Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)
1982-08-10 / 32. szám
7 r y szegény ember vadkörtét, vadalmát indult böngészni. Ogy gondolta, a nyár gyors lábon jár, de ha a tél megkapaszkodik a Zobor hegy gerincében, nehezen mozdul. Az aszalt gyümölcs föl jön majd, elszopogatja a bagó mellett, lm már úgy adódott, hogy a lábasjószág más fazekába repült, a disznó meg más kürtőjében füstölődött, az övében csak a tél ütött tanyát. Zsákot szorított a hóna alá, és útnak eredt. Bebotorkálta a szőlőhegyet, s mivel keveset talált, a falu alatti útra tért, amelynek mindkét oldalát almafák őrizték. Termésük jó savanyú, afféle nyálgyűjtő a fonók részére, de ez is jobb a semminél. Szedett is bőségesen, és hazafelé tartott a szekér csinálta úton. Lassan rótta az utat, amikor egyszerre csak egy pénztárcát látott. Tétován megállt, azt hitte, az éhség incselkedik vele, de nem, a pénztárca ott páváskodott porlepte gúnyájában. Behúzódott a törés előtt álló kukoricásba, terhét levetette a földre, óvatosan kisettenkedett, felmarkolta az elvesztettet, a zsákja mellé kuporodott, és várt. Időbe tellett, míg csak rá is mert nézni. Óvatosan meg- törölgette az ingébe, áhítatosan szétnyitotta, mint a templomban az imakönyvet, csak épp hogy nem énekelt az öt, eddig még soha nem látott nagy papírpénz láttán. Az a bíró portája felé tartott. 'A kapuban valaki majd főitaszította. Kotróggy az utamSS, tetvest — Igen is, alássan — húzódott félre az ember. A pitvarajtóban összetalálkozott a bíróval, aki az idegen kikísérésére indult. — Dípsértessék, jó bíró uraml — emelte meg hangját az ősz öreg ember. — Dícsértessékt No, mi van Esvány bá? — Mi is, no... — de már vette is le terhét az öreg. — Kerüljön csak be. A konyhában kellemes szivarfüst terpeszkedett. A szőttessel leterített asztalon bor, a tányéron sódar, friss kenyér. — No, Esvány bá, hát' kend mi' járatban? — Hát, megvan a keresetű — Mi? — Mi, mi? A bugyellárisl — Hun? — A mejjembe — tapogatta meg az ingét. — Ejha, csak nem? — De bizony, fülöncsíptem a porbó. — Az jó, igen, jó, mer ez a barom uraság majd hegy ketté nem harapott miattal — No fene — sercintett ki a sorompón az öreg. — Emmá döfi, Esvány bá, mer abbó egy a magájél Nosza, ággyá ide hamarjábat FERENCZY ANNA AZ IGAZSÁGOS Bíró ötösökkel még csak megbirkózott, de a nullákkal már nem boldogult. Nem, bizony, szegény ősz feje, mert eddig az 6 zsebében csak csörrent, mint a perselyben, annak is csak a legapraja. Amint túlesett az első nagy örömén, márts beléállt a félelem. Bele bizony, hiszen a kukorica szára úgy remegett előtte a lemenő napban, mint a börtön rácsai. — Bugyelláris — nyögte fázósan. Neki ilyen soha nem volt, de nem is látott. A tartalmát meg bármire fordítaná is, gondolta, az kiviláglana, mint a termésből a folt, amelyet a varjak idő előtt kicsipegettek, még utóbb is azt hihetnék róla a faluban, hogy vénségére beállt zsiványnak vagy útonállónak. De lehetne tisztes háza, földje, csak éppen a nyugalma szállna tova, mint a gyülekező fecskék a feje felett. Ezen a vidéken úgy tartották, hogy ha földed van, ember vagy, ha nincs, csak nyomorult koldust A koldustarisznya azért nem került a nyakába, mert bármilyen keveset is, gyűjtögetett magának, még ha az csak vackor volt is. Révetegen ült a természet formálta rács mögött, a fonnyadt levelek a térdén szétterített pénztárcát simogatták. — Eldugni, elrejtenii — fogott össze egy belső hang a szélrázta kukoricalevelek suttogásával. f áz, a faluban nincs olyan titok, amelyet .véka alatt lehelne tartani, és a szegény ember igaza védtelen, akár az ökörnyál, amely a felszántatlan tarlón, az út menti bogáncson remeg... Hogy az életből mennyi méretett ki számára, nem tudhatta, de ha a hátralevőt börtönben kéne végeznie, akkor már úgy gondolta, választja szegényes otthonának börtönét, amelyből van menekvés, de a másikból .... Az esti harangszó zökkentette ki gondolataiból. Szorosabbra húzta gólyája karcát, és az ingébe csúsztatta a pénztárcát, nehogy annak újból lába keljen, vállára vetette a zsákot, és elindult. A faluban nagy volt a nyüzsgés. A kis- bíró nekipirulva kiabált: — Közhírré tétetiki A kastély kasznára eveszítetta a bugyellárisát, amibe öt förtelmes nagy piz vótt Aki megtalála, abbó egy förtelmes a mégtalálóé. Vígezteml A szegény ember hullván a hirdetményt, — Adom, adom, csak kikergetém az in- ■ gémből j — Benne vót mind az öt? — Má csak benne, ha benne vót. A bíró hosszasan nézte a pénztárcát, tartalmát többször is átszámolta. — Hűha, minő szípek, még én se láttam ilyett —' Hát még én, jó bíró uraml A bíró szívesen kínálta az öreget, az el is fogadta, és mikor megjött a kisbíró, lóháton már ugrasztottá is a kastélyba. De uram fia, alig ittak pár pohárral, megfőtt az urasági kasznár, hogy tele lett vele a konyha. A bíró hiába tessékelte a tisztaszoba felé, az maradt. A bíró erre széles mosollyal átnyújtotta az erszényt, s míg azok a bor töltésével foglalatoskodtak, az uraság kiemelt a pénzből egyet. — No, isten, isten. Ej, ej, ne kíresse magát kigyelmes uram, mer még utóbb ennek is lába kel Ihun az Esvány bá, aki rátalát, nos várja a jussát! — Várja, igen? Tehát várja? — sandított az öreg felé. — Igen, igen, ügyi? — fordult a szegény ember felé a bíró is. — Hát... — nyögte az bátortalanul. — Tehát várja! — emelkedett lábujjhegyre az uraság. — De baj van ám, bíró uram, ez a tetves a magáét már kiemelte, csak négy lapul benne, a keservitl A bíró ugratásnak vette, hiszen ö maga számolta meg azokat. — Benne van az, ha benne vótt — hunyorított hozzá nagyot. — tígy ámt — hagyta helyben az öreg is. — Nincs, ha mondoml — csattant az uraság hangja. — Számója meg újbó, kegyelmes uraml — Ne ízetlenkedjenek nekem itt! En négyet számoltam, és punktumt — Emberek! Gyüjjenek csak bet — kiáltott ki a bíró. Azok betódultak. Szemük az asztalon legelt. Kíváncsian várakoztak. — No, kegyelmes uram, ággyá csak ide, had pislantok bele én is! Az uraság dühösen az asztalra dobta a pénztárcát a négy bankóval. — Tessék, már meglopott ez a koldus- fajzat, csak négy! — Hát ez baj, rmgyan nagy baj, kegyelmes uram... — Nekem mondja!? — De ez még attól is nagyobb! — hordta körül tekintetét a bíró. — Hogyhogy? — villant a szeme az uraságnak. — Csak úgy, mer ha nígy van benne, akkor az nem az uraságé! — Megkergült, bíró uram? — Nem én, a kegyelmedében öt vót, így ez nem az! — A sajátomat már csak megismerem! — Hühű, e fajtábó több is foroghat ké- zen-közönl Szóval a sajátját másutt keresse! — TömlOcbe záratoml V elakaszt atom! A z uraság úgy üvöltött, hogy még a lámpa cilindere is citerázott. A behívattak kifelé menekültek, de a bíró nem hagyta magát. — Hát... kegyelmes uram! Az egész falu j tanúsíthatja, hogy a kidoboltban öt volt!. • No, isten álgyal 'f Erre az uraság alább hagyott. Kérte visz- I sza a pénztárcát, gondolta, azt az egy elChilei költők VICENTE HUIDOBRO Láttam egy szép nőt az Északi-tengeren Haja a vizek mindensége volt s a part felé fordított tekintetében egy madár vijjogott Rekedt a habok zúgása kihull a hajam tőle A távolságra heveredve nem lüktetett a hasa a melle És mégis, könnyei éltek Napjaim fölé vont ív ' három Nap alatt Elnéztem a messzeségben a csavargó hajót ahogy a horizontot hasítva haladt. Orbán Ottó fordítása FABLO NERUDA ILLATOT ÉRZEK Illatoznak az orgonák Sok tiszta alkonyatja " ^ , r messzi gyermekkoromnak, mely mint nyugodt vizek medré, úgy folydogált. S aztán egy keszkenő, mely megreszket távolodva. A selyem ég mutatja hunyorgó csillagát. Más semmi. Csosszanása megfáradt vándoroknak, s a kín, mely egyre fájóbb, a kín, mely egyre rág. ... És nagy-messze harangok, dal, kín és hosszú sóhaj, szüzek, kiknek szemében oly édes volt a vágy. Illatoznak az orgonák... GONZALO ROJAS: A CSENDHEZ Ö- hang. egyetlen hang te, a tenger tágas űrje, a tenger tágas űrje is kevés, az égnek tágas űrje, a szépség végtelen világa mind-mind kevés, hogy téged befogadjon, s ha elnémul az ember, s a világ elenyészik, Ö felséges, te akkor Is, te akkor is jelen vagy mindenütt s mindenekben, mert szolgád az idő, egyetlen hang! s a lét is, mert vagy is meg nem is, mert szinte Istenem vagy, s olykor szinte apám vagy, ha megül a sötétség. 4 ' r Tótfalusi István fordítása T-: t' ^ ? . 'h Tótfalusi István fordítása dugottat majd valahogy visszacsempészi, de a bíró a kezéből már nem adta ki. — Ogy, tehát a tömlöcben akarnak megrohadni! — fortyant fél újból az uraság. — Nem a! Az a csalóknak, tolvajoknak az otthona, és mi nem vagyunk azok, kegyelmes uram! — Az majd elválik! — El bizony, mint a mécsolaj a víztő. Az öregember már nem figyelte a szótváltókat, hiszen az igazság az ö oldalán volt: ez valami ismeretlen bódulat felé röpítette: fiatalosan pattant a lóra, szép szántók mellett vágtatott, karcsú lányokat ölelt, nyekergő, bőrduda hangjára forgószélként keringett a kiválasztottjával, pattogott csizmájának szára, majd a takaros pitvar előtt fiatal feleség, gyerekek, ami neki soha nem volt, és sok-sok mennyegzői kalács, amiből eddig még nem ehetett kedvére. Egy éles fájdalom hasított végig a halántékán, a felbőszült uraság pálcájának a végétől. Megtántorodott, majd újabb ütés következett, az ajtófélfától kapta, a pitvar sorompójának lécei az arca előtt remegtek, mint a kukoricaszárak képzeletbeli rácsai. Víz loccsant az arcába, a bódulatnak vége, ha csak egy pillanatra is. Utána könnyedén lebegett, mint a tarlótól ellépett ökörnyál. és repült ég s föld között. Ima foszlányai, mit füle már fel nem fogott,- és á nedves föld illata, hüse, ami a pitvar döngölt földjéről az arcát simogatta,, utána csend, — mélységes csend... A falu apraja-nagyfa, kiket a dobolás hire még a házacskák előtt tartott, a bíró portájára igyekeztek és megszeppenve nézték a szerencsés, megtalálót, aki ilyen szerencsétlenül járt. A bírót az Igazságérzete ügy irányította, hogy a pénzt megtartotta, mondván, ha szegény gyereket vagy öreget temetnek, legalább dészkakoporsóra fusson belőle. A szerencsétlenül fárt öregriek meg díszes, kovácsoltvas keresztet csináltatott, amely Időtálló, hadd hirdesse a becsületességét! Ferenczy Anna érdemes művész, a-MATESZ tagja immár három évtizede járja társulatával az országot, hogy kiforrott művészetével élményt szerezzen kiSzSnségének. Az utóbbi időben a színművészet mellett s: irodalomban is iehetőséget keres gondolatainak kifejezésére. írásainak tárgyát leginkább gyermekkori éiményéiből meríti.
