Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)

1983-03-29 / 13. szám

7 S. M.: Dübörög az ágyú C. versprőbálkozá- sában csak az alapgondolatot, á békevágyat tudjuk értékein!. A megfogalmazás szokvá­nyos, szölamszerű: „Pusztuljon a fegyver, le­gyen örök béke, / nem kell több háború, nem kell a töke!“ Nem Jobb a másik, cím nélküli verse sem. Ködfátyol; Észrevételeit köszönjük. Javas­latai Jörészéve! egyetértünk, s a közeljövő­ben hasznosítjuk. Négy verspróbálkozása nem érett a közlésre. B. l.: A csillagász c. írása ügyes próbál­kozás, de nem érett a közlésre. Csak a tör­ténet, az esemény leírására szorítkozik. A Jövőben próbálja meg a szereplők Jellemét Is megmutatni. Idővel Jelentkezzen! Kék .sugár: Gyermekversei közül azok a jobbak, amelyekben nincs túlsúlyban a min­denáron való oktató-nevelő szándék, mint pl. az Igyál, a Kakaó. Ajánljuk, küldje el verselt a Kis Építő szerkesztőségének, vagy az Oj Szó gyermekrovatának. Ma: Régebbi versei közül az Időközben megjelenteket tartottuk a legérettebbeknek. Mostani két verse közül az új vers a Jobb. Gyakrabban Jelentkezzen­F. l.; Mindkét írása Jó megfigyelőkészsé­get árul el. Rövldebb írása tetszett Jobban. Nem elbeszélés, inkább karcolat, de éret­tebb, kidolgozottabb. Alkalomadtán közöljük. Elbeszélése viszont elmélyültebb Jellem- és környezetrajzot kívánna. Küldjön újabb írá­sokat! Kérjük, pontos címét is írja megi G. M.: Utolsó előtti levelében küldött me­séjét átadtuk a Kis Építő szerkesztőségé­nek. Nefelejcs: Versel gyönge próbálkozások, nem találtunk közöttük figyelemre méltó írást. Nem biztatjuk! V Nimród: Elbeszélése gyenge kísérlet, csu­pán a történet elbeszélésére szorítkozik. Próbálkozása nyelvi és stilisztikai színvo­nala is nagyon alacsony. Nem biztatjuk! Napkelet: Ojabb verseiről sem tudunk Jobb véleményt mondani. Próbáljon szaba­dulni példaképei hatásától, s megkeresni a saját hangját. Enélkül csak utánérzéseket, rossz másolatokat hozhat létre. Orion 4; Színdarabok, Jelenetek elbírálá­sára, mint azt már néhányszor megírtuk, nem vállalkozhatunk. Legutóbb a Csehszlo­vák Rádió magyar szerkesztősége írt ki pá­lyázatot drámai művekre. (A pályázat az ŰJ Szóban Is megjelent.) KULCSÁR TIBOR ROVATA egész úgy kezdődött, mint sok más szerelem, legalább is úgy gondolta a fiú. A lánynak bar­na haja volt.-A szeme is barna volt. Egé­szen hétköznapi módon ismerkedtek meg. Pontosabban: már régebben ismer­ték egymást, de csak köszönő viszony­ban voltak. Szeptember volt. A lány a fakózöld gyepen ült, egy árokparton. Azután egy­re gyakrabban találkoztak, s a lány egyre jobban belopta magát a fiú szí­TALAMON ALFONZ: A BOHÓC vébe. Vidám, tarka foltja volt a szürke hétköznapoknak. A fiú boldog volt, hogy tartozik valakihez. Boldogan elmondta titkát az egyik barátjának, aki ismerte a lányt. Ekkor tudta meg az Igazat. — Nincs esélyed, ezt tőle tudom. Jár valakivel. A fiú végtelenül szerencsétlennek érezte magát. Ojra össjedölt benne egy világ, mint egy kártyavár, amelyet hiú ábrándjaiból épített fel. A lányról, aki­nek barna haja volt, többé, nem ábrán­dozhatott tétlen óráiban. Nem volt, aki megfogja a kezét, nehogy valami őrült­séget csináljon. A porond reflektorfényben úszott. A porond közepén a bohóc játszotta meg­szokott szerepét. Elbotlott saját, ormót­lan fekete lakkcipőjében, felugrott a di­rektor asztalára. A közönség dőlt a ne­vetéstől. Nevetett a bohóc esetlen moz­dulatain, mozgásán, botladozásaln. Ne­vetett nagy* piros krumpliorrán, tíz számmal nagyobb nadrágján, padlót söprő kockás kabátján. Nevetett grima­szain, az arcára festett arcon. A bohóc is nevetett. Nevetett, miközben a fejé­hez vágtak egy habostortát, majd utána a szerep szerint fenéken rúgták. Az egész cirkusz visszhangzott a nevetés­től. Az emberek felszabadultan nevettek, elfeledve mindennapi gondjaikat. A po­rondon a bohóc fáradhatatlanul, vidá­man osztogatta a jókedvet, a kacagást. Magányos alak ballagott ki a városka parkjába. Megállt a szökőkűtnél, és hosszan, elmerengve nézte a napfénnyel játszó vízcseppeket. A vízcseppeken túl nézte a semmit, a végtelent... Egy ar­cot látott. Tudta, hogy a barna hajú lány ma nem fog kijönni, mint máskor. Nem fog kijönni talán már soha többé. Egy kisfiú állt meg az anyjával a szö­kőkút túlsó oldalán. — Nézd, kisfiam, ez az a bohóc, akin tegnap annyit nevettünk! — Ugyan, anyu, hiszen az a bohóc mindig nevetett, nézd, ez meg milyen szomorúi TAKÁCS JUDIT BUSZON Tömeg. Tolakodás. Sok-sok ember: gyere­kek, felnőttek, lányok, fiúk, nők, férfiak. Sok-sok világ. Amott az a bajszos, csúnya férfi. Arca közönyös. Mi mindenen mehetett át?t A me­sebeli gonosz fut róla eszembe. Pedig lehet, hogy Jóságos. Vajon mit rejt a külső? Az a lány boldognak látszik. Meg rendesnek. Van, amikor én is boldognak meg rendesnek lát­szom, pedig nem igaz. A lány valaminek örül, de lehet, hogy csak szépet álmodott. JÓ neki. Én nem álmodom. Se Jót, se rosz- szat. Amott egy szép nő. Nem szimpatikus. Kifestett arca mögött, úgy érzem, közöny bujkál. Felette áll egy idős néni. Na és?l Elvégre 6 is fáradt. A néni viszont rokon­szenves. Apró ráncai megnyeröek. Nem lát- :SZik dühösnek vagy felháborodottnak a ki­festett nő miatt. Ógy látszik, már megszok­ta, hogy az emberek durvák. Egy fiú sáros cstzmáfával rálép a lábamra, mafd rám vi­gyorog. A következő megállónál leszáll. A szemiscslzmám ronda. Hogy tisztttom le?l Végre felszabadul egy hely, leülhetek-. Szem­ben egy lány meg egy fiú mosolyog rám. Ügy érzem, nem hamisak.- Sokat adok a megérzéseimre. A lány nem szép, de nem ts csúnya. Átlagos: egy a milliók közül. Ap­róra csavart haf, festetlen és kifejező arc, egyszerű kabát, szűkített és kopott farmer, hócipő. A fiú kócos hajú, kedves arcú, csö­ves öltözékű. Valami vonz bennük. Milyen jó lenne most odadobni az Iskolástáskát a francba, odaülni hozzájuk, s velük menni. Holnapra leszűkítem a farmeremet, apróra csavarom a hajam, hócipőt veszek, meg va­lami kabátot a bazárban. Hogy ne legyek feltűnő. Hogy egy legyek a milliók közül. Hogy ne azt figyelje meg egy velem szem­bejövő, milyen a bundám, hanem hogy mit fejez ki az arcom, hogy milyen vagyok. Vá­gyat érzek ilyennek lenni, mint ezek ket­ten. Kedvesnek, rokonszenvesnek, jónak. Megszépíteni egy ismeretlen reggeli utazását a buszon, csupán azzal, hogy vagyok. Hogy ilyen vagyok. Hogy talán önkéntelenül is boldoggá teszem az egész napját azzal, hogy 6 engem rokonszenvesnek lát. Csupán az­zal, hogy létezem. Le kell szállnom, de ők ketten már min­dig velem lesznek. Bennem élik másik éle­tüket-. — Szervusztok •— hallom meglepetten a saját hangom, majd őket is őszintén moso­lyogva. — SZiüi Tömeg. Sok-sok ember. Sok-sok világ. JÓ így önkéntelenül belepillantani, beleéreznt egy-egy világba. Célok nélkül, csupán azért, mert érdekes, mert érdemes-. Csökevény ösztöteink rab­jai és gyámoltalan gyilkosai vagyunk. Lelkünk fényes mozsár, melyben naponta felaprózzuk a világot, hogy csiszolva, fé­nyesítve a részecskéket ked­vünk szerint rakjuk újra össze. GÁSPÁR MÁRIA: szilánkok utad csak addig szolgálja hűen céljaidat, míg meggon­dolatlanul vissza nem tekin­tesz. A nosztalgia testben re­kedt üvegszilánk: egy életen át köboroihát odabenn fel- -felújuló, sajgó fájdalmak kíséretében. X Az óriás Atlasz utódai va­gyunk. X Önmagad szeretető tesz emberbaráttá, s magad gyű­lölete magányos farkassá. FELLINGER KÁROLY: Biztató Sok-sok türelmet, kedves, gondold, hogy újra szebb lesz. Tudd, hogy mondhatok bármit, a szó most úgyis fázik. Melengess száraz gallyat, hátha meleget adhat. Kergess magadhoz engem, kövess meg önfeledten. Taníts meg körbe Járnt, hűtlen is neked fájni. Hátha maradok én is, hátha megmaradsz mégis. Megláttalak azt hiszem megláttalak amióta rám néztél nem tudlak versbe szedni kitapogatom a szemeld már szépeket hazudhatnék már illatod, is belecsókolhatnám az éjszakába Rekviem és ml se vagyunk már csak a csillagok valami ásó valami kapa valami nagyharang RAVASZ JÓZSEF: Elődeim A szél végigstklott az alacsony kunyhók lécre feszített pléh-álkotmányain, majd visszafordult, s felkapott egy darabot, táncolva összegyűrte és ledobta. Láthatatlan eltűnt, hogy felkutassa a kunyhók füstös melegét, és harcot vívjon a lánggal. A láng csíkos nyelvei falták a szélnek hozzáférhetetlen szegélyeit, fürkésző mozdulata rátelepedett a hegedű húrjaira, csiklandozva a megnyúlt nyakán, vonó nélkül a szél muzsikált. Hangja a félreállt lelkeket gomolyba gyűjtötte és pörgette az elfogyásig. A mély álom fázósan végigfeküdt a porlepte képzelt szőnyegen. OSTROZÄNSZKY GELLERT: Monológ 1 '(találkozás f csak úgy öntudatlanul összehozott veled a véletlen valóság hitetlenkedve néztük ahogy az érzések keverednek bevallom jólesett 2 (magány) még valami látszik a napkorongból csak az óra ketyegését hallom szobámban búgó magány a barátom hogy ketten legyünk arcomat a tükörbe mártom 3 (emlék) zilált lelkem mohó vágyait csókjaiddal csillapítottad még egyszer (utoljára] megfogtad} a kezem aztán elsodort tőlem csak úgy messze a szél 4 (ajánlat) korom színű korom vedd meg eladom nagyon drága itt van a tiéd ingyen adom neked szerelmedért

Next

/
Thumbnails
Contents