Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)

1982-11-09 / 45. szám

PAVEL KOYS:

A CLEMENTIS UTCÄN

Bratlslavában a dementis utcán egészen zöld a nap.

A gyerekekért az óvodába fut a fű, csivitelnek a nyárfák, a borókafenyők birkóznak a széllel,

látszik a homok, s az édesanyák a gyermekkocsik

fölött

mosolyogva pirulnak. Dalol a tavaszi nap .

A Vladimír dementis utcán, amely a Trnavai és a Smidke utcát s az ufjongó pelenkák lakótelepét köti össze, az autók nem törhetnek az életre.

Ezért zöld itt a nap, megfelelő a levegő.

ezért annyi itt a gyerek, mint a pipacs a búzában, ezért rúgják a labdát a fiúk fel a repülőkig, amelyek itt mindig balra dőlnek, tehát előre, a magasba.

A dementis utca egyenes, '

akárcsak ö volt, akárcsak az ö beszéde, az ő tettei, egészen addig a gyászig.

Kiről is nevezzék el az egyenes utcákat, ha nem azokról, akik büszkén, egyenesen mentek, tán kifogásokkal is, de fenntartások nélkül, de hűségesen, odaadóan?

Kiről nevezik el a jövőt, ha nem a hősökről?,.

Ülök a pádon. A zöldes fényű nap békét jövendöl és gazdag epertermést, de hírek érkeztek a véres napfoltokról is.

Az imperializmus naponta robban.

De a gyerekek a szüleikhez futnak. A szülök '

gyermekekért áhítoznak, szülőotthonok kék

reggeleiért.

dementis hitt az ilyen reggelekben, hitt az életben, maga volt az élet tiszta levegője, dementis hitt az egyszerű emberekben, akiknek a rendkívülisége a boldogság kapujához vezető út megismerésében rejlik.

Ezen az utcán is számtalan tél megy át, de áttör rajta a tavasz végtelensége.

A nap is mindig áttör a jégtáblákon is.

Az élet olyan, amilyen. A pacsirták dalában és a varjak élősdiségében is.

Ezen az utcán, a nap zöldjében jó vágyakozni valami nagyra, oly jó gondolni arra, hogy elvtársainkért, a földszagú munkásokért becsületesen s napfényben élhetünk.

Kulcsár Tibor fordítása

Maga az?

— Igen, én.

— Gyújtsa jel a villanyt nyugodtan. Vyysem alszom.

— Nem fontos. Kimegyek a konyhába.

— 0, jézusom, biztosan már megint összeverték, ■ s ezért nem akar villanyt gyújtani.

— Dehogyis. Nem kapcsolom jöl, hogy a jény ne bántsa a szemét. Habár az igazat megvallva, látom, nem is alszik. Csak úgy eszembe jutott. S egyátlaláiian nem vertek össze. Kimegyek a konyhába, és elüldögélek egy kicsit, aztán harapok valamit.

— A spurherien van a káposzta, melegítse meg. A resón, mert a spar- hertben rég kialudt a tűz.

— 16. Nagyon köszönöm. Aha. Csak a jörii héten lesz pénzem. Ogyhogy ezen a héten még nem tudok jizetni.

— Nagy kár.

— Hogyan?

— Mert én is csak a jövő héten kapom meg a nyugdíjat, s nem sok pénzünk van már. Nem tudom, hogy addig kihúzzuk-e.

— Nem tudtam szerezni. Holnap majd megpróbálok egy kis pénzt ösz- sZeszedni. Aludjon jól, néném.

— Biztosan nem verték meg, hogy nem akarja jölgyújíani azt a villanyt?

— Igazán nem. jó éjszakát kívánok.

— Ne kezdjen ki azzal az alsóvárost bandával. Mind egy szálig gonosztevő. Mindenre képesek.

— Az bizonyos.

— Én nagyon kérem, ne üldögéljen olyan sokáig a konyhában. Túl keveset alszik. Velem más a helyzet. Én nem bírok. De magának legalább nyolc órát kéne aludnia naponta.

— Biztosan.

— No látja. Beismert és mégse tesz ellene semmit. Jó éjszakát.

— Jó éjszakát. Nénémet én nagyon tisztelem.

Átmentem a konyhába és világot gyújtottam. A káposztát jöltettem a resóra, bekapcsoltam az áramot és leültem a zsámolyra. Csend volt. Az egész lakóház aludt már. Fél tizenkettő jelé járt. Az igazak álmát alud- ta mindenki. A háztetők felett álmok lebegtek. Gyönyörű szép csöndesség volt. Az ébresztőóra ketyegett. A lábasban a káposzta lassan sercegett, és jinom illat terjengett. Megkavartam, nelwgy odakapjon. Szeltem magamnak egy karaj kenyeret, még egy kicsit inelegiiettem a káposztát, aztán az asztalra .tettem a lábost, és jöltettem a resóra a vizet a teához.

Éhes voltam. Felderítőben jártam. Néhány órát ödöngtem és keringtem a hely körül, ahol szombaton négy nuci.'.niikas utak összerugdosott. Nem is érdemes beszélni róla, hogy miért. Semmiért. Az ártatlanság okán, ahogy mondani szokták. Estéjeié járt, vagyis o délután alkonyba fordult. Különben nem érdekes. Háborítatlanul rugdoslak össze a nyílt utcán a polgártársak szeme láttára. Senki se mozdult. Vagyis nem vettem észre. Nem tudom, meglehet, nem is egynek mozdult a keze vagy a lelkiismeretének szomorú maradéka, némelyik talán még nyelt is egyet, hogy aztán előlépjen a tömegből. Nem vettem észre. Győzött a bölcsességek bölcsessége, a régi csalhatatlan és jól bevált alapelv, hogy a legjobb nem belekeveredni. A legjobb. És lehet, hogy a felesége is megragadta a kabátja ujját, és a fülébe súgta az élet színtiszta tanulságát: Ne ártsd bele magad, a végén még kiszáll a rendőrség, előállítanak, fölírják a neved, és mehetsz tanúskodni a bíróságra, ezek meg bosszút állnak rajtad, ne feledd, hogy feleséged van meg gyermekeid, így történhetett bizonyára, nem tévedek, azt hiszem. Ezért aztán nyugodtan összerugdostak a nyílt utcán a polgártársak szeme láttára. Amazok továbbálltak, én pedig lassan jöltá- pászkodtam, és az egész olyan volt, mintha nem is a földről, hanem a vízből emelkednék ki. Összeszedtem magam, s csigalassúsággal a szökőkúthoz támolyogtam a téren át, ahol

EDWARD STACHURA:

Oltalmazzatok, ti kedves hálnál

megmostam az arcom a zsebkendőmmel. Egyből megváltozott a színe. Olyan nyugodt voltam, mint talán soha. Ogy árasztott el a nyugalom, mint a fényűzés. Nem tudom, de azt hiszem, inkább jobban, mint rosszabbul éreztem magam, jó érzés. Nem gondoltam se a bosszúra, se másra. Nem fájt semmim, és nem is gondoltam arra, hogy csak holnap fájdul meg igazából mindenem: a fejem, a csontjaim, hogy kék foltok ütköznek ki rajtam s új, komor foltok homályo- sítják el szemem előtt a fogalmakat. Nem is gondoltam erre, se a bosszúra, semmire se. Valami nyugalom fogott el, s az egész olyan volt, mintha elfelejtettem volna, hogy élek. Ez szombaton történt. Meglehetősen sokáig tartott ez a kellemes állapot. Néhány, az idő medréből kiemelt jó óra adatott nékem. Azután visszaballagtam az állomásra, és csak akkor mozdult meg a vérem. De ez már vasárnap történt.

Ma pontosan éjfél van, szerdáról csütörtökre virradóra, s éppen most fejeztem be az evést. A tányér aljáról alaposan kimártogattam kenyérrel az it el levét, s az edényt a mosogatóba raktam. Visszaültem a zsámolyra, elővettem a cigarettát és lassan rágyújtottam. Még fájnak az uj- jaim a jobb kezemen, sajog a jobb vájlam meg a hátam. De lassanként visszatérünk a forráshoz. Gyönyörű szép csöndesség van. Az ébresztőóra ketyeg, mintha nem is az időt, de a csöndet mérné. Egyelőre megszabadultam az Időtől. Egyelőre nem érdekel az idő. Az az arc érdekel, melyet ma végre megpillantottam felderítő utam második napján valamelyik órában, de ezt csak úgy mellesleg jegyzem meg, mert az idő az én számomra egyelőre nem számít, és nem is jog számítani, amíg el nem intézem azt, amit el kell intéznem. Ma végre megláttam, öt, akt először nyomott le a fűre. Ketten voltak. Nem tudom, hogy az a másik is belém rúgott-e. Vagy csak ' az egyik. Egy darabig együtt mentek, aztán búcsúzkodni kezdtek és elváltak. Tovább követtem az én emberemet, és megtudtam, hogy hol lakik az én kis barátom.

Most, hogy már tudom, egyelőre beérem ezzel, nyugodtan füstölhetek, kortyolgathatom a teámat, és valami egészen másra gondolhatok. Valami egészen másra. Arra, hogy nem vagyok még összeverve. Nem abból az alkalomból gondolok rá, mert megvertek, összerugdostak szombaton és a rákövetkező héten, talán ugyancsak szombaton. Amint megjön a pénzem, és kifizetem a tartozásom a szállásért meg a kosztért, kiegyenlítem a másik számlámat is: valakit majd megvernek és összerugdosnak. Nem emiatt gondolok rá, bár minden erre mutat. De ez csak a látszat. Az, amire most gondolok, miközben cigarettázom és hörpölöm a teámat, az valami egészen más. Lehet, hogy még tízszer is össz§ fognak tugdosnl, s nekem csak egyetlen bosszúm sikerül majd, vagy egyetlenegy se, akkor is azt mondom, hogy még nem vertek össze, ugyanis erről van szó. Nem az Ilyenfajta verésről. Nem az ilyen harcról. Bs még csak nem is arról, mikor összeesik az ember, és az angyalok orgonálását hallja. Mert nem a halálról van itt szó, az én forrón szeretett életemre mondom, hanem ’ igenis az életről, vagyis az átmenetről a felé ...

Erről szeretnék most beszélni. S ez egészen más történet.

Még nem verhetnek össze. Még nem, azt mondom. Még soká nem, azután meg végképp nem. Nincs rossz előérzetem. Nem csöng a fülem. Mindaddig, amíg ilyen leszek, mint most.

nem verhetnek össze. El msztíthatat- lan vagyok. Ezt tudom. Lehet, hogy még sokat látok és hallok majd, sokat tanulok még, meglehet, sok minden megváltozik még, kedvenc szerelésemet is megváltoztathatom, és megváltozik a véleményem két vagy három dologban, az is lehet, hogy megváltoztatom az én utolsó ítéletemet arról az egy dologról, mindez lehetséges, nem vagyok fanatikus, nem vagyok átlátható, talán a mélység vár rám, vagy meglehet, hatalmas, szinte végtelen terek és magasságok tárulnak föl előttem három dimenzióban, nem állítom, hogy nem, minden lehetséges, nem tudom, mi vár még rám, mi történik még velem a jövőben, még minden megtörténhet, de ilyen leszek mindig és mindenkor, amilyen most vagyok.

Lassan fújom a füstöt, és iszom a teámat. Gyönyörű szép csöndesség van. Nehéz elmondani, hogy milyen vagyok. Es milyen leszek mindig és mindenkor. Nehéz lenne egyetlen szóval. De csak egyetleneggyel lehetne egyáltalán. Még ez volna a legköny- nyebb. Mert minél több a szó, annál rosszallb, annál kilátástalanabb uolna,~ bár éppen fordítva látszik. De csak úgy rémlik. Ez csupán a látszat, mégpedig kioltott nyelvvel. Nagyon sokáig azt hittem, hogy minél több óra, nap, hét, hónap és év lesz mögöttem, annál többet tudok majd, és minden meg kell, hogy világosodjék előttem. Hosszú ideig ezt gondoltam, hosszú ideig ennek hatása alatt álltam, hogy minél tovább megyek, annál többet jogok tudni, és minden megvilágosodik. Mert minden arra mutatott, hogy így kell lenni. De ez csupán látszat volt kajánul klöltött nyelvvel.

Mert valójában nem így van. Egyáltalán nem így. Nem sok dolog tisztázódott előttem az évek hosszú sora óta, és nem sok világosodik meg az évek folyamán. Es hány újabb sötét folt bukkant föl, ó oltalmazzatok, ti kedves hajnalok, tiszta reggelek. Mihelyt egyet megértek nagy töprengés után, tömérdek idő és irdatlan sok víz lefolyása után egyszeribe tíz új fekete folt ugrik a helyébe, tíz árnyék nehezedik a jelszabadulóra. Oltalmazzatok, ti kedves hajnalok, mert mind sűrűbb sötétségben gázolok.

De ilyen maradok mindvégig, amilyen most vagyok. Es újra csak azt mondom, nehéz elmondani, hogy milyen vagyok. Es leszek is. Egyszóval bajos, többel pedig még rosszabb.

mert minden szóval újabb csatornák és labirintusok nyílnának, és sohase lenne végük. Örökös hibás körforgás kerekedne. Pontosan az, ami most van. Végeláthatatlan spirális. Labirintus.

Nagyon kevés dolog vllágllk ki előttem a napok, hetek, hónapok és évek múlásával. Egyfelől kissé okosabb vagyok, másfelől meg egyre butább, minthogy látom, hogy az, amit nagy erőfeszítések és veszteségek árán megértettem, olyan mint az elszánó pihe, mindahhoz képest, ami még előttem kavarog. Nagyon kevés dolog világosodik meg előttem idővel, és egyre nagyobb köröket látok a szemem előtt.. Egyre nagyobbra nyílik a szemem, de képtelen vagyok átlátni.

Itt van három kérdés példának okáért. Három egyszerű, normális kérdés. "Ml a zene, teszem azt? Mi az, hogy zene? Ml az, ami zenél? Nem azt kérdem, hogy ki zenél min: hárfán, hegedűn, trombitán vagy harsonán. Nem azt, hanem hogy mi zenél úgy, hogy az ember vagy fölfelé száll a magasba, vagy lefelé, vagy'^lnden széthullik, a porban-kúszik az egész struktúra, s hirtelen minden fölemelkedik, a szél, a levelek visszatérnek a fákra, a kapuk a magasba emelkednek, az ívek, a kezek maguktól a levegőbe lendülnek, az öröm sírása részkénén meg az alapzatokat. Istenem.

Es kik azok, akik reggel a pályaudvaron találkoznak egy pohár sör mellett e szavakkal: „Szevasz, Mun- dek. Merre jártál az éjszaka?" Tehát kik ezek? Hol járkálnak éjjel? Merre kódorogtak egész éjjel?

Es mi az, mi az, ami a gyenge ember ereje?

Ez három kérdés csupán. Alig három kérdés a végtelen sok közül. Es pofon egyszerű. Vagyis látszólag nagyon egyszerű. Keresetlen. Nem az Iszonytatókból. Nem azokból való, melyek a mérhetetlen mélységet fúrják át, és az agyat fölzábálják.

Nem sokat tud az ember. En nem sokai tudok. Es mégis azt hiszem, hogy mások sem tudnak sokkal többet. Es arra gondolok, hogyan teszik magukat némelyek, akik mindent tudnak, mindenre van kész feleletük, és az általánosításokkal dobálódznak, fesztelenül, könnyed kézzel vetik oda, mint ékítményt. En hallgatom őket. Hallgatom őket, és kételkedem, noha még fiatal vagyok. De azt hiszem.

hogy nincs olyan sok válasz, és az általánosításokkal nem lehet, nem szabad dobálózni, mert úgy gondolom, hogy az általánosítás több mint az igazság, egy egész igazságláncolat, és hogy életünkben egyetlen általánosítást engedhetünk meg magunknak csupán, a halálos ágyimkon, de jobb, ha még a^kor se.

Nem sokat tud az ember. Nem sokat tudok ebben a tizenkettő utáni első órában. De annyit tudok, hogy sokat kell tanulni, s hogy Ilyennek kell lennem, amilyen vagyok. Különben meg fognak verni. Különben elpusztulok. És az élet is elpusztul az én számomra. Ojra azt mondom, hogy nehéz megmondani, milyen is vagyok tulajdonképpen. Hogy milyennek kéne lennem. Egyetlen szóval nehéz, és minél több a szó: végeláthatatlan spirális.

Elmúlt egy óra, kezdődik a második. Le kéne feküdnöm, ha reggel valami kereset után akarok nézni. Azt hiszem, kimegyek a városvégi tőzegtelepre. Láttam, hogy a városi parkba szállítják onnan szekéren a tőzeget, széthordják a pázsitok alá, ahol silány a föld vagy csupa homok, és a fű nem akar rajta kinőni. Tehát vastagon szórják rá a tőzeget, és csak azután vetik bele a fűmagot. Odamegyek. Találkoztam egy öregemberrel. En majd megrakom neki a kocsit, ő meg fordul a fuvarral. Egyedül csak hatszor-hétszer bírja kifordítani. Harminc zlotyt kap egy fuvarért, mert akkordra dolgoznak, így hét óra alatt megkeresi a száznyolc vagy kétszáztíz zlotyt. Ha én fOlrakom a kocsira a tőzeget, akkor dupla annyiszor tud fordulni. így többet keres, akkor Is, ha leszámítjuk azt a pár zlotyt,, ami nekem jár. Es nem kell rakodnia, habár a tőzeg nem szén, de azért mégis. Nemrégiben panaszolta nekem, hogy lovat tartani a városban nem érdemes, csak ráfizet. Elmúlt már az az idő. Kétszáz zlotyt keres naponta, a lóra pedig legalább százat kell költeni, ha jól akarja tartani az ember. A zab — négyszáz zloty mázsánként. A szecska — száznyolcvan mázsánként. A széna — két zloty kilója. Egy garassal se fizet kevesebbet. A falu, az falu. Falun ma mindenki megszedi magát. A paraszt ma úr. Lovak nélkül is. A gép mindent elvégez. Manapság az emberek falun Csak nyerhetnek.

Fél kettőre jár. Már le kéne feküdni. Pedig — kár. A dunyha alá bújjak, és a vackomon vad álomba zuhanjak néhány órára meghalják. Itthagyjam a megkezdett napot, éjfél előtt pedig a még be nem fejezett napot? Kár érte, azt mondom, kár meghalni néhány órára. Itthagyni ezt az egészet, ezt a föl-le hullámzó életet, ezt az iszonygató, leggyönyörűségesebb, fekete-fehér életet. Azt mondom, kár.

GImes Romána fordítása