Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-22 / 12. szám
4 iM| Rendek Erzsébet A sáről (Sárovce) szép ú] iskola emeletén van Rendek Erzsébet tanítónő 111. osztálya. A terem nem zsúfolt, holott nemcsak Sáróból, hanem a még szomszédos két kisközségből Is idejárnak a gyerekek. Amikor 1956-ban Ide került, még nem jártak hozzájuk gyermekek a környékről, mégis többen voltak az alsó tagozaton. Százhúszan, száznegyvenen. Ma csak a fele. Abban az Időben nemcsak ez volt másképp, hanem a tanítás Is. A kerékpár az ablak alatt állt, és ha valamelyik gyereket nem küldték a szülei Iskolába, Rendek Erzsébet felült a kerékpárra és megnézte, miért nem jött a gyerek. — Hol vannak már azok az Idők -- mondja. — Lassan megszokták a szú lök, hogyha nem jön a gyerek isko lába, megjelenünk ml, és úgyis men nie kell, Így aztán jobbnak látták rendes Időben elküldeni. Néha vészé kednl Is kellett. De soha nem azi néztük, ez cigány, az meg nem, lg\ aztán megszokták és engedelmesked tek. Ma már csak elvétve történik meg, hogy a gyerek ok nélkül marad otthon. Az osztály, amelyben Rendek Erzsé bet tanít, vegyes. Okosak, érdeklődök szép számban akadnak, de azért még ma sem könnyű Itt tanítani. Sok-sok türelem és kitartás kell hozá. Rendek Erzsébetből egyik sem hiányzik. 1956 óta, amikor befejezte a Pedagógiai Gimnáziumot, Itt tanít. Kálnáról (Kainál származik, de az első pillanattól kezdve Itt lakik és valahogy nemcsak a gyerekek, hanem a szüleik is hozzánőttek. Részt vesz a falu kulturális életében. Egy alkalommal tanfolyamot Is szerveztek a falu felnőtt cigánylakosságának, hogy megtanulják a betűvetést. Amikor belépett a tanterembe, a torkában dobogott a szíve. „Jaj, ml lesz velem?“, kérdezte magától, félt Is, de aztán valahogy úrrá lett érzésein és a tanfolyam befejezése után már nem félt tőlük. Nevükön Is szólítja őket, ha kell, pedig vannak Igen rossz szokásaik. Gyakran felkerekednek és elmennek más vidékre Idénymunkásként dolgozni, természetesen a gyerekeik ott messze, valahol Csehországban járnak iskolába, ha egyáltalán járnak. Amikor meg visszajönnek mindent elölről kell kezdeni, mert ha nem most, a következő generációnál kell majd a mulasztást bepótolni. Amíg Itt lakott a faluban, természetes volt az estébe nyúló munkanap, de később, amikor férjhez ment és Léván (Levlcej kaptak lakást, akkor sem hagyta abba a népművelő munkát. Délután ugyan felült a buszra, hogy otthon rendbe tegyen mindent, de estére már Ismét visszatért. Néha buszon, máskor a férje hozta autón. A Pedagógiai Gimnáziumban huszonkilencen voltunk az osztályban. Egy nagy teremben laktunk. A falaknál voitak az ágyak, a terem közepén A az asztalok, székek. Mindenkinek volt egy fiókja. Párnát és lepedőt hazulról kellett hoznunk. Ez a terem volt a hálószoba, a tanulószoba és a táncterem is egyben. Nemcsak az Iskolának, hanem az osztálynak is volt tánckara. Nem is tudom, honnan szedtem a bátorságot, de én voltam a tánckar vezetője. Mindig vidámak voltunk, örültünk mindennek. Aki megkerülte az iskola épületét egy fiúval, az már randin volt. Ja], és micsoda újság volt, ha valakit elhívtak moziba. Amikor aztán Idekerültem a faluba, természetesen folytattam az egészet. Szívvel-lőlekkel belevetettem magam a kulturális-népnevelő munkába. Mindennek tudtunk örülni és nem éreztük a nehézségeket. Rozoga, öreg épületekben tanítottunk. Azóta felépült az új iskola, dolgozunk, tanítunk — mondja, s az Iskola Igazgatója Mezőlaki Tibor, dicséri a munkáját. A legjobbak közül való. Harmadikosok — Rendek tanité elv társnő osztálya K edves, meghitt családi jelenetet zavartam meg Benda Mária perbetei (Prlbetaj tanítónő lakásán. Férjével és menyével együtt éppen ebédeltek. — Szünidő van — mondja magyarázatképpen — úgy gondoltuk, meghívjuk a menyünket, legyen velünk egy kicsit. A fiam, a férje katona, a lányunk Bmőban dlákoskodlk, fogorvos lesz, nem jöhetett haza. Nem akartunk egyedül maradni. — 1956-ban jöttünk ide a lévai (Levlce) járásból Csatáról (Cata), és már több mint húsz éve élünk itt a faluban, úgy gondoljuk már el sem megyünk innen. Már a második nemzedék tagjait tanítjuk. Ismerjük nemcsak a gyerekeket, hanem a szüleiket is. Tudjuk, kitől mit várhatunk el. — Gyerekeik Is visszajönnek a faluba? — Hát az majd elválik. A lányom férjnél van, ők talán majd Érsekúj- várott (Nővé Zámky) telepednek le. A fiam talán visszajön. Legalábbis egyelőre úgy van, hogy ők velünk lesznek. — Idefelé jövet az autóbuszban egy idősebb néni azt mondta, hogy az ő fiát Is tanította már. Azt mondta, hogy egészen az ötödikig és hozzátette, hogy nagyon kedves..i — így mondta? Igen, szeretem a gyerekeket, igazán tudok nekik örülni. Különösen, amikor látom, hogy fejlődnek. Az elsőben olyan kis, apró tudatlan, de lelkes lények, aztán a másodikban, harmadikban lassan nyílik az értelmük. Ügy tudnak mindennek örülni. Van egy szokásom; az, hogy a tanév elején megrajzolunk egy almafát, és utána, ki mit megtanul, kap érte egy almát, amelyet felakaszthat az almafára és az egyre teítebb lesz. Néha már a valóságban sem lehetne rajta több gyümölcs. Ilyenkor a legszebbek a gyerekek, amikor örülnek az eredménynek. Kezdetben csak az elsősöket tanítottam, de aztán megirigyeltem a többiektől az eredményeiket, aztán kértem, hogy vlhessem őket tovább, hadd lássam később Is őket. — És? — Nagyszerű volt látni, hogy az a csöppség, aki a beiratáskor (évek óta én végzem ezt a munkát) még anyukája kabátja mögé bújt, milyen okos, milyen önálló lesz. A gyerekek nagyon őszinték, azt Is elmondják, amit a felnőttek nem mondanak el, de azért soha nem lehet rájuk hara■é- 4 Benda Mária gudnl. Itt van az űj matematika. Van gyerek, aki talán nem Is érti Igazán, de azért ha jön a matematlka-őra, örül, mert minden olyan játékos. — Pedig sokan éppen a játékosságot hibáztatják. Azt mondják, hogy a gyerekek nem tanulnak meg számolni. — Nem mondhatom. Igaz, hogy kicsit szabályellenesen jártam el, de az első rövid Időszak után a régiből Is Igyekeztem megőrizni valamit, megpróbáltam összeegyeztetni a kettőt, és most úgy látom, hogy ez nagyon kifizetődött. A játékosságból szépen átevezünk a komolyba és a gyerekek ezt Is, azt Is megtanulták. Nem Idegenek előttük a számok sem. Tudnak kivonni, összeadni, megtanulták az egyszeregyet, és aki ezzel Is megbirkózott, annak a számhalmaz sem okoz gondot — mondja Benda Mária. Még sokáig beszélgetünk. Igaz van Is miről. A könyvszekrény tele van könyvekkel és a könyvek között rengeteg a történelmi tárgyú. A család szabadideje olvasással telik el. Szeretik a könyveket és nemcsak saját gyermekeiket nevelték az olvasás sze- retetére, hanem tanítványaikat Is. Azt vallják, hogy az a néhány év, amelyet a gyerekek az Iskolapadban töltenek, csak a kezdet, s azok a legjobb tanulók, akik később sem felejtik el a betűt. K ét lány, Czibulya Karolina és Kuszi Zsuzsanna, a Nitrát Pedagógiai Kar magyar tagozatának egy-ötös szakos harmadéves hallgatói ülnek a folyosón ős várják az előadó tanárt. — Tíz percet szoktunk várni, aztán elmegyünk — mondják, de ma ez nem következhet be, mert a tanár Itt van, épp most fejezte be előadását, csak elszaladt valahová, vagy lehet csak elrendezi a segédeszközöket, mert épp ezeknek a használatát tanulják társaink. Választható tantárgy, öten vannak mindössze. Két lány és három fiú. A szak többi hallgatója a munkára nevelést választotta. — Miért választottátok a pedagógiai pályát? — kérdem a két lánytól. Czibulya Karolina: — Az én esetemben ez mindig világos volt. Soha semmi más nem jöhetett a számításba. Már talán az óvodában eldőlt, majd véglegesen a hatodik osztályban, hogy tanítónő leszek. Az alapiskola elvégzése után az óvónőképzőbe mentem, úgyhogy Itt Nltrán már csak azt folytattam, amit ott elkezdtem. Nagyon kedves óvónőm volt az óvodában. Még a harmadikból Is mindig visszajártam az óvodába, anyáskodtam a kisebbekkel, szerettem őket, játszottam velük, és a szeretet mind a mai napig megmaradt. Tavaly tanítottam Is már, természetesen elsősöket, és minden úgy volt, mint ahogy az óvodában. Nem voltam lámpalázas és nem Is féltem. Mondta is a tanítónő, hogy nagyon természetes voltam. Amint beléptem az osztályba, máris tanítónő voltam. És a gyerekek Is olyan természetesek, kedvesek voltak. A gyerekek mellett még a zenét szeretem. Egy Időben még az Is megfordult a fejemben, hogy talán énekesnő Is lehetnék. Ezért aztán a szüleim tanácsára először az ének-orosz szakra jelentkeztem és kezdetben erre a szakra Is jártam, de éreztem, hogy ez nem az Igazi. így aztán megbeszéltem a szüleimmel, hogy átlépek. Ok beleegyeztek, és most már nagyon jől érzem magamat. Valahogy úgy vagyok, mint akinek minden vágya teljesült. — És te, Zsuzsa? — kérdem a mellette ülő szemüveges lánytőL — Lehet, sablonoosan fog hangzani, de egy biztos, hogy nálam sem jöhetett más számításba, mint a tanítói foglalkozás. Szüleim pedagógusok, így önkéntelenül Is már klsknroiiihan gyakran megfordultam az Iskolában. Később Is gyakran szüleimmel ...és a pályára készülve tartottam az Iskolába, ott pedig minden olyan szép és nagyszerű volt. — Tanítottál már? — Igen, a negyedikeseket. — És? — Hihetetlen, hogy milyen aranyosak a gyerekek. GImesen (Jelenec) van a gyakorló iskolánk és a gyerekek olyan fegyelmezettek, okosak, szófogadóak. Amikor bementem az osztályba, fölálltak, és én máris a tanítónő voltam. Egyszerűen ők tettek tanltónénijükké. Szépen jelentkeztek. Igyekeztek, minden nagyszerűen ment. — Én az Idén szintén a negyedikeset fogom tanítani, és bizony egy kicsit Izgulok — veszi át a szót Karolina. — A negyedikesek már nem az a csupa mese, csupa játék gyerekek, mint az elsősök, vagy az óvodások. Kicsit tartok Is tőlük. Sőt, már most elhatároztam, hogy ha végzek,, ha befejezem az Iskolát az elején mindenképpen elsősöket fogok tanítani... — Egyáltalán nem kell a negyedikesektől tartanod — mondja ismét Zsuzsanna — ők már tudják mit kell csinálni. Nemcsak akarnak, de tudnak is már. Ismerik az Iskola rendjét, az előttünk járók Is tanították már őket... Közben megkezdődik az előadás, a tanár kiküldi az egyik fiút a lányokért, jöjjenek Kuszi Zsuzsanna és Czibulya Karolina be az órára, hiszen ha az öt közül ketten hiányoznak, az már majdnem ötven százalék. Én megvárom, míg befejezik az órát és amikor kijönnek, a felvételikről, a napi programról és egyebekről kérdezem őket. — Lehet, nem kellene elmondanom, mert esetleg dicsekvésnek Is tűnhet — mondja Zsuzsanna — de egy biztos, a fölvételi végképp nem volt olyan nehéz, mint ahogy azt elmondták a középiskolában. Legalábbis nekem nem. Még lámpalázam sem volt. — Ez igaz — teszi hozzá Karolina — és az iskola sem olyan nehéz, mint ahogy mondják. — Nem? — tűnődöm. — Egyáltalán. Sőt, számomra minden csak a folytonosság kérdése. Itt Is ugyanúgy kell óráról órára készülni, mint a középiskolában, és még feleltetnek is. — Óráról órára? — Igen. Sőt, még jegyet Is adnak olykor. — És ml van, ha valaki nem tud? — Nem tanácsos nem tudni, nem készülni. Nem fizetődik ki... — Miért? — Utána mehet az ember konzultációra, és ez nem nagyon jó. Külön kell rá készülni, és rámegy az ember szabadideje, no meg a tanár is jobban megjegyzi az Ilyen diákot. Egy rossz pont a vizsga előtt. — Sajnos, ez így van — mondja Zsuzsanna, majd arról beszél, hogy az első évfolyam egészen jól kezdődött. Előadásokra, szemináriumokra jártak, de aztán a másodikban, harmadikban egyre jobban szigorodtak a dolgok, és ma ott tartanak, hogy rendszeresen, minden órára készülniük kell, és ők készülnek is. Ez ugyan nem rossz, biztonságos is, hiszen a vizsgák előtt nagyon is hasznát veszik, de azért néha jó lenne kissé gondtalanabból élni. Mindezt már az Iskola épületéből kifelé jövet mondják el. Vidámak, örülök vallomásuknak, mert látom, őszinte, jő tanítók lesznek. — Ml a mai program? — kérdem a vá- városba érve, mert már szaladnának is. — Tanulnunk kell még, holnap szemináriumunk van — mondják, és amikor odaérünk a sarokra, önkéntelenül felkiáltanak: — Nézd, benn áll a hatosi ök pedig vidáman, fölszabadultan szállnak be az autóbuszba. Az oldal anyagát NÉMETH ISTVÄN írta A szerző felvételei
