Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-08 / 10. szám
7 A lkonyodon, amikor kitört az első tavaszi vihar. Eleinte lassan duzzadtak a nehéz, kékesszürke felhők, aztán hirtelen szaggatni kezdték őket a hosszú, éles villámok, s a pillanat töredéke alatt szilaj tombolással széttörték-szabdálták a viharfelhőket, mintha a villámok nyüraja feszesre húzott hatalmas íjakból röppent volna ki, és közben valaki hatalmas ököllel dobolna a még sznunyadozó földkéreg mellén: — Hejt Ébredj, földanyánkí Itt a tavaszi Pjotrnak nem is sikerült szárazon elszaladnia hazáig. Rázúdult a felhőszakadás a maga lankadatlan elemi lendületével, a korbács csapású vízsugaraik milllőtval. Nem látszottak sem a települést környező dombok,-sem a rajtuk levő erdők, de még a bánya épületei sem — egy szempillantás alatt minden elmerült a köüszínü félhomályban. Pjotr bőrig ázva megtorpant, odatartotta széles arcát a rugalmas esősugaraknak, széttárta a karját, és elnevette magát: — Nos, rajta, rajtat Zuhogj, ahogy csak bírsz, zuhogjl A vízftiggönyön keresztül láthatatlanná vált villámok szüntelenül vibráló, meggyszínű ragyogással világították be a zavaros csermelyeket az út szélén, a bányászházak tetőit, a fák riadtan lekonyult ágait, és valaki — mint ahogyan azt Pjotr réges-régen, még kisfiúként elképzelte — egyre csak dobolt és dübörgőit hatalmas öklével a tavaszi föld felszínén. — Rajta, rajtat Zuhogj, ahogy csak bírsz! Akkor ért haza, amikor a felhőszakadás már szinte teljesen elállt, az idő újra kiderült, s a nyugati égbolton élénksárga rés nyílt, a felső szélén kék szegéllyel. Szonyát párnákkal elbástyázottan, az ágy sarkában találta, a szeme tágra nyílt fájdalmat sugárzó, riadt arcán. Pjotr odasietett hozzá. — Szonya, mi van veled? Ml van, Szonyuskám?l — Petya... — kétségbeesetten csapta össze a kezét, majd széttárta a párnákon válllg csupasz, két sovány karját. — Petyat... Micsoda szörnyűség, és hogy megijedtem... Te pedig nem voltál velem. Ügy megrémültem :.. /I villámok egyenesen az arcomba csapdostak, és csak úgy rengett a ház a mennydörgéstől. Petyat... — Képzelem! — Pjotr mély lélegzetet 'vett. — Bn pedig, ahogy most rád néztem, nem its tudtam, mit gondoljak ... Nyugodj meg. — A férfi leült az ágy szélére, sietősen szétszórta a párnabarikádot, és nedves arcát felesége térdéhez szorította. — Én is megijedtem, félek, magam sem tudom mitől. Napbarnított kincsem, én vagyok a hibás, hogy egyedül maradtál. De, hallgass csak rám: a mennydörgés, a villámlás oly vidám dolgok! Az eső pedig micsoda erőt Alulról pillantott Szonya arcába, a tekintetük találkozott, és a vállánál fogva magához vonta asszonya meleg, karcsú és mindig ösztönösen feszült testét. Az asszonyka, alig észrevehetően felhúzva kipirult ajkának puha szélét, bátortalanul elmosolyodott. A szeme már tisztán, megnyugodva ragyogott, amikor Pjotr széles tenyerét mind a két kezével gyengéden a maga kis hasára szorította. —Tudom én, hogy mire gondoltál... de nem, a kis legény nyugodt, érzed? — De hiszen megegyeztünk: kislányt — Pjotr makacsul megrázta nedves fürtjeit. — Szonya, mutasd meg, mit tudsz, legyen kislányt — Bs ha...? — Bn mindenbe beleegyezem, nem bánom, legyen férfi, legyen ő is vájár, csak te ne félj, Szonya, csak te maradj velem egy életen át. Ügy lesz? — Igen, egy egész életen át, Petyat De öltözz már át, hiszen csuromvizes vagy... Aztán ott ültek a nyitott ablaknál, a sűrűsödő, lila alkonyaiban, villanygyújtás nélkül. Egyikük néha elejtett egy véletlen, lényegtelen szócskát, aztán hallgattak tovább. Magukba szívták a záporral áztatott föld, a távoli fenyőerdők illatot. Majd újra elhangzott néhány tűnődő szó. — Azt a csillagot, ott, Petya ... Látod? — A te csillagod az. ' — Mint a gyertya a szélben: hol fellobban, hol kialszik ... Bn énbennem is, éppen úgy, valami... — Szonya, de hát egészen k amolyan megállapodtunk ... — Persze, megállapodtunk, de mókás vagy... De ez bennem van, itt, valahol egészen bennem... Hiszen te is töprengsz valamin, azt hiszed, nem látomt Szonya megsejtése helyénvaló volt. A mai nap eseményei mintha visszafelé pergetett filmként vonultak volna el Pjotr szeme előtt. m reggeli munkaelosztásnál az örökké hallgatag KOMA csetigov brigádvezető, minden különösebb ok nél- * ■ kül, váratlanul feltett egy kérdést; „Élenjáró termelőegységnek számítunk, vagy nem?" Gyorsan meg- hányták-vetették a dolgot, összehasonlították a két utolsó negyedév mutatóit, és eldöntötték: igenis, élenjárók. Ekkor az a hallgatag Kocsetigov feltette a második kérdést: „Bs ml lesz velünk, élenjárókkal, álmodozókkal, a munkatermelékenységet illetően, körülbelül egy fél év múlva, amikor a két mostani, polkastint frontfek- tést teljes egészében kimerítjük? Természetesen, fűi a rekonstrukciós főosztály időben el nem kezd mozgolódni. Ml lesz velünk, a termelékenységünkkel, az ábrándjainkkal?" Ebben az elevenébe vágó kérdésben semmiféle elhatározásra nem jutottunk, hátravolt még egy nagyon nehéznek Ígérkező eszmecsere a rekonstrukciós főosztály vezetőjével. — Egy költő mondta a bányászokról kedveskedő Iróniával: „Ügy végzem a munkát, mint egy nábob: én csak fedve dolgozom." A ml rekonstrukciós tevékenységünkről a legtisztább Igazság hangján,, minden gúnyolódás nélkül el lehet ezt mondani. Aztán alig tértem vissza a területről, még a képemet sem volt időm leöblíteni, hivatott az Igazgató, Pjotr Mihajlovlcs. Ragyog az arca, a kezemet szorongatja; „Gratulálok. A te jelölésedéit fogadták el. Utazol külföldre. Tapasztalatcsere és ehhez hasonlók.“ Bn pedig azt mondom Pjotr Mi- hajlovlcsnak: „Es ml lesz akkor Szonyával? 'A tapasztalatcsere, az nagyon jó dolog, de hát mi lesz Szonyával nélkülem, ebben a számára nehéz időben?" Ekkor kapott észbe Pjotr Mthaflovics; „Szonya? Tényleg, na ne mondd?! Tudod mit, engedd meg, hogy előre gratu- láljakt" — „Előre nem kell ■— mondom. —■ A tapasztalatcserére pedig küldjék el Kocsetigov brigádvezetőt, aki már teljesen kimerült a sokféle problémától, hadi menjen el, és szabaduljon meg tőlünk egy kicsit." Így aztán ebben is maradtunk. — Bs ez most bosszant téged? — Ugyan, miért? — Mert hiszen te magad szerettél volna elmenni. "fmm — Szonya, fikarcnyit sem bánt. Meg különben is, hová mennék el én most tőled? Az asszony rövidet sóhajtott: — Éppen ez az, Petyenka. Megkötöztelek én téged, a kezed-lábadnál fogva. — Szonyat... Jól van, nem mondom. Édes... — aztán a- férfi eszébe jutott. — A lányok a dúsítónál ostromoltak: „Mikor lesz, mikor? A szükséges időbén feltétlenül ott lesz az egész gyár a mi kis nótafócskánknál. csak maga értesítsen bennünket, Pjotr Sztyepanovics." 0, Szonya, hiszen bárcsak engem is figyelmeztetne előre valaki, mert így egész nap, amíg ott 'vagyok a bá-_ nyában, mintha parázson üárgék. Állandóan csak azt~ nézem, hogy minél közelebb legyek a telefonhoz... T- Ezért van az, hogy szinte minden órában'idecsengetsz. De hát ez mindig így volt, három év alatt. — Nem, Szonya. Korábban én nagyon nyugodt voltam, rendíthetetlenül nyugodt. — Te? — Szonya az este folyamán talán most először mosolyodoít el nyíltan anyáskodó szeretettel: — Ki hinné ezt el: te meg a nyugalom? ' Te csak aludni tudsz jól, mint egy gyerek, még a lélegzetedet sem hallani, de ahogy felkeltél, máris szaladgálsz. — Csakhogy minél többet végezzek ä nap 'folyamán, hogy minél gyorsabban visszatérhessek hozzád, együtt lehessek veled, halljam 'a' hangádat, mert hiszen melletted, napbarnított kincsem,' meg az ég is derűsebb, tisztább az ember feje felett... — ü, Petyat... Ha te tudnád, milyen is vagy, mit jelentesz nekem... — Szonya óvatosan, mintha félne ALEKSZANDR VOLOSIN Ágacska (RÉSZLET) élriasztant a kései szürkületet, rátette kezét a férje vállára. — Tudom, hogy te mindig,, örökkön örökké ilyen maradsz. Milyen boldog is vagyok én. ■ Petyá— Akarod, hogy suttogva énekeljék néked? — Dalolj, kis barnám, dalolj... — Arcát félesége vékony hűvös ujjaíhoz szorította. Es Szonya réges-régt dalba kezdett, amelyet valószínűleg még mécses világánál énekelhetett -valamikor a dédnagyanyja. ■ ' ' 0, te szegény ágacska • Merre sodor a nagy víz?’ Ádáz a'tenger haragja Ágacska, halálba viszi Nem kelhetsz te bírókra Háborgó hullámokkal. Nem győzhetsz te szegény árva, Győz az ember csalárdsága ... P jotr lélegzet-vtsszafojtva hallgatta. Felesége tenyerét a saját arcához szorítva, ajkán melengette az ujjait. Kifelé révedezett az ablak széles négyszögén át. Egy csillag kékes fénye látszott a magas égen, és az a fény hasonlatos volt Szonya szemének ragyogásához. Szinte nem is mellette, hanem őbenne, a saját vérében áradt Szonya szeme sugara, halkan áradó dala, kis szivének heves dobogása: És ettől az egész világmindenség, a maga viharaival, sáfrányszínü remegő hajnalaival, dalaival, és a soha ki nem fogyó gondjaival — ez a világ még határtalanabbnak és örömtelibbnek tűnt fel előtte. E percben nem volt képes elhinni, hogy ebből a végtelennek tűnő földi világból valaha el kell majd menni. Nem tudta, nem akarta elhinni. Nos, de ha egyszer mégis távozni kell — hiszen még soha senkit sem kiméit meg a sors e keserű pohárlól —, akkor itt ; maradnak a földön a gyermekeik, azoknak adják át a vérüket, reményeiket, és szívük minden szeretet ét, a szerelmüket. Szonyával közös várakozásaikat. Örökre, amíg a nap világít, amíg újra és újra jönnek ilyen tavaszok, mint az idei, amíg eső mossa a földet. Örökre. Lélegzet-vlsszafojtva hallgatta a feleségét, és közben elgondolkozott az életén és Szonyán, újra és újra Szó- nyián... Milyen végtelenül talányos dolog az élet, a maga dalaival és könnyeivel, a reménységgel és az ért- heteden jelenségektől való rettegéssel: miért van éppen így, miért szakad egyszer mindennek vége, még az életnek is... 0, te. kis ágacska, merre:sodor a rmgy víz? Ágacska, ágacska! Miért éppen, ez a,régi dal jutott Szo- nyusa eszébe? Hiszen olyan sokszor énekel vidám, hetyke dalokat... De hová is lehetne kitérni előle: a dallama, az elgondolkoztató szaoal nagyon messziről jöttek; dédnagyanyáktói, uráli és gurjevszkl bányászősök csöndes feleségeitől, és mialatt szól a dal, a szív ráhangolódik a dallamára, és akaratlanul elszomorodik az ember, mintha borús alkonyat nyomasztaná. * 'Az életadó- fáról Letépett vad vihar Sodorhat már engem A hullám, hová akart A félig nyitott ablakon át beáradt a felhőszakadástól ázott közeli nyírfák illata. Szonya elcsendesedett, és dalos szép aroáoal felnézett Pjotrra... — Ágacska... Nnincs se vihar, se hullám, ón viszont itt vagyok mellettedi Pjotr lefektette a „nötaf ácskát“ az ágyba, bebu- ■ gyolálta a szúrós katonapokröccal, és mint három év ' óta mindig, ajkát felesége forró remegő ajkára szőri- tbtta. Pjotr kora hajnalban felsladt, mintha felrázták volna. Nem, Sonya nem akarta felébreszteni, nem akarta za■ várni fáradt bányászférjét, csak valahogy Szokatlan hevességgel jordült meg, és szokatlanul mélyet sóhajtott. — Semmi, Petya, semmi!... — mondta. Pjort beleszólt a telefonba:-r* Szenya, gépkocsira van szükségem. Azonnal... Műszaki vizsgára? Miért nem figyelmeztettetek? ... Na, jól van. ■ Visszament .'Szonyához,'néhány, pillanatra leült az ágy szélére. A jelesége arcát figyelte, könnyedén érintve a vál- ■lát. Szonya szaporán, nyugtalanul lélegzett, de azért rácsodálkozott: '■ — Petya, miért...? , — Mii miért...? — Miért nézel így rám? Ne légy már gyerek... Hiszen egyszer csak el kellett kezdődnie... ' — Szenyka elvitte az autót műszaki vizsgára. Jól eltalálta a gazfickó, mikor tegye.. .1 Kitekerem a nyakát! — Szegény Szenyka.: ..Petya, valahogy a szivem... Db hát- én mindenre élszántam magüm... De a szívem .. ■ Hallgasd csak meg .... f gyszerúen elviselhetetlen volt hallgatni, milyen fájdalmasan dobogott az a kedves kicsi szív. — Petya... Mit csinálsz? Pjotr nem szólt egy szót sem. Bebugyolálta Szonyát a szúrós katonapokrócba, karjára vette, és átvitte a sötét, szűk folyosón, le a bejárat nyirkos deszkalépcsőin, aztán áthaladt az álmosan hallgató zelntcemeggybokrok között, a hajnalfényü nyárfák alatt. A pirkadati csendben az egész világmindenségben csak az 6 lépései hallatszottak a nedves aszfalton, a hepehupás hidacskákon. — Petyat Nagyon félek... — szólalt meg egyetlenegyszer Szonya a férje vállára hajtott fejjel, és továbbra is gyorsan kapkodta a levegőt. Egészen összehúzta magát, mint aki eltökélten ugrik az ismeretlenbe. — Nahát, ezt egyáltalán nem értem: miért kellene félned? — szólalt meg Pjotr menet közben. Nem Szo- ■ nya, hanem önmaga miatt törte meg a csendet. — Tudod, hogy mindjárt ott leszünk, ahol lenned kell... Szenykának ezért persze kitekerem a nyakát, hogy megtanulja, mikor kell műszaki vizsgára küldeni a kö- csit. Ide figyelj: te szülsz, annak rendje és módja szerint, én ped’ig állandóan melletted leszek, mindjárt a küszöbnél, aztán micsoda életünk lesz, csupa dal, nöta- szó. Ejnye napbarnította kincsem, hogy lehetsz ilyen könnyű, mint a tollpihe? Egyenesen bámulatost Ezúttal Szonya nem válaszolt. Hiszen egész életében tudta, hogy ez másképpen nem Is lehet, és a leghelyénvalóbb dolog a földön az, ha egy legénynek a szíve itt dobog a közvetlen közelében, hogy a földkerekségen nincs más Igazság e karokon kívül, melyek a fájdalomba, a reménységbe, az ébredő Ifjú anyaságba viszi őt: Hiszen fel kell virradnia az ö valóban emberi reggelüknek. Hiszen az élet az sohasem gonosz, és ebben a zivataros földi létben minden helyénvaló. Es ez éppen az az útszakasz, amelyen azon a felejthetetlen estén, három , évvel ezelőtt, legelőször — mint az lenni szokott — teljesen véletlenül hazakísérte őt a szűkszavú fiatal bányamérnök, Petya Konykov. Szonya akkor ügy érezte, hogy minden különösebb ok nélkül neklbátörodott, és az est folyamán halkan végig- énetfelt a fiúnak minden dalt, amelyet csak ismert és szeretett. És milyen boldogság volt felfedezni; Pjotr tudta, hogyan kell hallgatni, végighallgatni a leány dalait, mint ahogyan a hegyek és az ég hallgatják egy születő nap hajnalán. Így- történt, és aztán már nem kellett semmit sem elmondani... Csak az utolsó pillanatban, a kórház fehér felvételi szobájában, arhikor a fehér üvegajtó mögül megjelent az 'álmos arcú kórházi nővér, fonta körül Szonya Pjo-tr borostás nyakát remegő karjával, és anyáskodva elmosolyodott. — Pjotr ... Pjotr. sokáig ácsargott ott, mintha az egész életétől készült volna megválni. Csak állt, és nem tudott lélegezni. Mintha kiszállt volna belőle az élet. — De hát, add már idd Add idei — követelződött szörtöíödve a nővér, és hozzátette, mert nyilván ez volt a szavazájárása: '— Mindegyik férfi megörül Itt, mintha nem tudná miről van szól — Ágacska, vigyázz magadra... — szólt még utána Pjotr. O e az ajtó már becsukódott, és jobb volt, hogy Szonya talán nem is hallotta meg az utolsó szavait. Minden bajt és örömet magával vitt oda, a szülőszobába. Félóra múlva, amint a bányához ért, máris hívta a kórházat. — Mikor lett felvéve? — érdeklődött egy, az éjszakai ügyelettől kimerült női hang. — Mikor lett felvéve... — Pjotr habozott. — Ma lett felvéve. Vagyis, azt akarom mondani... most lett felvéve.... Szonya Konykova. Azt szeretném megtudni... — Ejnye, apuka... — hangzojt a szemrehányó válasz. — Nem szabad máris a közérzete iránt érdeklődni. Mindeneseire, maga most jobban van, mint Szonya, tehát tűrjön és foglalkozzék csak a saját dolgaival, ha vannak ilyenek,. Itt pedig, apuka, majd minden elrendeződik ... Pjotr körülnézett a maga igénytelen Irodájában, aztán mintha csak most kecmergett volna vissza a világba, észrevette maga mellett Szenyka Luktnt, a vájárbrigád vezetőjét, és tenyerével az arcát dörzsOlgetve, Lukin tudomására hozta: — Tudod, milyen figyelmesek nálunk az emberekhez? Egy idegen nő egyszerűen apukának nevezett. így van ez mtnálunki Lukin fél szónál abbahagyta a mondókáfát — valamit panaszkodott a 'harminchetedik, egyre terebélyesedő froTtífeftés kapcsán értetlenül felfújta kisfiúsán dun- di arcát, és rákérdezett; — Miért nevezett így? — Tudod, oka van rá..^ —. Miféle ok? Pjotr elnevette magát: — Tudod, az én Szonyám a kórházban van, így aztán ... [ROZSAS JANOS fordításai (Koslk Attila felvétele)
