Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)
1982-08-03 / 31. szám
7 MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ fekete lyukak az égen magukba omlott csillagok s lámpák körül hízott szúnyogok raja AZ ELHAGYOTT OTTHON GERENDÁIRA erre már tudod nincs magyarázat a bölcsőig nem visz sem álom sem vonat egy fintor arcodon az elcserélt szavak helyébe nincs ki nyomodba lépne LÉTRA KI FOGJA MEG KI MEGY FEL RAJTA KI DbNTl LE KI MARAD ALATTA tél tÉr Tét Rét Attila a létra az létra lehetne hegy völgy kapu kerítés sín sorompó út tutaj szekérfa és lehetne LETra (lajtorja lábtó rétra) FELHŐKNEK TÁMASZTOTT VÉSZKIJÁRAT ALKONY izzó parázson járnak az árnyak lobog az égbolt tűzarany maszkját leoldja a táj s ágyat bont a hús csipkerózsa-várban KISS PÉNTEK JÓZSEF ELTEN Turcsan László: Lány galambbal (tusrajz) 1. Amikor megléptünk ketten, galambok röppentek fel a térről. Keringtek önfeledten. Ingünk alatt kelepeit a Hold. 2. Derékig sárga vízben állunk gyakran. Azt hittük, megyünk a szél elé. Mellünkbe a Hold éles sarlója belevág. 3. Befelé áradó szakállas bajok. Lábunkon a szerelem forró vasai. roiLL mamival — Hol az a táj? — Elvitte a Hajó. — Öledben vacogni volna jó... Nemléted altat. Ringat, körbefog... — ... kalászos mező az égő pipacsot. M r megint minden rendben van, már megint minden nagyon is a kedvemre való. AZ utolsó időben már lelkesedés nélkül jártunk be a munkába, és úgy, any- nyíra kedveltük Btízát, mint egy anakonda- gubancot (én mostanában nagyon sokat olvasok), „megkedveltük", mert Bfíza, saját maga boldogülásának a gériiusza végre túllőtt a célon: olyan sokáig feszítette a húrt, amíg el nem pattant a kezei közt; addig piszkálta a darázsfészket, míg nem sikerült felbolygatni. Mást végre ünnepélyesen, a jövő nemzedékek okulására, agyon lesz csípve ... Bfíza merőben új trükköt talált ki. Közülünk eddig senki sem hallott róla, úgyhogy mindenképpen az ö koponyájából pattant ki a szikra.. Eddigi hiányünkat egyszerű módszerrel többlett^' változtatta. Erre azén volt szükség, mert eddig. mindenkinek inkább a fürdésen, mintsem a lakások berendezésén járt az esze. Egész hónapban nem volt semmi bevételünk, és már az a veszély fenyegetett, hogy nem teljesítjük a tervei. Erre Bfíza a' hónap végén fogta a Marsszálló kétszáz heverőre, kétszáz szekrényre és más különféle apróságokra szóló megrendelését, és elküldte a számlát, utána pedig azt. mondta, hogy a következő hónapban haladéktalanul elküldik a beérkező árut, és minden a legnagyobb rendben lesz. — Es mi lesz akkor, ha az áru nem érkezik meg? — vetette oda az óvatos Pous. — Megérkezik! Miért ne érkezne meg? Mindig, jött valami. Majd csak segítünk magunkon valahogy, még ha kölcsön kellene kérnem is. Most tehát minden rendben van. Mi száztíz százalékra teljesítettük a tervet. Ráadásul mi vagyunk az egyetlenek az egész vállalatban. — Hát akkor, Fous — mondtuk tízórai után —most elkaptuk a frakkodat, a markunkban vagy, tartjuk a gigádat, ezzel most már mehetsz az igazgatóhoz. Megteheted: mindnyájunk boldogulására. Most már minden úgy lesz, mint régen, a vadorzó Ríha idejében. Uralkodsz majd, most már te uralkodsz szigorúan, de igazságosan. Jóságosán. Mit szólsz hozzá, te mint a raktár atyja? — Fütyülök a fejetekre — mondta Fous —, ehhez nekem semmi közöm. En nem megyek el árulkodni. — Hát akkor ki legyen az, aki odamegy? Mondd meg te, hogy ne kelljen sorsolnunk. Még mindig jobb, ha árulkodik az ember, minthogy hagyja tönkretenni a vállalatát. 0 különben biztosan megtenné. Vagy menjen inkább Bambul? — Fiúk — mondta Fous —, hallgassatok rám, és hagyjátok annyiban az egészet. Szerdán majd mindent elintézünk^ Szerdán lesz a születésnapom, és egy kicsit ki akarok magamért tenni. Csak hagyjátok rám! — Ne áltass bennünkett — mondta Job. — Csak bízzátok rám, utána elkapjuk a frakkját. f llenkeztünk, hogy ez így van jól, hogy valamivel többet is kellene tudnunk az egészről, de Bambul csak annyit mondott, hogy maradjunk csendben; hogy bízzunk Pousban, hogy Fous biztosan tudja, mit csinál, igy békében hagytuk Bfízát. Meglehetősen dühösen mentem haza a munkából. Jarmila nem volt odahaza, csak holnapután kellett volna visszajönnie. A munkában is mindenki elárult. Bambul motyogott valamit a festésről meg a rendetlenségről, fob a strandra tartott, .Fousnak az igazgatóságra kellett mennie, Bruno pedig . már tavasztól kezdve csak a tetűket öídöste a kertjében. Kinyitottam gz ajtót és a huzat az arcomba csapott. Ügy látszik, tolvaj járt itt. JÓSEF FRAIS S2í ;£LEM, SZERELEM, Ä110Z0TT GYÖTRELEM nyugtáztam elégedetten, mert pontosan emlékeztem rá, hogy reggel minden ablakot és ajtót gondosan becsuktam. Tolvaj, akire. nekem épp most szükségem van. Jól orriM verni válaktti Elégedetten odacso- sz'ógiám a szobához, éS amikor az atjófél- 'fáho'z értem, neki kellett támaszkodnom. A karosszékben ott ült Jarmila, és az ujjait nézegette. Odahuppantam hozzá. — Vigyázz — mondta —, most lakkoztam a körmeimeti — Az ördögbe is azzal a lakkal! Ojra- lakkozodl Te már itthon vagy? — Képzeld el azt a cserencsét, náthás lett a rendező. — Vigye a fene azt a rendezöti Gyere ide hozzám.. — Hallod, te remegsz — duruzsolta elégedetten Jarmila. — Te ... te ... — Az ördögbe is mindennell — mondtam, és felkaptam öt a fotelból, majd elrúgtam a karosszéket a sarokba, öt pedig mint valami zsákmányt, az egyetlent, akiért valaha éltem, az egyetlent, aki értelmet adott eddigi életemnek, aki értelmet adott eddigi munkámnak, átaludt éjszakáimnak, az ágyra fektettem. Mindennek, ami eddig történt velem, csak ezt a pillanatot kellett, hogy szolgálja, mert ez volt az életem célja. Letettem öt az ágyra, az összes vánkost és takarót a földre dobáltam, majd mohón kibogoztam a ruhájából, magamról pedig egyetlen mozdulattal lerántottam az inget. ^'eküdtünk egymás mellett, és zihálva, Jf' boldogan pihentünk. Megizzadva és - gyűlölködve, és kielégítve, előre azokra az évekre, amelyek ránk várnak. Eltelve, mint a medve az utolsó lakoma után, amikor már jöhet a hosszú, ördögien hosz- szú és kemény tél. Mit számít az, hogy ml lesz. Ogy elteltünk egymással, hogy már jobban nem is lehetett. Ot perccel azután, hogy egy hosszú sóhajjal véglgdől- tünk, egymás kezét tartva már aludtunk is, és lovakról, lobogó sörényekről, beláthatatlan tájakról álmodtunk, ahol már vége a világnak. Es álmodtunk a tengerről, amely hullámzik, s álmodtunk a világról, mintha már azonnal meg kellett volna halnunk, ami tulajdonképpen nem is lett volna rossz abban a pillanatban, és szomorúak voltunk és sajnáltuk a beteljesedést, mert utána már nem jöhet nagyobb és szebb esemény, és az anyáinkra gondoltunk, sajnáltuk őket, mert nem tudtuk megajándékozni azzal az óriási örömmel, amely bennünket ért, amelyet éreztünk, ée ha megbocsátottuk is nekik az életünket, amely lassan és észrevétlenül, olykor bár cikcakkokban, de csak ehhez az egyetlen pillanathoz közeledett, már csak sajnáltuk őket. Mert amikor már úgy láttuk, hogy fel vagyunk készülve, hirtelen minden ellobbant a kezünk alatt, igen, akkor, amikor már fel voltunk készülve, és nem előbb, amikor már megérdemeltük. egy másodperccel sem előbb, amikor érettek voltunk arra a pillanatra, amikor már rájöttünk, amikor már tudtuk, hogy vége a bújócskának, és többé nem mentegetőzünk a tudatlanságunkról. Ezután íjiár mindennek másnak kell lennie, minden valóságos lesz, mert csak most, ebben a pillanatban lettünk felnőttek, még ha előtte sokáig és türelmetlenül készültünk is. rá. Turcsan László: Zenét hallgatva (tusrajz) most már ettől a pillanattól kezdve akármit mondunk és teszünk, felelősséggel tartozunk érte. Minden, ami volt, feledni kell, elégetve egyetlen gyönyörű, mindent bevilágító villámmal. A ztán felkeltünk. Felkeltünk és hihetetlen fáradtan lézengtünk egymás mellett, és ha Jarmila kinyújtotta a kezét egy narancsért, én is kedvet, kaptam rá, ha szomjas lett, már én is nyúltam a pohár után. — Jarmila, semmi sem igaz abból, amit eddig elmondtam magamról. Kegyetlenül rosszul bokszoltam, egy fabatkát sem értem, azért küldtek el. — Ezt én már nagyon régen tudom — nevette el magát Jarmila. — Ahhoz, hogy verekedni tudj, nem szabadna, hogy ennyi gyöngédség legyen benned. Te még egy légynek sem tudnál ártani. — Azt a történetet, hogyan kerültem a vállalathoz, azt szintén én találtam ki. Valójában olvastam egy hirdetést,' és arra gondoltam, mi lenne, ha írnék nekik. Mindent csak azért találtam ki, hogy az én életemben is legyen valami szép, valami vonzó. ' — Ezt szintén tudom. Mindent tudok, nem kell semmit sem elmondanod, és mindent tudok már magamtól is, mindent az első pillanattól kezdve. Már akár akkor és annak alapján is, amit tudtunk egymásról, egybekelhettünk volna. En akár ki is járhattam volna mindent, ha te úgy akarod. Járhattunk volna a szüléink hétvégi házába. Ha te nem akartad volna, hát akkor nem. — Egybekelni? — szóltam rosszallóan —, azt mondod, egybekelni ilyen rövid ismeretség után? Hozzám csapta a könyvet. Későn hajoltam el, a könyv bezúzta az orromat, elindult a vérem. Jarmila falfehér lett. Odatérdelt elém, és a zsebkendőjével törölget- te a vért, én pedig nevettem. — UramistenI — mondtam nevetve. — Uramisten, hogy hányszor kaptam már az orromra, és nem is haragudtam érte, hát most vénségünkre fogunk ebből tragédiát csinálni?! Megesik az ilyesmi. Annyira megint nem kell, hogy félts! Az ilyesmi megalázza az embert, értsd meg, Jarmila, drága! Ne tedd ezt velem! — Kamill, te drága! — mondta. — A legrosszabb az, hogy én csak nem is rhen- tegetőzhetem, mert abban a pillanatban tényleg agyon akartalak csapni. Leereszkedtem mellé, és a kezemet nyújtottam. — Tudod, engem még senki sem szeretett annyira — mondtam —, hogy meg akart volna ölni. Tudod, én most hihetetlenül boldog vagyok. Szinte elolvadok a boldogságtól. ügy nézett rám, mint aki tébolyult, és rázta a fejét. — Énekeljünk — mondtam —, és igyuk meg azt a címkéjű bort, hogy P ént ek este újra együtt, és gondoljunk gyönyörű dolgokra. Beszélgessünk. Beszéljünk és beszéljünk. Tudod, ma ez már nagyon sok volt. En még nem nőttem fél hozzá. Én még nőni fogok, erősödni, megférfiasa- dom, okosabb leszek, de ma ez nekem nagyon sok volt. Menjünk aludni. Csináljunk valamit. Csináljunk bármit, csak ne kelljen már gondolkodnom. Aztán egyszer csak valaki ránk csöngetett, és mi egymásra néztünk. Végül ^ar- mtla felöltötte a pongyoláját, és ment, hogy megnézze, ki.az. Bambullal tért vissza, aki úgy remegett, mint egy borz. Mónikának, a húgomnak, alig pár perccel ezelőtt lánya született 5 í.i Nématb István fordítása
