Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)

1982-07-13 / 28. szám

M 7

4 falu szelén, az elhagyatott, omladozó templom udvarán ■ húzódott ■ meg egy elűzött kutya. Itt talált menedéket a vihar elöl. Az, eső szüntelenül, kegyetlenül zuhog, már töhh mint egy hete, nem mehet élelmet keresni.

Ott kuporog egy oszlop lábához simulva, és reszket a hidegtől. Mellső lába üszkösö- dó sebtől lüktet,, bal szemével egyáltalán nem lát, sajog az egész teste. A gazdája, Véluszámi verte így el néhány napja.

Pedig, hogy szrették, mennyire kényeztették régen ...

Eső, hideg, fájdalom, az éhség kínjai — hát hogyan tudna egy szegény kutya ennyi bajtól megszabadulni? Hiszen még a mindenható ember sem tud szembeszállni velük. Ö pedig csak egy kutya.

Elnyújtózott az oszlop mellett, mellső lábára fektette a fejét, a szemét lehunyta. Éhségtől remegő horpasza nehezen emelkedett minden lélegzetvételre. Rettenetesen félt. Amint meghallotta, hogy valaki közeledik, felnyitotta -egyetlen épen maradt szemét, és mereven nézte a mellene éVhaládót. Ha ismerős volt, csóválni kezdte a farkát, könyörögve nyöszörgött és könnyezett. Ügy panaszkodott az embereknek, mint apjának a kisgyermek.

— Azt mondják, hogy. megvesztem, de ez nem igaz. Ne higgyétek eV. Ne féljetek tőlem, nem vagyok veszett! Még mindig ugyanaz a hálás, hűséges Vitéz vagyok ...

Az emberek azonban nem értették, mit akar mondani. Az ugatás csak ugatás.

— Veszett kutya ez, akárkit meglát, megugatja — mondták' egymásnak.

■válva ügetett eléje. Vidáman körözött Vélu előtt, majd visszafutott Mannáruhoz.

— Mit akarsz? Vélu jön? — ocsúdott fel Mannáru, amikor a kutya megnyalta a kezét. Éppen rád gondoltam. Nem tudom, mit tegyek. Neked jó, van kutad, sok vized. Engem azonban becsapott az ég, nem ad esőt. Látod, milyen rossz az idei termés. Egész éjjel álmatlanul forgolódtam, azon töprengtem, hogy miből fizessem ki neked az árendát. /I nővéred azt mondta:^ „Talán nem érti meg a bátyád? Hiszen ö a'mi emberünk“ — kezdte volna Mannáru, majd elhallgatott.

Ha egymással beszélgettek, a feleségüket emlegették úgy, hogy „a nővéred“.

— Tudod, Mannáru, nekem sincs kevesebb bajom, mint neked, de én nem beszélek róla. Az adósságot meg kell fizetni. Vagy talán másképp gondolod? A nővéred tegnap megint botrányt csapott, miért nem adtuk a földet áreridába Kadar kánnak, amikor kérte. Akkor már rég megkaptuk volna a pénzünket. Állandóan a barátságról beszélsz, és végül mindig én húzom a növidebbet. Tavaly sem fizettél időben. Ha ez most már mindig Így lesz, akkor világgá mehetek a gyerekeimmel — kezdett feldühödni Vélu. Állandóan az motoszkált a fejében, hogy a felesége tegnap tökfilkóriak nevezte.

Vitéz hallgatott, figyelmesen követte a két barát beszédét. Hiszen a kutya hallgatni szokott a gazda szavára. Amikor beszélgettek, viccelődtek, mindig együtt bolondozott velük. Most azonban nagyon furcsa volt a beszédjük zenéje. '■

— Ügy látszik, a nővérem alaposan megDZSÉJAHÁJNDAN

CSAK EGY KUTYA

Ezt hallva, hangosan szűkölni kezdett. Ilyenkor csak egyet kívánt. Nem tejet vagy csontot, nem ételmaradékot, csak az ember szeretetét ., .

— Na, ml az. Vitéz? Mit ugatsz? Megéheztél? Hát nem kaptad meg a rizst? No várj csak, várj egy kicsit — így szokott vele beszélgetni Vélu vagy a barátja, Mannáru, miközben a hátát paskolták.

Hogy vágyott Vitéz egy kis szeretetre, együttérzésre, emberi jóságra! Egy gazdára. Hiszen még mindig gazdájának tartotta azt az embert. Csak ránézne legalább valaki!

S

ánatában behunyta a szemét, és görcsösen felnyüszített. Ekkor, mintha álmodna, egész élete lepergett .a szeme előtt. S szenvedése és bánata könnyekre fakasztotta.

Azt hiszik tán, csak az ember tud örülni, remélni, sírni és búsulni? Nem, ez valamennyi élőlény sajátja.

A kutya nem tudta, hol és mikor született.

— Mannáru, nézd ezt a kutyakölyköt. ügye szép? Ügy látszik, elvesztette a gazdáját ebben a tömegben itt a bazárban. Megsajnáltam, felvettem, nehogy még rálépjen valaki, és eltapossa a tolongásban.

Az ember keze szeretettel, lágyan simogatta a kutya hátát. Micsoda élvezet volt az!

— Te Vélu, hiszen ez egy jófajta kutya! Ritka fajta! Megtartsuk? — Vélu odaadta a kölyköt a barátjának. Az fölemelte a fülénél fogva. A kutya felvonított, és hátsó lábával megkarmolta a kezét.

— No nézd csak, de bátor vagy. Valóságos hős. Tudod mit? Hívjuk Vitéznek. Hé, Vitéz, Vitéz! — kiabálta Mannáru először a nevét.

Vitéz ettől a naptól számította az életét. Vélu és Mannáru parasztok ivadékai: maguk szántanak és vetnek, maguknak aratnak. Vélunak van egy kis földje, egy részét Mannáru bérli, így. éldegélnek. A faluban mindenki testvérnek tartja a két elválaszthatatlan jóbarátot. Nemcsak őkj feleségük és gyermekeik is ilyen barátságban élnek. Hát tartozhatott Vitéz csak az egyikükhöz? Mindkét házban volt egy tányérja az ut- ' cára nyíló verandán, Mannáru házában fából, Véluéknál cserépből. Egyik házban rizst adtak, a másikban tejet. Ha itt zöldséget, akkor ott húst. A gyerekek sohasem unták meg, hogy a kutyával játszanak. Mikor Mannáru kiment a földekre. Vitéz ott loholt a nyomában, de Véluval jött haza. Csupa ünnepnapból állt az élete.

Mindkét házban kényeztették, gyorsan növekedett, hamarosan erős és ügyes kutya lett, igazi fdluhőse.

Hát akkor hogyan kerülhetett ilyen szerencsétlen helyzetbe?

Az elhagyott templomban heverve, szomorú sorsán tépelődve. Vitéz keservesen sírt. Kivert szeméből a könnyekkel együtt vér szivárgott-. A legyek elviselhetetlenül kínozták.

Hirtelenében úgy érezte, hogy minden szenvedésének az ember az oka. Abbahagyta a sírást és eltUnődOtti Csak azt nem értette, miért veszekednek az emberek: 'Azt látta már, hogy a kutyák marakodnak: De hát az ember is? Ok is tudják a fogukat csattogtatni, ők is szoktak morogni, egymással verekedni?. Á kutya nem is gyanította ezt addig, amíg ec szer ,:i

M

Mannáru) az udvaron állt, egy fogpisz- kálóval a kezében, és elmerülten töprengett. Vitéz ott állt mellette. Meglátva Vélut, amint lön messzirfil, farkcsóvadított téged. Még neked áll följebb. Ha a nővéred is ilyen okos lett volna, nem neked adtam volna a földem, nem a te földeden dolgoztam volna, és most nem lennék az adósod — mondta fáradtan Mannáru.

— Te nem ajándékba adtad a földet, pénzt kaptál érte. Nem így volt? Add vissza a pénzt, veszek másik földet, a tiédet meg visszaadom. Hát erre mit mondasz?

— Vélu! Nem szégyened, magad, hogy a szegénységem hányod a szememre?

Ékkor nézett ki a házból Mannáru felesége.

■—• Testvér, ne. haragudj meg azért, amit mondok fordult Véluhoz —, de a felégséged nagyon ferdén néz ránk az utóbbi időben. Hát pénzen múlik a barátság? ...

_ -'em tudta befejezni, mert kiperdült az udvarra Vélu felesége is.

.§W — Nem tudom, hogy a barátság

pénzen múlik-e vagy sem, de nem is ez a kérdés. Ha valakinek drága a barátság, men- adja az adósságát, még ha a lelkét kell is kitennie érte.

— Hát ez neked a barátság? Csak a tisztességről meg ne feledkezzünk — mondta Mannáru.

— Szóval, ha valaki a jussát kéri, akkor tisztességtelen? Hát tényleg tökfilkó az, aki mindenkihez jó!

Ettől a kiabálástól Vitéznek borsódzott a háta. Felpattant, hol az egyik, hol a másik arcát nézte.

— Ej, egy szó, mint száz, a nővérem az ellenségemmé tett téged.

— Áhá, szóval ha a magamét kérem, akkor mindjárt ellenség vagyok — kérdezte kajánul Vélu.

— Vélu, ne garasoskodj: Éppen eleget veszekedtünk már. Mostantól fogva szégyelleni fogunk egymás szemébe nézni. Ogyls vége a barátságunknak. Még a feleségem ruháit is eladom, csak hogy az adósságom megfizethessem — mondta indulatosan, Mannáru.

— Ahogy tetszik, akár a ruhákat, akár a feleségedet is...

— Te! — Mannáru rávetette magát a barátjára, és az arcába vágott.

Vitéz nem értette, ki a hibás, kinek kéne a pártját fogni: Ott ugrált körülöttük, és hangosan ugatott. A feldühödött Vélu felkapta . az első keze ügyébe eső botot, és Mannárura akart ütni, de Vitéz a lába közé keveredett, és a csapás célt tévesztett.

— Te átkozott dög! Hát te sem tudod, ml a hála — ordította Vélu, és a kutya felé köpött. Mannárut találta el.

r- Ki a hálátlan? Hát csak jusson eszedbe, mi mindent tettem érted:.Ma feléd hajlik a szerencse, azért vagy olyan nagyra. Azt elfelejtetted már, hogy én zálogba adtam a földem, amikor neked pénzre volt szükséged az esküvődhöz? Gondolkozz csak, és fogd be a szád! —• dühöngött Mannáru.

A felesége csak nehezen tudta berángatni a házba.

A felháborodott Vélut a szomszédok segítségével vonszolta haza a felesége...

Lecsillapodva Mannáru kikiáltott az utcán játszadozó gyerekeinek:

— Csak lássam meg, hogy annak a gazembernek a ' házában sündörljgtOk, letöröm a lábatokatl

'A szomszédok nem tudták elképzelni, miért tört ki ez a gyűlölködés a két barát ^ között.

— Micsoda szerencsétlenség! Talán szemmel verte meg őket valaki — sóhajtoztak az öregasszonyok:

'Amikor, mind szétszéledtek, és az indulatok is elcsitultak. Vitéz felmászott Mannáru verandájára, és azon tűnődött, hogy milyen háláról beszéltek a gazdái. Látta, amint Mannáru kijön a házból, és odafut hozzá. Elkeseredetten vinnyogott, mintha csak együttérzését akarná kifejezni mindazért, ami történt.

fuj, kutya! Már csak te hiányoztál:

j^LTakarodjl Menj, vigyázz annak a há- zára! — ezzel megragadta Vitéz tányérját, és kihajította a szemétdombra.

Kutya? Miért kutya? Hiszen Vitéznek hívják, vagy nem? Csak úgy „kutya“? Ilyesmire Vitéz nem emlékezett, amióta itt élt. Miért ordítja nekem, hogy kutya? Miért űz el? És még a tányérom is kidobta ... Talán soha többé nem kapok tőlük rizst?“ — gondolta Vitéz, és szomorúan nézett Mannárura. — „Miért küldött engem a másik házba? Hiszen 6 is csak a gazdám. Mivel haragítottam meg, ml rosszat tettem neki?“

Ki tudja, megértette-e Mannáru, mi megy végbe a megbántott kutya lelkében.

Vitéz nem hagyta el a helyét délig. Amikor azonban látta, hogy Mannáru rá sem néz, megértette, hogy többet nem kap enni tőlük, és amikor megéhezett, elindult a másik gazda házához.

Vélu kint kuporgott a verandán. Még mindig nem tért magához a reggeli veszekedésből.

— Hogy mert engem megütni? Bs amikor vissza akartam vágni, az az átkozótt Vitéz megzavart — morgott magában.

Éppen akkor somfordáit oda Vitéz. Vélu megragadta a szép hosszú lecsüngő kutyafüleket, és fájdalmasan megcsavarta, majd így szólt:

— Te hálátlan dög. Csak zabálnt jársz ide! — és a pofájába csapott Vitéznek teljes erejéből. A fájdalomtól csillagokat látva, a kutya ösztönösen a keze után kapott. Igazán nem akarta megharapni a gazdát, nem erővel tette, csak úgy, ahogy korábban játék közben szokta. Vélu azonban megijedt, és visszarántotta a kezét. Vitéz fogat felsértették a kezét, az ujjából kicsordult a vér. Vélu megvadult, lekapta a fapapucsot a lábáról, és kegyetlenül verni kezdte Vitézt, végül belerúgott.

Vitéz felüvöltött.

— Ne verj, gazdám! Hát mi rosszat tettem neked? Nem akartalak megharapni. Hát azt hiszed, meg tudnálak marni téged?

Az egész falu hallotta a kutyaugatást. A zajra összefutottak a gyerekek.

— Nézzétek csak, megveszett a kutya.

— Hát nem megharapta a gazdáját?

— Hol egy kő?

Kövek zúdulták Vitézre, az egyik eltalálta a bal szemét.

Vitéz hangos vonítással menekült. Megállás nélkül rohant végig a falun, a gyerekek ordítozva követték, és köveket dobáltak utána.

faluszélen a kutya megállt, és viszek szanézett.

ÍHÍ — Hát mi rosszat tettem én nektek? Miért vertek így? Ti, akikkel annyit játszottam, gyerekek! Bs a gazdáim is, akik etettek, gondozták. Hát ezért simogattatok és dédelgettetek, hogy most verjetek? — szükölt Vitéz.

Azóta az utcán csavargott. Megtudta, milyen a rossz idő, mi az éhség. Azelőtt még az ételmaradékot sem ismerte.

Csavargó élete első napjaiban képtelen volt még hozzáérni is a kidobott hulladékhoz. Nem szokta meg. Amikor a többi kutya marakodott rajta, csak nézte őket hallgatagon, és saját sorsán tűnődőit. Végül hosz- szú koplalás után be kellett érnie azzal a maradékkal, amit a templom hátsó udvarán talált. Hiszen néha az emberek is megeszik .-.. Látta, amikor a gyerekek kiszedték a szemétből a pálmaleveleket, és lenyalták róluk az ételmaradékot. 0 pedig csak egy kutya!

A vihar már egy hete dühöngött. Nem lehet kimenni, és élelmet keresni. Túl messze amúgy sem jutna a sánta lábával. A szeme is úgy fáj, hogy üvöltenle kell.

Körülötte pokoli sötétség. A fák úgy hajladoznak, mint a táncoló démonok. A vihar ördögien nevet, félelmetes a hangja. Mintha megszámlálhatatlan ellenséges had zúdult volna a falura:

Vitéz egészen gazdái házáig kúszott, sántítva és szűkölve. Mindenütt csak víz volt, nagyon nehezen jutott el odáig. Az utcákon egy lélek sem járt. A két közeli folyó, a Kattár és a Vennár kiáradt, és elöntötte az alacsonyabban fekvő házakat. A lakók a dombokra húzódtak. Köztük volt Vélu és Mannáru is. Vitéz csak vizet talált az utcák helyén. Elhagyatott, üres házakat, kerteket látottt. Hangosan vonítva, állhatatosan hívta az embereket, aztán úszni kezdett.

Nagy sokára megtalálta a régi otthont: A házat ellepte a víz, csak a teteje látszott ki. Vitéz felmászott rá, és körülnézett. Mindenütt csak vizet látott. A tető egyszerre csak sodródni kezdett. Rajta mint egy hű őr. Vitéz is útnak eredt. Minek visszamenni? Különben is hová?

Az úszó tető nyergén állva, égnek fordított pofával. Vitéz hangosan, panaszosan nyüszített:

Senkije sem volt széles e világon :%t

Dzséjahándan a nagy hagyományokkal rendelkező tamil Irodalom egyik tehetséges képviselője. 1934-ben születettj s jellemző, hogy árván nőtt fel. Még húszéves sem volt, amikor első írásait közölték; írásaiban a férfi és nő problémáival, a mai Indiai tnmil társadalom ellentmondásaival, s különösen az elesett rétegek gondjaival foglalkozik.

VAJKAI MIKLÓS:

SZÉPHISTÖRIA:

ALICÄNAK

A kislány a harmaton át közelített: könnyedén, kecsesen, tevékenyen, táncolva főtt át a mezön, s a rét leplének szegélye felénk libbent. Idillikusán lágy, melengetőn puha volt ez a perc, csak a moccanatlan nap küldte konokan tüskés sugarait. A rét szélén álltunk.

Hajdanán Káem, ifjú és kecses feleségem is hasonlóan közelíthetett. A valóság és az ábránd kékeslila képkeretéből libben elém. Akkor: a felnőttségem kapujába toppanva nem sejthettem, hogy ónszínű, kusza, zegzugos, zilált utak köszönnek ránk, és Káem nem az a Káem lesz, aki volt. Hogy minden-minden színét veszíti az idő szövetén. Hogy Káem, ^z a szívós nő, a rabul ejtő mély és hallgatag szemével majd egyenletes intenzitású, földi szomorúságával bámul maga elé, és én azt mondom: Káern többé nem az a Káem, aki volt. Az örökös, haragoskék, harang szoknyája fekete, fekete madárszerü mintáival egyre súlyosabbá lett, és nekem úgy tűnt, hogy eljövendőben volt az az idő, aml- }cor majd mozdulni sem tud tőle. A földbe kívánkozott ez a ruha. Vonta, vonta, egyre hajthatatlanabbal vonszolta alább a tulajdonosát.

Hányatott és szégyenteljes múlt lehetett mögöttünk, amíg a rétig eljutottunk. Magam előtt véltem látni a pillanatot, amikor Káem az útra lépett. 0, hol volt már az idő kékeslila vagy milyen képkerete. Addig-addig cifrázta a sorsát, addig-addig közelített, amíg végül is megpillanthattam öt a színén. Arnyfoltoktól zajosabb lett az arca. A szája szegleteiben tavacskák, és most, hogy ránk szakadt az a bizonyos reggel, a közeli tó vizének édeskék illatát éreztem. A szájamban az irdatlan megmásíthatatlan, nyúlékony múltat, amely olykor hasonlóan édeskésnek hatott.

Néhanap életre keltek, megmozdultak, testet öltöttek a hajdani történések. Százezer emberöltőnyi távolságba suhanhattunk vissza. Sivataggá lett réteket, elmorzsolódott dombokat, szirteket láttunk. Fák, bokrok, ősi szörnyek dőltek ismét — megjátszott méltósággal, álomkórosan — a pusztulás árny-árkába. A tenger mormolását is hallottuk. „Szegélyéig vetődtünk..." — felelőtlen, laza kirándulással. Oda és vissza. Kézen fogva táncolva. Kristály-múlttalan- sággal. Az idő, a botos idő látogatta így a tengert. A köveket. A redőket. A poz- dorjákat. Hangtalan kocogtatásai során megrepedeztek a burkok. Megváltoztak, újra színezödtek a tulajdonságok, és mindig elenyészett valami, és ettől a nagy-nagy sokadalom: a mindenség lett több. Soha kevesebb. Es mi, akik a nyelvünk alatt cipeltünk minden ősiséget, a szájunk szegletében éreztük a tlngli- •tangli mindig más erdők, mezők, ormok ízét, sorsát, múló vagy jövendő rándulásait, magabiztosan, csalhatatlanul tudtuk: az idő csábításait. Belehallgatva az idő hajthatatlan zenéjébe: akár ha otthonra leltünk volna. Káem, aki annak idején a valóság és az ábránd képkeretéből lépett ki, Káem látta meg először a kislányt. A harmaton át közelített, a mezőkön át jött. S melengetőn puhának tűnt ez a perc.

■— 0 az, akiért tűvé tettük a világot, akiért porcát portára cseréltünk, utat újabb útért választottunk. Akire kimondhatatlanul gondoltunk,. A hétesztendős kislány már a közelünkben járt. A haja a derekáig ért. Lábacskáinak nyoma csillagzatokban pöttyözte. a rétet.

— ö az. Messziről megismertem. Mesz- szlről.

— Szép kislány mondtam.

Amikor hozzánk ért, halkan köszönt, és a tenyerecskéjét mutatta. Tenyerecs- kéjét: s a tenyéren, ezen a lágy, puha, gyermektenyéren ott volt Káem mélán tűnődő arca, az egyre mélyülő sötétülő felnőttarca...