Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)

1983-03-22 / 12. szám

7

0

603510 — mondta Doreen — ez most egészen másféle.

— Mesélf róla valamit — mondtam zordan.

— Perut.

Azok mind alacsonyak >— mondtam, ■— Es rondák, mint az aztékok.

►1 Nem, nem, nem, édeském' én Ismerem, személyesen.

Ott ültünk az ágyon, körülöttünk piszkos nyárt ruhák és szaladó szemű nylonfíartsnyák meg szürke fehérneműk, és Doreen már tíz perce próbált rábeszélni, menjek el Lenny egyik ismerősének barátjával táncolni valami klubba. Váltig erősködött, hogy ez a férfi egészen másfajta, mint Lenny szokvány barátai, én azonban, lévén, hogy másnap reggel a nyolcórás vonattal Indulni akartam haza, úgy véltem, legalább kísérletet kellene tennem, hátha mégis be tudnék csomagolni.

Azon kívül volt egy olyasféle kósza elképzelésem, hogy ha nekivágnék, és egész éjjel egymagámban sétálgatnék New York utcáin, végre számomra is megnyilatkozna a fenséges város titokzatos nagyszerűsége,

De aztán — feladtam.

Ezekben az utolsó napokban egyre nehezebben tudtam elszánni magam valamire. Es ha végül mégis sikerült elhatároznom, hogy mit csinálok — becsomagolok például egy bőröndöt <—■ akkor ts csak az lett belőle, hogy kiszedtem a drága pénzen vett piszkos ruháimat a szekrényből, meg a komódfiókokból, kiteregettem a kollekciót a székeken, az ágyon, a földön, s aztán Csak ültem és tanácstalanul meredtem a látványra. A ruháknak mintha saját, nyakas kis énjük lett volna, mely szembeszegül még csak a gondolatával Is, hogy kimossák, összehajtogassák, rendbe rakják.

— Ez a sok gönc — mondtam Do- reennak. — Ezek miatt van. Képtelen leszek elviselni ezt a látványt, ha hazajövök.

— Ha csak ez a baj.

És Doreen a maga jó kis rámenős modorával hozzálátott, hogy sorra fel- csippentse a komblnékat, harisnyákat, a bonyolult, vállpánt nélküli, csupa acélrugó melltartókat — ez utóbbiak a Primula FűzOgyár ajándékai — de eddig még sose volt merszem fölvenni őket —, aztán az őrültül kivágott negyvendolláros ruhakölteményeket, egyiket a másik után,,,

— Hé, ezt hagyd azért. Mit veszek fel?

—1 Doreen kibányászott a halomból egy fekete ruhacsomót, s az ölembe pottyantotta. Aztán a többiből puha csomagocskát gyúrt, melyet — még csak ne Is látsszon — begyOmöszölt az ágy alá.

Doreen az aranyozott kopogtatóval megzörgette a zöld ajtót.

OdabentrOl lárma hallatszott ki, meg egy férfi hirtelen abbamaradt nevetése. Akkor egy magas, rövidre nyírt 'szőke fiú, felgyürt ingujjban résnyi- re nyitotta az ajtót, és kikémlelt.

— Bébit — üvöltötte el magát. Doreen eltűnt a karjai között. Gondoltam, ez lesz hát Lenny Ismerőse.

Csak álltam csendben a bejáratnál fekete ruhámban, rojtos fekete stólával, Ijedtebben, mint valaha, de legalább hiú remények nélkül. — Megfigyelő vagyok csupán — mondtam magamban, ahogy elnéztem Doreent, akit a szőke fiú már beröpített a terembe egy másik férfi karjaiba, aki szintén magas növésű volt, csak fekete és a haja valamivel hosszabb. Ez a férfi makulátlan fehér öltönyt, halványkék inget viselt sárga selyem nyakkendővel és a nyakkendőn csillogó tűvel.

Nem tudtam levenni a szemem erről a nyakkendőtűről.

M

intha roppant fehér fényt lövellt volna, amely az egész helyiséget beragyogja. Aztán vlsz- szazsugarodott önmagába a fény, s esők egy harmatcsepp maradt utána az aranyló felületen.

Egyik lábamat a másik elé raktam. Igazi gyémánt — mondta valaki, mire kórusban tört ki a nevetés.

Körmöm hegye üveges-sima felülethez ért,

^ Sose látott még gyémántot.

— Add neki, Marco.

Marco meghajolt, és a kezembe tette a tűt.

A tű vakítóan szikrázott, isteni jégkockaként szórta a fényt. Gyorsan bedugtam gyöngyutánzatból készült fekete estélyi retikülömbe, és körülnéztem. Az arcok, csupa lapos tányér, üresek voltak, mintha a lélegzetét Is visszafojtotta volna mindenki.

— Szerencsére — száraz, kemény kéz markolta meg felkaromat —, szerencsére az est hátralevő részében én gondoskodtam a hölgyről. Talán — Marco szemében kihunyt a fény, szurokfeketeség maradt a helyén — módomban lesz némi kis szolgálatot tenni neki. ■.,

Valaki elnevette magát,

— ... ami megér egy gyémántot.

A kéz erősebben szorította meg a karomat.

— faji

Marco elvette a kezét. Karomra pillantottam. Hüvelykujj vörös lenyomata látszott rajta. Marco figyelt. Aztán karom felső felszínére mutatott. — Oda nézzen.

Odanéztem, és négy hasonló kts véráláfutást fedeztem fel.

— Egyszóval, komolyan gondolom.

Marco kurta, fellobbanó nevetése

egy kígyóra emlékeztetett, amit a bronxi állatkertben ingereltem egyszer. Ujjammal megkocogtattam a ketrec vastag üvegét, mire a kígyó kinyújtotta rúgóra járó állkapcsát, és mintha mosolygott volna. S utána nyomban lecsapott, és ütöíte-verte a láthatatlan falat, amíg csak odébb nem mentem.

Soha nem találkoztam még nOgyü- lölővel.

Rögtön láttam, hogy Marco nőgyűlölő, hiszen hiába volt ott akkor este a teremben a sok manöken, meg téoésztárocska, rajtam kívül senki senki mással nem foglalkozott. Nem kedvességből, vagy kíváncslságbóf, hanem meri akár egy csomag egyforma kártyából egy lapot, éppen engem osztottak neki.

Megértettem, miért hülyítik meg úgy a nőket a nőgyűlölők. A nögyűlö- lők olyanok, mint az istenek: sérthetetlenek és ember felettien erősek. Le- szállnak magasukból, aztán eltűnnek, megint. Sose lehet megfogni őket.

A dél-amerikai zenére szünet következett.

Marco a franciaajtón keresztül kivezetett a kertbe. A terem ablakán fények és hangok áradtak ki, de néhány méterrel odébb már barrikádot emelt és mindent elzárt a sötétség. A csillagok leheletfinom fényében a fák, virágok hűvösen illatoztak. Hold nem látszott sehol.

A nyírt élősövény összecsapódott mögöttünk. Elhagyott golfpálya terült el a lábainknál, pár fa szegélyezte odébb, kis halmokon, én pedig éreztem, milyen rettentő kthaltan otthonos ez az egész — ott a klub és a tánc, itt a gyep és az egyszál tücsök.

Nem tudtam, hol vagyok, de valahol New York gazdag elővárosi villanegyedében lehettünk.

Marco vékony szivart vett elő, meg egy lövedék alakú ezüst öngyújtót. Ajka közé vette a szivart, s a kis láng fölé hajolt. Arca az erős árnyakkal és fényes felületekkel tdegenszerűen hatott, olyan volt, akár egy menekült.

Figyeltem.

— Maga kibe szerelmes? — mondtam aztán.

SYLVIA PLATH:

EGY LANY NEW YORKBAN

A klub zenekarának egyik tagfa a mikrofonhoz lépett, és rázni kezdte a bdbbal-borsóval töltött csörgőt, ami annyit tesz; dél-amertkai melódiák.

Marco a kezemért nyúlt, de én belekapaszkodtam a negyedik daiquirim- be, és nem mozdultam a helyemről. Soha életemben nem Ittam még dal- quirlt. Most Is csak azért, mert Marco ezt rendelt nekem, és nagyon hálás voltam neki, hogy nem kérdezte meg, mit iszom, ezért aztán nem is szóltam egy szót se, csak ittam egyiket a másik után.

Marco rám nézett.

— Nem — mondtam.

— Mit jelentsen az, hogy „nem"?-«■ Erre a zenére nem tudok táncolni.

— Ne butáskodjon.

— Szeretnék itt maradni, és kiüríteni ezt a poharat.

Marco arcán megfeszült a mosoly, felém hajolt, s a poharam egyszeriben szárnyra kelt, és az egyik pálma hordójában kötött ki. Marco akkor ügy megmarkolta a kezemet, hogy nem volt más választásom: vagy követem a táncparkettre, vagy tOvestöl kiszakad a karom.

— Egyszerű tangó. — Marco a tán- colók közt átmanőverezett velem a parkett túlsó szélére. — Szeretem a tangót.

i— Nem tudok táncolni.

— Ne is táncoljon. Hagyja rám, én majd viszem.

Marco egyik karjával átfogta a derekamat, és felemelt, sugárzó-fehér öltönyéhez szorítva. Akkor azt mondta: — Tegyen úgy, mintha el akarna merülnU

■ ehunytam a szemem, és a zene

■t úgy csapott össze a fejem fe** lett, mint szélben az eső. Marco lába előrestklott, és mintha minden tagom külOn-külön hozzá volna erősítve, úgy mozogtam, ahogy 6 mozgott, nem is kellett semmit se akarnom, semmiről se tudnom, és egy idő múlva azt gondoltam: — A tánchoz nem kellenek ketten, elég ahhoz egy is és hagytam, hadd sodródjam, hajladozzam, mtnt a fák a szélben»

» Mit mondtam? - Marco lélegzete a fülemet perzselte-. ■—< Teljességgel elfogadható partner.

Egy pillanatig Marco nem szólt semmit, csak kinyitotta a száját, és egy kékes-ködös karikát fújt.

— Óriásit — nevetett fel,

A füstgyűrű egyre hatalmasabb lett, egyre elmosódott abb, kísérteties-fakón lebegett a sötétségben.

Akkor így szólt: — Az unokahúgomba vagyok szerelmes.

Nem lepett meg túlságosan.

— Miért nem veszt el?

— Képtelenség.

— Miért?

Marco megvonta a vállát. — Első fokú unokatestvérem. Zárdába vonul.

— És szép?

— A nyomába se érhet senki.

— Tudja, hogy maga szereti?

— Persze.

Szünetet tartottam. Az akadály valamiképpen megfoghatatlannak tetszett.

— Ha szereti őt — mondtam —, egy napon majd mást is szeretni fog.

Marco széttaposta a szivarját.

A föld most hirtelen megemelkedett, puha ütést éreztem. Ujjalm közt rögök morzsolódtak szét. Marco megvárta, míg félig feltápászkodom. Akkor mindkét kezével a vállamra nehezedett, és visszalökött.

i— A ruhám .,.

w A ruhádt ■— A föld engedett, és besüppedt a lapockám alatt. — A ruhádt — Marco arca úgy hajolt az enyém fölé, akár valami felhő. Pár csepp nyál érte az ajkam. — A ruhád fekete, és a föld, ts fekete.

A

kkor arccal lefelé rámvetette magát, mintha rajtam keresztül akarná átfúrni a testét, be a földbe.

„Most megtörténik hát — gondoltam. — Megtörténik. Ha így fekszem, és nem teszek semmit, megtörténik."

Marco belevágta a fogát a ruhám vállpántjába, és felszakította övig. Meztelen bőr 'derengését pillantottam meg, olyan volt, mint egy sápadt színű fátyol, mely két vérszomjas ellenséget választ eh — RingyÓI

Fülemnél sziszegett a hang.

— Rlngyól

'A por leszállt, áttekinthettem végre a csatateret,

Tekerőzni, harapni kezdtem.

Marco teljes súlyával a földre szorított.

— Rlngyól

Lábikrájába fúrtam a cipőm magas sarkát. Megfordult, és odakapott sebesült lábához.

. Akkor ökölbe szorítottam az egyik kezem, és orrba vágtam. Olyan volt ez, mintha egy hadihajó acélborítását ütném. Marco felült. Sírni kezdtem.

Marco fehér zsebkendőt vett elő, és tapogatni kezdte az orrát. Tintaszerű fekete folt terjengett a fehér kendőn.

Sós ízű ujjpereceimet nyalogattam.

— Doreenhez akarok menni.

Marco a golfpálya Irányába meredt.

— Doreenhez akarok menni. Haza akarok Innen menni.

— Rlngyók, mind csupa ringyó. — Marco mintha magában beszélt volna. — Igen, vagy nem, egyre megy.

Megböktem Marco vállát.

— Hol van Doreen?

Marco felhorkant. — Menj a parkolóhelyre. Nézd meg minden autó hátsó ülését.

Aztán hirtelen felém fordult.

— A gyémántom.

Felálltam, felszedtem stólámat valahonnan a sötétből. Elindultam.

Marco talpra ugrott, elállva az utam. Aztán megfontoltan végighúzta ujját a vérző orrán, és két húzással össze- vérezte az arcomat.

— Ezzel a vérrel szolgáltam meg a gyémántomat? Add vissza.

— Nem tudom, hol van.

P

ersze nagyon jól tudtam, hogy a gyémánt az estélyt retikUlöm- ben van, a retikül pedig úgy szállt el a mindent beborító sötétségbe, mint egy éji madár, amikor Marco leütött. Tétováztam, mit tegyek, ne csalogassam-e el a színhelyről, s aztán egyedül visszajöjjek, és megkeressem.

Sejtelmem sem volt, mennyit kaphatnék ekkora gyémántért, de biztosra vettem, hogy jó sokat.

Marco két keze közé fogta a váltamat.

— Megmondod — és minden szótagot külön hangsúlyozott —, megmondod vagy kitöröm a nyakad.

Hirtelen mindegy lett az egész.

— A fekete műgyöngy az estélyi retikülömben van — mondtam. -* Valahol a porban.

Otthagytam Morcot, hadd keresse négykézláb a sötétben azt a másik kis sötét valamit, ami egy gyémánt fényét rejti dühösen izzó szemel elől.

Doreent nem találtam sem a teremben, sem az autóknál,

Igyekeztem árnyékban maradni, nehogy észrevegyék a ruhámra, cipőmre tapadó füvet, vállamat és meztelen mellemet a fekete stólába bugyolál- tam.

Szerencsére nagyon a vége felé járt már a tánc, sokan elindultak kis csoportokba verődve a parkoló autókhoz. Egymás után érdeklődtem a ha- zalnduló kocsikban, míg végre akadt egy, ahol még volt hely és Manhattan közepén le is raktak valahol.

Éjszaka és hajnalt szürkület senki- földje-óráján elhagyatott volt az „Amazon“ napozóterasza.

Halálos csendben, mint egy betörő búzauirágos fürdőköpenyemben a mellvéd pereméig másztam. A mellvéd majdnem a vállamtg ért, úgy, hogy a fal melletti halomból odahúztam egy nyugágyat, kinyitottam, és felkapaszkodtam az ingatag alapzatra.

Erős szél markolt a hajamba rögtön. Lábam alatt a város álomba mosta fényeit: akár egy temetési menet, fe- ketéllettek a házak.

Utolsó éjszakám volt ez.

Fogtam a magammal hozott ruha- köteget, és egyik végéről kihúztam valamit. Egy pánt nélküli, elasztikus kombiné került a kezembe, a sok hordástól elveszítette már a rugalmasságát. Melengettem, mint valami fegyverszünet fehér lobogóját, egyszer, kétszer... a szél belekapott és én elengedtem.

Fehér pille vitorlázott ki az éjszakába, s aztán lassan leereszkedett. Vajon melyik utcába, melyik ház tetejére?

Megint húztam a kötegből.

A szél most Is igyekezett, de nem boldogult, így aztán denevérként repült egy árny mindjárt a szemközti felhőkarcoló tetőterasza felé.

Egymás után tápláltam be egész ruhatáramat az éji szélbe, és a szürke foszlányok elvltorláztak szépen, akár egy szeretett lány hamvai, hogy aztán itt meg ott, sose tudom meg hol, leereszkedjenek New York sötét szivébe,

TANDORI DEZSŐ fordítása

CLAUDIUS

AELIANUS:

szerelmes

delfin

El kell raesélnean, hogy egyszer régen lasosban egy delfin halálosan beleszeretett egy gyönyörű szép flű- ba. lasos tornacsarnoka a tengerparton van, miután a fiúk belefáradtak a futásba és 8 tornagyakorlatokba, régi szokás szerint beugrottak a tengerbe és förödtek. Amint egyszer úszkáltak, egy delfin forrón beleszeretett éppen abba a fiúba, akt a leggyönyörűbb szépség volt valamennyi közt. Mikor első ízben odaúszott a fiúhoz, meglehetősen megijesztette, de lassanklnt a fiú hot^zá- szokott; a delfin magához édesgette, úgyhogy végül is megenyhült iránta a fiú és összebarátkozott vele. Ezután már Játszadoztak, sőt versenyt úsztak egymással, mikor aztán a fiú egyszer a hátára ült, mint lovas a lóra, boldogan meglovagolta a szerelmes delfint. Megcsodálták ezt a látványt az laso- siak is, az Idegenek is> A szerelmesét hordozó delfin pedig repült vele a tengeren, amilyen messzire a fiúnak szabad volt elúsznia, aztán visszatért vele és a part közelében letette, miután elváltak, a Hú hazament, a delfin pedig visszamerült a tengerbe.

Amint a fiúk szétoszlottak a tornacsarnokból, a delfin rendszerint megjelent. A fiú már várta, s amint megpillantotta, elöntötte az öröm, aztán nagy élvezettel játszadozott a delfinnel. Természetes szépségét megsokszorozta az a tudat, hogy nem csupán az emberek tartják gyönyörűnek, hanem az oktalan állatok is.

De az irigy sors nem sokkal utóbb véget vetett különös szerelmüknek. Midőn egyszer a fiú nagyon sokat úszott és túlságosan kifáradt, oly vigyázatlanul vetette rá magát hasmánt delfinparipájára, hogy nem ügyelt arra az állat hátán felmeredO tüskés uszonyra és az fölsebezte a gyönyörű fiú köldökét: így történt, hogy néhány ütőere felszakadt, a fiú rengeteg vért vesztett, és ebbe ott mindjárt bele is halt.

A delfin ezt észrevette; részben abból, hogy terhe súlyosabb lett (mert lovasa nem volt olyan könnyű és lebegő, mint rendszerint, hiszen már nem könnyítette testét a lélegzés), részben pedig abból, hogy meglátta maga körül a csupa vér tengert. Mikor megértette, hogy ml történt, szerelmese nélkül 6 sem akart tovább élni.

Ezért, mint a viharzó tenger hullámaitól korbácsolt hajó, veszettül nekllramo- dott, és a halottal a hátán kivetette magát a partra. így feküdt ott a földön, az egyik holtan, a másik — a lelki megrázkódtatás miatt — a halál révén.

Az iasoslak, hogy ezt a szenvedélyes szerelmüket megdicsőltsék, a gyönyörű fiúnak és delfinszerelmesének közös síremléket emeltek, és szobrot állítottak fölé, amely delfin hátán ülő gyönyörű fiút ábrázolt; és Srméket verettek ezüstből és bronzból az ő képmásukkal, szerencsétlen sorsuk emlékezetéül.

Fordította: Révay Jézset