísérőleveléből a körmön­font, mesterkélt kifejezésre való törekvés, s az ebből következő képzavar bemutatásá­ra Idéztük az iménti sorokat. Verseiben Is találunk ehhez hasonlókat, s így azok sor­sa valóban csak a „lekritlzálás“ lehet: kez­detlegesek, gyengék. A rímek között egy valamirevalót sem találunk: szeretetét-be- csületét, fények — gépek, ábrándozók — gondolok, téltől — ellenségtől stb. Csupa sikerületlen ragrfml B. A. Tizenhat éves kora nem indokol­ja Jóslás című versének pesszimista alap­hangulatát. Egy-két jó sor kivételével vers­tani szempontból mindhárom verse gyenge, kézírása is nehezen olvasható. írjon szeb­ben és — jobbat! 100 év magány: Nem osztjuk a barátja véleményét. írása egy gyakori, szokványos történet mégverselése, rímekbe szedése. A vers máshol kezdődik. Vonaton: Minden rovatunkhoz érkezett levélre válaszolunk, kivétel nélkül. Az em­lített küldeményt nem kaptuk meg. Hosasú hallgatásával kár volt megszakítania a ko­rábbi folyamatosságot. Prózai írása jobban tetszett, de verseit is közöljük. A Tél című írása az eddigiek közül a legjobb. Névtelen csillag: Ojabb írásában nehe­zebb fába vágta a fejszéjét. A belső cselek­vést, gondolati történést sokkal nehezebb hitelesen megragadni. írását valamelyik kö­vetkező számunkban közöljük. Javaslatait továbbra Is számon tartjuk, de egyelőre — szervezési és egyéb okok miatt — megva­lósításuk még nem Időszerű. Többeknek: Rovatunk több munkatársá­nak szíves elnézését kérjük, hogy levelük­re, illetve beküldött írásaikra anyagtorié- dás miatt csak következő számunkban vála­szolhatunk. NA'SY ZOLTÁN TU$RAIZA Mit motyogsz? BODNÁR PÁL

Next

/
Thumbnails
Contents