Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)
1982-10-26 / 43. szám
8 IM Rend és harmónia- ^ ''Z Beszélgetés Barta Gyula festőművésszel ^ ' Közeíedife' Barts?,Gyula ‘ festőművész születésinek hatvanailik ívíorduléjá, s ez természetesen kiváló alkalom arra, hogy elbeszélgessünk a művészetéről. Nem most találkozunk először, így régtől bennem motoszkáló kérdéseket viszek magammal. Ámbár ezer kérdés is fölösieges lenne, Barta Gyula nemcsak a képein, személyiségében, művészi felfogásában is sajátos; jellem, ezért kérdések nélkül azonnal a 4olgék sűrűjébe vezet Most Nitra város tizenkét méter széles, három méter magas monumentális látképén dolgozik. így hát először erről beszél... — Adódott ez a lehetőség, és mivel úgy gondoltam, formájában, stílusában, felfogásában is közel áll az én munkámhoz, stílusomhoz, elvállaltam. Valami olyasmit alkothatok, ami mindenképpen megbecsülésre tarthat számot, ami nemcsak mint mű, hanem dokumentumként is időtálló lehet, és kell is, hogy az legyen... Ilyen és ilyen volt ekkor és ekkoi; egy épülő szocialista ' várósmondja, amikor belépünk a Miletiő utcai műteímé’be, és mútatjá a képek különböző variánsait,'majd arról beszél, hogyan is találta meg a helyet, ahonnan ’ szerinte nemcsak a legjobban' látható, de a legjobban megmutatható is á város. Az egyik vázlat,‘amely alapján dolgoznak majd a járási nemzeti bizottság épületében, ‘ vízszintesen, afféle asztalosállványokon ' nyugszik. Kész a kompozíciója, láthatók az ' arányok, de hátra Van a kivitelezés, a részletek pontos kidolgozása. — Kegyetlen küszködés — folytatja vallo- “ mását —, egy nap két-három centimétert, ha haladok. A kép mérete lenyűgöző, és ugyanez elmondható egy másik, korábbi vázlatról, amely a műterem hátsó fala előtt áll. Két stafella kellett ahhoz, hogy fel tudja állítani. A kép az első vázlat színes fénykép- felvételekből készült vászonra, amelyet aztán „rávasaltak“ a deszkára. A műteremben most nem sok képe látható, mert azok kiállításon vannak. Egyébként is inkább műhelynek, mint műteremnek mondanám ezt a helyiséget. A falon néhány gótikus madonna, régi kardok, pisztolyok, {őrök és egy szurony a második világháborúból. Jellemző még a műteremre az is, hogy nemcsak a saját képei hiányoznak, művészbarátainak alkotásaitól sem rogyadoznak a N®m tartozik az olyan felkapott művészek közé, akiktől képet kérnek és képet adnak érte cserébe. A művésztársak, ha elismerték is az eredményeit, a képeire bizonyára nem mindig tartottak igényt, mert mint a legtöbb ember, nem szerették ezeket az ipari, általuk csúnyának vélt tájakat, amelyeket a művész ábrázol, ö viszont szinte áhítattal közeledett feléjük. Miért? — A mi nemzedékünk erősen realista alapozással indult. Szabó Sándorral, Drexler Sándorral együtt minden évben kijártunk e szabadba, kivettünk magunknak'szobát a legegyszerűbb falusi embereknél, és festettük a falut, környékét, a tájat, az embereket, rengeteg líra! tájképet készítettünk, hogy mindent tudjunk és megtanuljunk nemcsak a festészetről, hanem az anyagról, a tájról is, és így rengeteg anyagismeretre tettünk szert. Erre még ma is néha sort kerítünk, hogy ellenőrizzük magunkat. Mert mi a jó művészet? A jó művészet a minél tökéletesebb szakmai tudás. Egyáltalán, ml a korszerű művészet? A Jó, a tökéletes szakmai szinten elvégzett munka. Nem tud senki kitalálni valami újat. Rembrandttól kezdve senki sem talált ki újat, hanem csak tökéletesebb volt, mint az elődje. Magasabb szinten csinálta azt, amit csinált. Ehhez ismerni kellett a valóságot. — Tolsztojt és Dosztojevszkijt sém azért olvassuk, mert Valami olyasmit találtak ki, ami nem volt, hanem azért, mert úgy írták le, úgy ábrázolták a valóságot, amilyen volt, amilyennek látták, ßs mi érezzük, olyan volt, mint amilyennek ők leírták. Gyakran feltettem magamnak a kérdést, van-e különbség Balzac és Hemingway között, és rájöttem, hogy nincs. Ez is, az is realista, csak éppen az idő változott közben. Hemingway új ismeretekre tett szert, más valóságban élt. és amikor ábrázolni akarta, ehhez a valósághoz kellett tartania magát, ebből a valóságból kellett kiindulnia. Mindez, ha az ember végignézi a világ galériáiban látható képeket, természetessé válik számára. Igaz, vannak különbségek. Az egyik hangsúlyozza a- vonalat, a másik elrejti, de ez sem új. Már az óegyiptomi művészetben is megtaláljuk az élő vonalat. — Amikor mi indultunk, egyfajta vulgáris realizmust igényeltek, azt, hogy mindenképpen ott legyen a képen a dolgozó ember, formálisan, üresen is akár, de ott legyen. Én ezt így nem tudtam csinálni, mert úgy éreztem, az embert úgy is ábrázdlni tudom, ha nincs is ott a képen, mert hiszen ott van az eredményeiben. Vagyis az igényt a realista művészetre helyesnek találtam, de a gyakorlati megoldásban már másképp tájékozódtam, másképp akartam csinálni. Ekkor kezdtem el fesmni azokat az ipari tájakat, amelyeket egyébként én nem ipari, hanem civilizált tájaknak nevezek, s éppen a mi társadalmunk erőfeszítéseit Igyekeztem tetten érni velük. — Én párkányt vagyok. Az édesapám kovács volt, már hajnalban hallottam a vas ritmikus csengését, éreztem a munka szépségét, majd az anyámmal gyúrtuk a vályogot, hogy házunk, szép tisztaszobánk legyen. Édesanyámmal arról álmodoztunk, hogy gyönyörű rend lesz körülöttünk. Aztán később kiültem a Duna-partra, és néztem az úszó hajókat. Mit szállítanak, hová tartanak, és kik vannak a hajón? — kérdeztem .magamban, és napokon keresztül ezen töprengtem. Már akkor megpróbáltam őket lefesteni, majd hónapokon keresztül eljártam a komáromi hajógyárba, később a téli kikötőbe, és amikor megmutattam tanáromnak ezt a képet, ami most is látható a kiállításon, azt mondta, hogy igen, hogy . ez nagyszerű. De tulajdonképpen nem is mondhatott mást, mert ebben, a képben minden benne volt. Több mint egy éven ét festet-, tem, ismerkedtem az anyaggal. Előbb csak az ecsettel, de aztán rájöttem, hogy ez így nem jó, hogy így nem tudom megragadni a valóságot, és ekkor fogtam a bicskámat, megélesítettem, átalakítottam, és azzal „festettem“. Festettem, csiszoltam a képet, míg ki nem alakult az, amit akartam. Megvolt benne a kellő anyagismeret, és megvolt a képnek a lelke, fluiduma. Nincs rajta ember, de ki csinálta azt a hajót, ha nem az ember? A civilizált alkotó elme ... — Gyermekkoromnál maradva, már akkor is egyre csak a rendre, a harmóniára v&gy-. tam. Ha ott kívül kuszaság van is, rendetlenség, a képeimen legyen rend és harmónia, ami után nemcsak én, hanem az egész, az új társadalmat építő közösségünk vágyakozott. Ezért is van az, hogy az én képeimen rend és harmónia van. Természetesen nem a régi világ rendje, harmóniája, áz érintetlen természet szépsége, hanem az új, a mi társadalmunk által teremtett rend, civilizált táj új rendje. Benne van az ember minden erőfeszítése. "Ez nem játék, hanem világos, tiszta mérnöki rend. A képeimen megteremtettem azt a rendet, amelyre mindig is vágyakoztam. Kiegyensúlyozott, klasz- szlkus kompozíciókkal dolgozom, . hogy hangsúlyozzam ezt a rendet... — Hazafelé jövet a Csallóközből a város előtt egyszer csak elém toppannak ezek a Góliátok, a nagyfeszültségű áramvezetékek oszlopai, mögöttük pedig ott az olajfinomító és a vörös égbolt. Micsoda erő, micsoda akarat, mennyi energia, emberi tudás feszül benne, ott, valahol forognak a turbinák, aztán elindul az áram,'és elér egészen Idáig, innen pedig tovább... Ott benn gépeket hajt, motorokat pörget, olajat, benzint szivattyúz. . — Vagy ott van a másik Jellegzetes csallóközi táj, a somorjal víztoronnyal. A házak meg a fák, természetesen nem úgy festettem meg, mint ahogy, a valóságban vannak, a kép mégis hiteles, mégis igaz. Ném úgy kell az embernek ragaszkodnia a valósághoz, hogy a maga napi változásában kövesse. Nem, a lényegével kell összefonódni. A ház színe megváltozhat, kivághatják a fákat, de marad az az új létesítmény, és marad az ég. Paál László mondta, hogy az ég a táj lelke. Meg kell az embernek találni a táj lelkét, és vissza kell azt adni. Én nem úgy festek, hogy most ezt látom, lefestem, aztán meg azt, és azt festem. Míg fiatalabb voltam, így is csináltam, de most már nem. Előre megfejtem a képet, majd elképzelem, hogy mit és hová, előkészítem a táblát, sepszelem, alapozom, csiszolom, még ugyan nlntjs rajta festék, dé a kép mér éled, lélegzik. Az elképzelésem megvan, és azt viszem a táblára. Nem dolgozom gyorsan, elhamarkodottan, ha meg úgy érzem, hogy esetleg nem sikerült, akkor soha többé nem folytatom, nem nyúlok hozzá akár a majdnem kész képhez sem. Az ég, a föld, a táj és benne az ember által teremtett létesítmények mind nagyon bonyolult kapcsolatban állnak egymással, ezért aztán a képeimnek nemcsak a formai világa, hanem megmunkálása, festése is bonyolult, különös technikát kíván. Ha azt akarom, hogy a kép éljen, lélegezzék, minden eszközt meg kell ragadnom, hogy ezt elérjem. Most már érnek kellemes meglepetések Is, jön az egyik barátom^ és azt mondja, „láttam a tájadat“, vagy a fotósok fényképezik, tudatosan keresik azt, amit én láttam, mert látják, hogy ez valóban ilyen, s hogy megvan a maga rendje. — Nekem különösen a legújabb, a csallóközi falu, a mátyusföldi Újfalu és a helpat tájképei tetszettek. Ügy érzem, ezek is ugyanarról a tőről fakadtak, csak még meghittebbek, még finomabbak, mintha egy-egy kis költeményt látnék... — Nagyon pontos a megérzés, mert én is azt akartam. Ezek is civilizált tájak, ezek is az ember munkája nyomán jöttek létre. Csak egy korábbi időszakban, ezért méreteik miatt is sokkal intimebbek. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ugyanannak a civilizációs folyamatnak az eredményei, mint az erőművek, vasutak, gyárak. Nagyon fontos számomra, hogy ezek is ugyanolyan fontos és bensőséges költemények legyenek, mint amilyenek Petőfi, Arany János vagy más költők versei. Áttetsző, tiszta líra, amely megmunkálása, szakmai színvonala alapján bárhol a világon megállja a helyét, és mindenkit meggyőz arról, hogy igenis ilyen a valóság. NÉMETH ISTVÁN TvrdoSfni házak Ojtaln A természet dicsérete WíSssr- \ V- ' Linter István örvendetes tény, hogy járási székhelyeinken egyre gyakrabban mutatkoznak be szűkebb pátriájukhoz tartozó képzőművészek. Így vagyunk Linter Istvánnal is, akinek az elmúlt napokban nyílt meg a kiállítása az érsekújvári (Nővé Zámky) Szépművészeti Galériában. Linter István munkásságának eddigi értékelései azt bi- f zonyltják, hogy sikeres képviselője az amatőr művészetnek. A száguldó évek és az autodidakta kitartása. Illetve a kiállított képek mmd-mind bizonyíték arra, hogy a művészi fejlettség b'zonyos fokét el lehet érni nagv elhatározással és erős kitartással. A művész nem végzett egyetemet, főiskolát, de végigjárta az élet Iskoláját, azt pedig sikerrel. Munkái, mint a Mi völgyünk. Ősz a szőlőben, Köbölkút látképe. Asszony : portréja, a Szőgyéni nő és a többi kiállított képei igényességről, tökéletességre törekvésről vallanak. Linter őszinte ember, őszinte képzőművész. Alkotó módon meditál, keresi a tiszta kifejezési formákat és ezeknek ösztönző erőit a szülőföldben, valamint a környezetében levő emberekben leli meg. Képei, mint a Téli hangulat. Táj patakkal, a Holtág, arról tanúskodnak, hogy szereti a csendéletet, a természetet s annak változásait. A portréfestészetben a letűnt falu életét hagyja az utókorra. Alkotásaiban nagy az összhang, távol áll tőle a ma oly divatos nosztalgiázás, tele van optimizmussal, kedveli a napsugarakat, megörvendezteti őt e mindennapi élet, a mindennapi alkotó munka. —gi— Linter István: Vén diófa
