Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)

1982-09-07 / 36. szám

lli'll ill pap 7 Nagy Zoltán tusra]za SASA VEGRI: Hol van a csikó Hol van a vörös pusztaszín csikó, melyet még soha meg nem lovagoltak? Ismerem még legelőimről, mikor a legszebb kanca szoptatta, hogy úgy rakta lábát zöld tejétől részegen, boldog serdüléssel, mintha álmodásban. Ólra csak érzem nyugtalanságát mellyel szívem már akkor elrabolta. Ma este az illatos búzamezőn át nyargalózhatnánk — hisz az este a miénk, zablát nem maróké —, várnak a rétek, el ne szalasszam ezt a tűz pillanatot, amely egybefolyva szép cstkósörénnyel. Nemes Nagy Agnes fordítása SILJA WALTER: Fehér turbolya 'A turbolya egyre nő, a tó fél, szökni akar, szorongatja őt a part — Fénylik és cseng az idő. Búgva nyírfa híd alatt hét bölcs barna hattyú térdel, sápadt sajka bólint éppen, míg elhúz a hattyúra}. Messze vagy. Én egymagám térden tűrök tétovázva hömpölyög a dolog árja s vágyban várok szótalan. Hajnal Gábor fordítása IGO GRUDEN: Képek Reád emlékeztetnek min'd a képek, életem mellett vonulsz életeddel, közös veled a napba hívó reggel, a dél, a Senklavi harangütések, az est, mikor az otthon puszta fészek, az éj: tükör előtt hajad kibontod, fehér ingujjad vállig visszaomlott, elfújod a mécsed, az ablakkereszten kihúnyó csillag ül — jó éjt, szerelmem! Rab Zsuzsa fordítása FÉLIX PHILIPP INGOLD: Ophélia Hajamban ' hordtam és hordtam kezemben és ingem alatt és bőröm alatt és szívem alatt hordtam ki őt. Elvetették gyökeret vet és ' nőtt az égbe nőtt és árnyékot vetett és nőtt és felnőtt és hervadni kezdett és elvétetett. Kovács István fordítása _ nyárt hőség iáén nagyoA is korán /I köszöntött ránk. Az ég sötétkék, a r% levegő meg szinte savként éget. A járdák aszfaltja olvad és olyan puha, hogy egy pillanat nem sok, de addig sem lehet állni rajta. Minden állandó mozgásban van. Mindenki aggodalmaskodó, szaporán szedi a lábát, nehogy véletlenül beleragadjon, és mint sóbálvány kénytelen legyen álldogál­ni. Már a séta is mentség, de az én lép­teim most nem esnek egybe a kitaposott ösvényekkel. A hátamban érzem a megle­pett rosszalló tekinteteket. —I Ml lesz holnap, Renáta kisasszony? ■— Szerda. — Csak szerda? •—< Szerdára értekezletet hívtunk össze. ■— Nem lesz semmi értekezlet — mon­dom szükszavúani — Elmarad? — Renáta kisasszony, nem akar velem jönni fürödni? — Magával? «-« Nem, csak úgy. ■—i Nem biztos, hogy föl végződik as egész. — Ez csak felfogás kérdését — Nem tudok úszni, és még vízbe fullad­nék. — Ml lesz holnap? >—■ Mondtam már magának, szerdát Egy sikeres fiatalember. Egyáltalán nem vagyok sikeres. Zsófi büntelenül vádol, mint­ha az utóbbi időben teljesen elhagyna a szerencse. De elválni nem válók el. Néha már a boldogságért vívott harc is boldog­ság. Előttem aknamező, és tudom, hogy ke­resztül kell rajta mennem. Aki egyszer tá­mad, annak végig kell csinálnia az egészet, és nem térhet vissza a lövészárokba. A hi­dakat felégették, és már nincs visszaút, előt­tünk egy hosszú végtelen vándorút, ame­lyen nem tévedhetünk el. 1—• Fiúk, én veletek tartok — mondom a szedőknek. — Az ördögbe is, ti valóban azt hiszitek, hogy jó az, ha az ember nyakát műszálas ing dörzsöli? — Igyál meg velünk egy pohárka italt — mondja Findajz. — Igyál velünk, igazgatói Körbe jár az üveg, hazai szilvapálinka. —. Meg kell, hogy köszönjem nektek, fiúk. Meg kell, hogy köszönjem nektek azt a tegnapi napot. r egnap nagy üzemi tanácskozás volt. Rauch és KoSliakov javaslata az ak­cióprogramra nem kapta meg a kel­lő szavazattöbbséget. Szoros küzdelem volt. Már nem is reméltem, hogy így lesz. Most ismét reménykedem. — Tudod — mondta Belko —, én már egy­szer harcoltam ezért a nyomdáért. Húsz év­vel ezelőtt! Tudod, milyen klassz gyerek voltam én akkor? Egyetlenegy nő sem tu­dott ellenállni nekem. — Ne hencegj! — hurrogta le Findajz. — Elég volt valakire rámosolyogni... — Hát akkor miért nem nősültél meg? — Elvégre nem is okozhattam csalódást annyi nőnek. — Én nem hiszek neked — kiabál a gé­pek zajában Findajz. — Én nem hiszek ne­ked. — Te sem hiszel nekem? — fordul Hoz­zám Belko, — Nem tudom. Lehet, hogy igazat mon­dasz. Valóban elhagyott volna már a szeren­cse? A teanapi győzelmet nem szabad túl­becsülnU Viszont végre legalább megértet­tem, hogy nem vagyok egyedül. Első alka­lom, hogy Straka halála óta nem érzem ma­gam idegen betolakodónak, aki mögött min­denki csak fintorgatja az orrát. Azok, akik feltartották a kezüket Rauch és KoSUak el­len, azok hisznek bennem. Az emberre óriá­si teher nehezedik, ha megérzi, hogy bíz­nak benne. Most már nem követhetek el semmilyen könnyelmű lépést. Tilos tévedni. Már nem viselkedhetek úgy, hogy csupán a nyomda irányítását érintő semmiségekről van szó. — Egészségedre! — Egészségedre! Már egészen a velőmben érzem a szilva­pálinkát. — Várj, ne igyál már annyit. Findajz kiüti a kezemből az üveget. — Ne félj, még neked is marad. Jozef Kot: LÁZ (RÉSZLET] ^ Ide figyelj, te Igazgató, ha szükséged van ránk, csak szólj — mondta Belko. — Ha szükséged van ránk, elmegyünk, mint akkor , húsz évvel ezelőtt. Amikor még olyan srác voltam, hogy egyetlenegy nő sem tudott ellenállni.., Hiszen tudod? — Hogyne tudnám! Egymásra nézünk, és Belko elneveti ma­gát. Mindnyájan nevetünk, holott talán na­gyon is komolynak kellene lennünk^ Ütközően a nyomdából megállunk a vi­rágüzletben! — Mondja, van vágott virágjuk? >— Van mtdenünk. — Mit tudna ajánlani? I—• Születésnapra? Dehogy, w Talán a szülészetre? w Uramisten, még csak az kellene. i—i Hát akkor milyen alkalomra? •— Szükségem van a virágra, nem elég ennyi? Rajtam szórakozik az elárusítónő. Minden férfi, ha virágot vásárol, kicsit nevetséges lehet. i— Szegfűt adok, jó lesz? Sokat adjon, — Mennyit? Ötöt? — Az kevés. Húszat. Meglepődve néz rám: — Ne tréfáljon velem! — Húsz szál szegfűt kérek, és kész. Gon­dolja, hogy nem tudom kifizetni? Végre kilépek a virágüzletből. A csokor jókora, éppen hogy át tudom fogni az út­jaimmal. A virágszálak vizesek, így a se­lyempapír, amelybe csomagolták, darabokra szakadt. A megállóban nagy a tolongás. Hagyom, hogy két tömött villamos is elmen­jen, elvégre egy ilyen nagy csokor­ral nem tolakodhat az ember. Végre jön egy kicsit üresebb kocsi. Óvatosan felszál­lók, és ülőhelyet keresek, de nincs. Egészen hátra húzódom, a kocsi farába. A víHamos siklik, a mögötte levő kocsi enyhén hintá­zik a síneken. Hol volt, Kol nem volt, volt egyszer egy hercegnő. A zenekar keringőt játszott, és mi táncoltunk. Egy-kettő-három. Szabad vagyok. Elszakad a hurok, rám pe­dig hullik a cseresznye. Hullik, hullik ,.. — Kérem a menetjegyeket. Magas vékony férfi áll mellettem, mel­lén a jelvénnyel. — Mutassa már meg végre a jegyét, ké­rem! — Nincs jegyem. — Magának nincs jegye? — mér végig a férfi. — Nincs. — Akkor kénytelen leszek megbírságol­ni. — Ha megbírságol, hát megbírságol. — Rend a lelke mindennek. Nem tiltakozom. A rend az rend. Az el­lenőr mosolyog. Boldog. Hány kocsin kel­lett átnyomakodnla, míg rábukkant áldoza­tára? A jól végzett munka fölött érzett elé­gedettséggel ad vissza a százasból. — Máskor meg ne utazzék feketén, így egy kicsit drága. Nem válaszolok neki. A legközelebbi meg­állóban kiszáll. Barátságosan felém int. Ha majd este hazaért, gondolom összecsődíti a családját, a feleségét, a gyerekeket, és el­mondja; „Egészen különös esetem volt. Egy vtrágcsokros, jól öltözött férfi. De pont ő nem fizetheti meg azt az, egy koronát?“ „Az is meglehet, hogy a virágot is lopta valahol.“ „Látod, lehet, hogy igazad van, anyukám. Tálán tényleg lopta azt a virág­csokrot és a kávéházakban árulja. Látod, hát ez az eszembe sem jutott volna! Ilyen való­ban könnyen megfizetheti a büntetést. Ebül szerzett jószág, ebül vész — tartja a köz­mondás. Ez a szegedi gulyás tényleg na­gyon finom, anyukám.“ Végre felszabadult egy hely, leülök és a csokrot a térdemre helyezem. Érzem, az aj­kam cserepes, de a bágyadtság már elmúlt. A szemem is kitisztult. Elmegyek a lakodal­madra. Csak jöjjön, Cirbes. Tudja, hogy örü­lök, amiért végre eleven embereket fényké­pezhetek. Megcsinálom az egészet féláron. Csak el ne felejtsenek meghívni. Meghívom, biztosan meghívom. A villamos csönget. Bú­csúzunk a ml szeretett, pótolhatatlan igaz­gatónktól, búcsúzunk a mi szeretett, drága Vendel Strakánktól, aki oly gyorsan és vá­ratlanul elhagyott bennünket. Végállomás! Kiszállás! — Zsófia! Zsófia ül a karosszékben, és dohányzik. Bőröndje ott hever a földön, a fedele fel­csapva. A szekrények tárva-nyitva, az asz­talon egy hálom ruhaakasztó. Zsófia, hoztam neked virágot! Izgatottan, gyorsan le akarom tépni a megmaradt selyempapírt, és átnyújtani neki a szegfűt. Zsófia hallgat. Elnéz a fejem felett, mint­ha nem is venne rólam tudomást. Majd le­üti cigarettájáról a hamut. — Minek vetted? Elmegyek. — Elmégy? — Már megmondtam, ennek semmi ér­telme. — És hová mész? — Még nem tudom. — Hol álszol majd? — A nővéremnél. — És utána? — Majd csak lesz valahogy. — Zsófia. El akartam neked mondani... el akartam neked mondani, hogy új életet kezdünk. — Én kezdek új életet. — Nélkülem? — Nélküled. Az asztalon az akasztók alatt sárga, hi­vatalos boríték fekszik, rajta nagy nyom­tatott betűkkel a nevem. — Milyen levél ez? — A postaládában találtam. A boríték fel van tépve, így könnyen ki­emelem belőle a levelet. Névtelen levél. Üj- ságkivágásokból kirakott mondat; „A sze­métdombon végzed, és széttaposunk, mint egy pondrót.“ — Ezért határoztad el magad? — Nem, én már korábban döntöttem. — Ez hülyeség. Ha az embernek meg­van a maga véleménye, akkor ellenségei is vannak. És mindig akadnak olyanok is, akik irigykednek. — Ez nem irigység. — Tudom, de én már nem lehetek más. “ hordágyon is kimért, komoly K^nvagyok. Lehet, talán nem is én vo­rn Wmgyok, csak egy ismeretlen test, ame­lyet ügyetlenül szállít két kifulladt, koszos fehér köpenyes férfi, Cirbes fényképez. Mo­solyogjanak kérem! Mosolyogjanak, most repül ki a madárka... Hol itt a szemét­domb? A hordárok megállnak a pihenőn, leteszik a hordágyat. Megállhatunk, nem? Kicsit kifújtatjuk magunkat, nem? A mi há­zunk tája tiszta, nálunk sehol sincs sze­métdomb. Nekünk csak kukáink vannak. Az ördögbe is az ilyen munkával. Ki fizeti ezt meg nekünk, hogy felkapaszkodtunk a leg­felső emeletre? Mosolyogjanak, most röpül a madárka. Nem hogy lelövik nekem! — Zsófia! Zsófia lecsukja a bőrönd fedelét, és a karjára veti felöltőjét. — Isten veled! — Várj. Vidd ezt magaddal —■ és nyúj­tom felé a virágot. ~ Nem kell... csak nyűg lenne. Kell, hogy szabad legyen a kezem. — Igazán nem kell? — Nem. Zsófia megy lefelé a lépcsőn. — Zsófia. — Mi van? — Nem gondoltad meg? — Nem. — Ne menj el! Hallom cipője sarkának a kopogását, ahogy lefelé tipeg a lépcsőn. Becsapom az ajtót. Ezt mégsem kellett volna velem ten­ni. Ti lőttétek le. Ti lőttétek le a madár­kát, a szárnyalót, és most mihez kezdek? — kesereg Cirbes. Nagy villanás. De most nem az ezüstös foglalatból csap ki a fény. Kinézek az ablakon. Borult az ég. A város fölött sötét felhők gyülefceznek. — Zsófia, ne menj a viharba — kiáltok. De Zsófi már nem hall engem. Jobb ke­zében tartja a bőröndöt, és még csak vélet­lenül sem fordul vissza. él kerekedik. Érezhetően lehűlt a C JR 'evegő. Kövér esőcseppek hullanak a fejemre. Annyi forró nap után a nyárt zápor olyan, mint a megváltás. Németh István fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents