Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)

1982-11-02 / 44. szám

«i»i

Az esetnek már másnap híre ment a környéken. Beszélt róla boldog-boldogtalan. Főleg a kis falu népe csámcsogott alaposan a történteken. A két fiatal tettével hosszú időre bőséges beszédtémát adott a szüretelő asszonyoknak, gyermekkocsit tologató anyukáknak, sőt a férfiaknak is: ez az eset őket Is megbolygatta. Vannak azonban a faluban olyanok is, akik szerint lényegében semmi sem történt. Ok fiatalok, egyívá- súak riportunk főszereplőivel, akiket nevezzünk Karcsinak és Katinak.

egészet, a viszályt néhány fanatikus család szítja már évtizedek óta, s tartja meg életben a tüzet ma is. A többiek csak követik őket, ki kisebb, ki nagyobb hanggal, haddal. S mindaddig nem is voit eget rengető baj, ha egy ún. szimpla katolikus vaiiású család gyermeke protestáns család gyermekével akart házasságra lépni. Egy ideig ugyan zúgolódtak a szülök, de hamar belátták, hogy az előítéletek a múltban sem boldogítottak, hát most sem fognak. Zúgolódott egy kicsit a falu, a közösség, de csakhamar elmúlt a

állomáson a hajnali vonatnál. Megszöknek. Akkor már közel négy éve tartott a kapcsolatuk, barátságuk, szerelmük. Már négy éve álmodoztak és fogadkoztak, hogy csak együtt van az életüknek értelme, hogyha máshoz kény- szerítenék egyiköjüket, vagy a másikat, akkor elmennek, megszöknek, lesz, ami lesz.

Kati megszökött. A vonatnál találkoztak, és szerencséjük volt, elmentek. Karcsi akkor volt negyedikes gimnazista. Barátai segítettek neki a szökésben, ök, a srácok adták össze azt az ezerötAVÉTKES AMÁSIK

Igazuk volt, jól tették, hogy elmentek — mondja a kocsma előtt ácsorogva egy szőke fiú.

— Én irigylem őket, és szurkolok nekik — így a társa.

Egy harmadik alkalmi beszélgetőtárs, lehet vagy huszonöt éves, ujján jegygyűrű, röviden, de sum- másan fejti ki a véleményét:

— Bár én ‘is megtettem volna ezt annak idején!

Bárhová, bárkihez megyek a faluban, szinte mindenki róluk sugdolózlk. Mindenki tudni véi valami újat, eredet.lt, fontosat, de úgy tűnik, hogy a tiszta igazságot senki sem tudja. Inkább csak sejtik, találgatják, szeretnék tudni, Van, aki azt mondja, hogy Karcsit és Katit elűzték otthonról. Hogy a fiút az apja a gallérjánál fogva hajította ki a házból. Hogy Katit a fiú még aznap este megszöktette. Hogy előbb Katit zavarták el otthonról, mert kiderült róla, hogy terhes, s hogy az ő kedvéért lépett meg Karcsi. Hogy Karcsi így is, úgy is, akár még Kati nélkül is elment volna. Hogy I^att sírt, nem akart menni, de Karc.sl szinte erőszakkal elvitte. Sok mindenről sugdolóznak az emberek, szinte mindenről, csak egy dologról, a legeslegfontosabbról nem: arról, hogy Katit és Karcsit a szülők, a két család múltban gyökerező vallási viszálykodása kergette Idegenbe. Erről senki nem beszél. Mert ha ezt mondanák, akkor az ügy már nemcsak a két szerencsétlenül járt fiatal, Kati és Karcsi ügye-szégye- ne lenne, hanem a közösségé, a falué is. Akkor talán beszélni sem lehetne róla, csámcsogni sem lehetne rajta, mert ugyan ki teregeti ki szívesen a saját szennyesét? De így, a lényeget elhagyva csak őket, a fiatalokat érheti vád. ök most a szófogadatlan; a hálátlan, a rossz gyermekek, akik csak Idegességet, szenvedést, szégyent okoztak a szülőknek. Ok most a fekete bárányok, a falu, a környék rosszal, holott valójában a szülök és a szűkebb közösség az igazi bűnös. Kati és Karcsi pedig áldozat.

— Be kellene írni a nevüket a falu krónikájába — javasolja a buszmegállónál ácsorogva egy fiatal. — Azért, mert ők az elsők, akiknek volt bátorságuk szembefordulni ezzel az álszent játékkal, ami itt folyik. Nagy-nagy betűkkel kéne beírni a nevüket, hogy sokáig emlékezzenek rájuk.

V

olt néhány józan ítélőképességű felnőtt is — igaz, elég kevés! —, akiknek tetszett a fiatalok bátorsága. A felnőttek persze már nem olyan bátrak, mint a fiatalok: ők még a rokon- szenvüket se nagyon nyilvánítják ki, hiszen ezzel bűnrészességet vállalnának, őket is elítélné a közvélemény. Aki eddig is szót emelt hasonló esetekben, azt szinte kiközösítette a nagyobb közösség. Egyesek szerint a vallási-viszályban, a protestáns és a katolikus vallású családok közti perlekedésben, érveik „létjogosultságában“ már csak kevesen hisznek. Csupán a megszokás, a kilépni félés és az azt követő meg- szólás tártja őket a sorban. Az

vihar. Ellenben ami most történt — mondják —, mindennek a teteje, a, szégyenek szégyene.

Karcsi ugyanis a hangadó, a legfanatikusabb katolikus család egyetlen gyermeke. Az apja vasszigorral, már-már terrorral próbálta rákényszeríteni fiát, hogy csak módos katolikus lányt vegyen feleségül.

Kati egykoron szegénynek mondott protestáns család lánya, ősei szintén hangadók. Náluk is hasonló volt az elképzelés.

K

arcsi és Kati kapcsolata már régóta tartott. Kezdetben titokban találkoztak, hiszen tisztában voltak vele, hogy ha légyottjaik kitudódnak, vége mindennek. De hát, mint ahogy a világon szinte semmit, ezt sem lehetett a végtelenségig titkolni. Egyszer, araikor a falu alatt az akácfákkal sűrűn övezett zsidótemetőben találkoztak, valaki meglátta őket. Egy hét múlva Kati szülei már tudtak a dologról. Ezután minden lépésüket figyelték. Katit még az Iskolából is kivették, mondva, meglesz ő otthon a konyhában, az anyja mellett is. Karcsit pedig kocsival vitte az apja minden reggel a gimnáziumba, és várta őt minden áldott nap a tanítás után. Csak egészen rejtélyes úton-módon, Kati egyik barátnőjének a segédletével tudták kapcsolatban maradni, levelezni. S amikor Karcsi megtudta, hogy Katit rövidesen egy protestáns fiúhoz akarják hozzáadni, hozzá- kényszerítenl, határozott és cselekedett. Megüzente Katinak, hogy éjszaka szökjön meg, s legyen az

száz koronát is, amivel nekivágtak a világnak, az életnek. Sőt, az egyik osztálytársa még egy jótanáccsal is ellátta, mondván, Ostravában a bányában kap munkát, jó fizetést, sőt lakást is, menjenek oda. Elmentek. Karcsi, aki ugyan nem egy Góliát termet, nem fél a munkától, a bányától. Kati azonban félti őt.

— Titkolja, hogy hullafáradt — mondja sajnálkozva Kati —, de én észreveszem rajta. Nem is csoda, hiszen vegyésznek készült, de becsületére legyen mondva, állja a sarat, soha nem panaszkodik. Azt mondja, neki az a lényeg, hogy együtt legyünk, a többi minden mellékes.

P

róbálom Karcsit faggatni, magyarázza meg, miért ez a ragaszkodás, kötődés egymáshoz, vállalva a következményeket is, bár tudom, az ilyen kérdésre nehéz, szinte lehetetlen válaszolni:

— Tudod, kicsit féltem: vajon valóban annyira szeretem-e Katit, és nemcsak a tiltás, az ellenzés tartott minket össze otthon ...? Kiálljuk-e a megpróbáltatásokat is. Ezek a kérdések akkor merültek fel bennem, amikor még otthon az állomáson vártam rá. Most már tudom, hogy tényleg szeretem őt, hogy jól határoztunk, hogy boldogok vagyunk együtt, hogy szinte istenítjük egymást, hogy ml valóban egymásnak születtünk.

Karcsi és Kati — bármennyire romantikusnak, kalandosnak tűnik is az esetük — meglehetősen komoly, józan pár. Hisznek egymásban, hiszek az erejükben. Kati elhatározta, hogy csak a legeslegszükségesebbre költenek, minden fillért félretesznek. Munkát vállalt ő is, mosogat egy üzemi konyhán. Már van huszonötezer korona megtakarított pénzük. Az a tervük, hogy még néhány évet lehúznak Ostravában, majd vesznek valahol egy telket és építkezni fognak. Kati majd otthon marad, kertészkedik, Karcsi pedig vállal valamilyen alkalmi munkát. Közben befejezi a gimnázium negyedik osztályát, leérettségizik és jelentkezik főiskolára, mert álmáról továbbra se mondott le, vegyészmérnök szeretne lenni.

— Szerintünk, amiben nagyon bízik, hisz az ember, amit nagyon akarunk az elérhető — mondja Kati, miközben Karcsira néz. — Mi együtt akartunk élni, hát együtt vagyunk. Takarékoskodni akartunk, hát takarékoskodunk. Egyelőre sikerültek az elképzeléseink.

Megkérdezem őket, nem próbáltak-e valamiféle kapcsolatot teremteni a szülőkkel, hátha azóta megváltozott a véleményük.

— Irtunk nekik. Külön-külön is, együtt is, többször is, üzentünk is. Még válaszra sem méltattak. Pontosabban: az üzenetünk hallatára azt mondták: nekik már nincs gyerekük, nincs is kivel tárgyalniuk. Csökönyös emberek. Próbálnánk őket megérteni, de nem megy, mert számunkra ez az egész vallási okokból támadt „háborúskodás“ nevetséges, hülyeségnek tűnik. Hiszen soha az életben egyéb érvet és ellenérvet nem tudott a két család egymásra felhozni, egyetlen egyéb hibát felróni, mint azt, hogy „azok katolikusok“, „azok protestánsok“. Ml pedig ebből a „betegségből“ szerencsére kinőttünk, sőt a falu fiatalságának a nagyobb része is. Ml már az iskolában sem ítélkezünk égymás között ilyen szempontból. Valaki vagy haver, vagy nem. Eszünkbe se jutott azért csúfolni, gúnyolni, megverni valakit, mert ő más vallású. Annyira lényegtelennek tűnt számunkra mindez, hogy szinte tudomást sem vettünk róla. Számukra teljesen más erények, tulajdonságok jelentették az értéket vagy értéktelenséget, a mércét. Sőt, titokban azt hittem, talán a mi tettünk kicsit felrázza őket, változtat rajtuk, de úgy tűnik, az ő fanatikus világukon már semmi sem segít. Ellenben, írta az egyik haverom, hogy több, korábban még Ingadozó család már lényegesen kisebb szigorral tiltja gyermekét egy más vallású család fiától, lányától, vagy egyáltalán nem tiltja, ök, akik nem fanatikusok, úgy látszik, mégis tanultak-okultak esetünkből: nem szeretnék elveszíteni gyereküket. Ezért egyetlen pillanatig se bántam meg, amit tettünk, de bevalljuk, azért szeretnénk, ha megbékélnének egymás közt és velünk is a szüléink, mert akármilyenek is, mégiscsak apánk, anyánk — mondja Karcsi.

Az apákkal, anyákkal is akartam beszélni. Nem éppen illedelmesen, kidobtak mindkét házból. Mondták, nekik már nincs gyerekük, nincs kiről beszélnünk, s közben szapulták a másik családot, egyik helyütt Katit, másikon Karcsit, amiért elcsábította, rossz útra vezette fiát, lányát. önmagukat azonban nem szidták: ők tiszták, feddhetetlenek, ártatlanok — gondolják. A vétkes a másik, ez tűnt ki szldal- makiból. Sajnálni lehet csak őket, bár még azt sem nagyon érdemlik meg.

Kati és Karcsi azonban reménykedik: talán évek múlva, ha már fölépült a házuk, és lesznek gyermekeik, látva életüket, boldogságukat, megenyhülnek a szülők. Talán. S közben evégett ls(!) tervezik a jövőt. S örülnek egymásnak: boldogok.

ZOLCZER IANOS

TIZEDIK

Péntek reggel nyolc óra.

Ilyen Időben minden iskolában megszólal a csengő, elkezdődik a tanítás. Ezen a reggelen azonban a ml iskolánkban, az Ipolysági (Sahy) Magyar Tannyelvű Iskolában nagy a „népvándorlás“. Az iskola halijában, de az ípil- let előtt is diákok csoportba verődve nevetgélnek, beszélgetnek.

— Mit gondoltok, ki nyeri meg a kapást? — hallani itt is, ott is.

— Milyen kapái, és tulajdonképpen mi van itt készülőben? — kérdezhetné joggal az idegen.

A választ bármelyik diák készségesen megadja. Ilyenkor, ősszel ca iskola már hagyományosan megrendezi a város, Ipolyság felszabadulásának pajzsáért elnevezésű sportvetélkedőt. Az idei a tizedik.

Két sportágban, futballban és röplabdában mérik ősz- sze erejüket a diákcsapatok. Fél kilenckor tetőfokára hág az izgalom, 11 iskola csapata ünnepélyesen felvonul, és miközben folyik a sorsolás, osztálytársaimmal. Cseri Ágival és Matők Máriával körülszaglásszuk a versenyre kész csapatokat. Először a faciverseny tavalyi győzteseivel, az Ipolysági „mezősökkel“ beszélgetünk.

— Szeretnénk megvédeni a kupát, szeretnénk ismét győzni, de hát melyik csapat jön ide azzal a szándékkal, hogy majd hagyja magát legyőzni? — mondják a mezősök szinte egy emberként.

— Nem vágtátok túl nagy fába a fejszéteket? — kérdezzük.

— Lehet. Egy kicsit tartunk a balassagyarmatiak tói...

Akkor pedig gyerünk. Iá togasuk meg a félelmet keltő ellenfelet, irány a balassagyarmatiak csapata. Hamarosan kiderül, hogy Ok legveszélyesebb ellenfelüknek éppen a „mezősöket“ tartják. Vendégeink után a „mi“ fiainkat, a gimistákat vesz- szük sorra. Megtudjuk, hogy nagyon készültek a vetélkedőre, hetente kétszer jártak edzésekre, néhány barátságos mérkőzést is játszottak. Közben összefutunk Sztkora tanár elvtárssal, röplabdá- zóink edzőjével.

— Kevés időnk volt az edzésekre, ennek ellenére főleg a fiúk csapatában bízom — mondja.

Többek véleménye szerint a nap eseményei közül színvonalával kiemelkedett a magyar giml — mezősök focimérkőzés. Révész tanár elvtárs a glmlsták csapatának edzőfe a kispadon még Mészöly Kálmánt is lepipálta buzdításával. 2:2 eredménynél szabadrúgást ítél a bíró a glmisek javára. A gyengébb Idegzetű szurkolók eltakarják szemüket, de pár pillanattal később hatalmas góólt kiáltás remegtetí meg a környéket: 3:2 győxtünki Győzelmünk azonban még messziről sem jelenti azt, hogy a kupa is a miénk, hiszen azért még nagyon rettegett ellenfelekkel szükséges megmérkőznünk.

Este diszkó van programon. Ott legalább mindenkiről ügy dől az izzadság, mint kint a sportpályákon, azzal a különbséggel, hogy itt nem az eredmény a fontos: mindenki táncol, mindenkit magával ragad a jókedv, a barátkozás, a remek hangulat.

A kupagyőztesekről másnapi mérkőzések döntöttek: mind a fociban, mind a röplabdában a vendégek vitték el a pálmát. A focikupa Balassagyarmatra, a röplabda- kupa pedig Krupinába került. Talán jövőre a rendezés örömén kívül nekünk, „otthoniaknak“ is jut maid valami az eredményhirdetésnél. FICZA MAria