Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-23 / 8. szám
vM AICH PÉTER VERSEI: Imnbees^? és a fájdalmak színei összeolvadnak és csak a fekete, lyuk marad nagy fekete lyuk és zuhansz a mélybe mert a mélység mindig méltó volt és ha útközben találkozol azzal kt szintén zuhan társtalan tisztátalan a tested és szemérmetlen a lelked amiért oly mélyre estél 'i/errtiié«ék szeretnélek mtnt a lepke libégve repesve csak egy percre s holnap a déli fényben újabb mézes ölelésben akár a nap világa virágról virágra boldogan szökellve ŐSZ a tölgyek egyre bólogatnak halkan hullatják vérüket vártalak szorongva múltak a napok a fekete madarak szem ükben a hideg sárga foltból vak virágok zuhogtak a köve k Őröltek az órák s a falak on kívül talán a fák a fák muzsikáltak ÖVÄROS Bent, melegben, kávéval-ctgivel, ét azok ott kint. Így, teher nélkül, mindez idővel egészen más. Kinn fúj a szél, és csak tűnnek, mennek, az e- gytk hadonászva, a másik fölhajtóit gallérral, a harmadik napszemüvegére húzott sapkával (december, délután háromkor]. Egy öszbajszú testes férfi ügyefogyottan szalad a villamosra. A megállón sokan várnak, mindenki siet. Lila kabátban csámpát néni botorkál át a síneken, félúton megáll, odábbmegy, majd visszatér. A villanyrendőr rendszeresen vált, többnyire nem figyelnek rá. A túloldalon reneszánsz árkádok barokk pompában, a ház közepén kövér angyalok lebegnek. A villamos megáll, az emberek benéznek zsúfoltságába, továbbsietnek. Az autóból íródeák és kardját, csörtető vitéz száll kL A túloldali járdán kosarat cipelő asszonyok görnyedeznek. Egy kutya körülszaglássza a sarkokat, és levizelt az árkádok talapzatát. Nincs, aki kéz a kézben sétálna, nincs, akt énekelne. Mindenki siet. Senki sem mosolyog. Nem vesznek észre semmit. Itt a búra alatt egészen más, mint ott kint. Egy kölyök megkocogtatja az üveget, ráköp és elrohan. Csupa rendkívül jontos ember halad el. S a falak szürkék, nagyon sivárak. KRASCSENITS GÉZA felvétele főutca felé vette útját. Az imént látott a sarkon egy telefonfülkét. feltárcsázta a rendőrséget, és így szólt: — Azt hiszem, ide kellene jönniük, a kapualjban egy hulla hever. A kagylóban reccsent valami, a női hangot egy fémes csengésű férfihang váltotta fel: j — Ismételje meg! Kérem, ismételje meg! Megismételte. '■ — Hol hever? Nem tudta. Körülnézett: — A főutca közelében van egy fényképészüzlet, ott a sarkon várom magukat. —- Mi az utca neve, nem tudja? fényképeztek, és el akartak menni. Akkor | öt is berendelték a rendőrkocsiba, ő pedig ; leguggolt a hulla mellé. Fény villant: ebben i a helyzetben is lefényképezték. rendőrőrsön egy két óra hosszat vala- \ ml előszobában várakoztatták, de nem unta el magát, mert azt nézegette, hogyan futkosnak körülötte a fontoskodó és fáradt arcú emberek. Időnként fölmerült benne valami emlékfoszlány, de sohasem a szürke város, hanem a kapualj, ahol a hullát meglelte. Akkor odalépett hozzá az egyik rendőr, és megkérdezte: — Kije volt a halott magának? — A legjobb barátom — mondta''hirielen. ARVO VÁLTON; IDEGEN A VAROSBAN f urcsa város volt, ahová akkor került: teljesen üres és jelentéktelen. Az utcák két oldalán házak, és csak néhány ember surrant végig némán a járdákon. A szemükbe akart nézni, de a tekintetek | félreslklottak: jöléje, melléje vagy keresztülnéztek rajta, talán nem is volt szemük. A házak szürkék voltak, zöldek, barnák, ^ sárgák, aztán megint szürkék, elöltük moz- i dulatlan, merev vasrács. Szinte önkéntele- j nül megragadta egy szembejövő lány kezét, j de a kéz belemenekült a kabátujjba — élettelen üresség. A levegő hideg volt, ködös villanyfény, a távolban pirosán ágaskodott egy reklám, de azt meg ö nem vette észre. Befordult egy mellékutcába. A sötét kapualjakon belül rendetlen udvarok. Kinek a keze hányta el ott a deszkákat, kinek az árnyéka siklott át rajtuk naponta? Az ablakok fénye ts halott — ezek az emberek nem léteztek az 6 számára, idegen gondolatok, j örömök és gondok, mi köze hozzájuk? | Idegen, oly idegen volt ez a város, oly \ más, mint a megszokott, a láng vizű, reme- • gö zöld vízinövényekkel sűrűn benőtt akvárium: az otthonos lét. Idegennek érezte ezt a várost, egyedül volt, és nem volt semmi más, míg csak a szeme ellátott. Valakinek kellett volna itt lennie, hogy úgy érezze, tartozik valakihez. De az emberek hűvösen suhantak el mellette, semmi sem érintette meg a lelkét. Miféle város lehet ez, hogy ilyen idegennek érzi? Hogy került ide? Vagy mindig itt élte tarka hétköznapjait, és csak ma érez mindent másnak? Elhatározta, hogy megszólítja az első szembejövőt: Így szólt: — fó estét, örülök, hogy megismerhetem. Nem hallotta a saját hangját, csak a remény maradt, hogy a szembejövő mégis meghallja. De a hangja nem jutott el a szembejövőhöz, akt sietve és biccentés nélkül haladt el mellette. Férfi volt, utána nézett: van-e erő, mely útjáról letérítené? Vagy csak legyintsen mindenre? De hát hová menjen, kihez tö- tődjék, mihez hasonlítsa, mihez mérje azt az egyetlen biztosat, ami kíváncsian les ki belőle? Senki se lépett melléje, nem igazította el, nem kért segítséget, nem támaszkodott rá. Miért sétál egyáltalán, és hová tart? Es akkor, egy sötét kapualjban hirtelen megpillantott egy heverő embert testet. Odalépett, lehajolt hozzá, egészen közel hajolt, de a test nem mozdult. Ha nem mozdul, akkor fölveheti vele a kapcsolatot. Még jobban fOléje hajolt, és érezte, hogy meggyorsul a szívverése. A kar eltakarta a fejet, nem lehetett tudni, miért hever a földön. Óvatosan oldalra hárította a kart. 0, nem a részegség boldog állapotai — a férfi szájából nem áradt pálinkaszag. A szája sarkából azonban vékonyan, alig láthatóan vér szivárgott. Egy holttest: egyszeriben oly közelinek érezte. Sokáig állt a hulla fölé hajolva, míg csak meg nem merevedett a háta. Nagyon szép volt ez a fekvő alak, mindig különös szépség árad azokból, akik nem gázolhatnak át kíméletlenül rajtunk. Lassan fölegyenesedett. Sajnálkozva tekintett a halottra, és megfontoltan ismét a — Várjon egy pillanatig, ne tegye le a kagylót — mondta. Hagyta lógni a telefonkagylót, odasietett a sarokra, lábujjhegyre állva, ágaskodva megpróbálta ktbeiűznl a homályban az utca nevét. A tábla reménytelenül kopott volt, inkább sejtette, mint olvasta az utca nevét. — Bombagyártók utcája — mondta be a kagylóba. — Várjon a tetthelyenl — szólt a férfihang kissé fenyegetően, majd egy kattanás hallatszott. Kilépett a fülkéből az utcára, körülnézett. Az utca hirtelen megélénkült, sőt forgalmas lett. Ogy látta, sokan sietnek valahová, va- I laki nevetett valahol. Igaz, csakugyan heve- I tett valaki, jól hallotta. Mielőtt még befordulhatott volna a mellékutcába, feiüvöltött mellette két sziréna: a rendőrségé és a mentőké. ' Futni kezdett, és mutatta az autóknak az utat. Szladt: tudta, merre kell menni, vezette a hivatalos közegeket, irányított, egy- ■ szeriben fontos lett mindenkinek. ' Az autók engedelmeskedtek neki, ő pedig odairányította őket a kapu elé. Mielőtt odaért volna, átvillant az agyán a félelem, hátha nincs is már ott a hulla, elsétált, elvitték, vagy az egész csak érzéki csalódás volt. De mindent rendben talált, a hulla ott volt a helyén. A rendőrorvos rögtön megállapította, hogy igazi hulláról van szó, a heverő alaknak már nincs szüksége az élőket megillető kezelésre. A hullát beemelték a rendőrautóba, 0 pedig úgy sürgött-forgott köztük, mintha hozzájuk tartozna, ezért a hivatalos közegek csak akkor vették észre, amikor már fölvették a helyszíni jegyzőkönyvet, mindent leEz nem volt ugyan teljesen igaz, de nem bánta meg, hogy ezt mondta. Ahogy múlt ez idő, valóban ilyen érzése támadt, és ebben a furcsa városban senkit sem talált, aki közelebb állt volna hozzá, még a rendőröket és a foglárokat is túlságosan zárkózottnak és idegennek érezte. Akkor behívták egy másik szobába, egy asztalt lámpa vakító pászmája csapott a szemébe: színpadon volt, reflektorfényben, a figyelem középpontjában: ö volt a nap hőse. Fontosabb volt, mint a rendőr, aki a festetten asztal mögött ült, és a jegyzőkönyv megírására készült: — Ki az áldozat? — A barátom. — Ismerte? — Nem ismertem. — Mi a halott neve? — Talán Paulus, de nem vagyok benne biztos. — Ont hogy hívják? — Erre sohasem gondoltam. Bizony, valóban így volt: már régóta nem gondolt rá. — De kell, hogy legyen nálam egy számla — szólt reménykedve, és kutatni kezdett a zsebeiben. Végül előkerült egy gyűrött papírdarab. Kisimította, odatartotta a vakító fénybe, és örömmel kiáltott fel: — Sejtettem! Ide van írva, hogy Miller. A nevem Paulus Miller. Valóban, így lehet. rendőr hosszasan nézett rá: — Mikor született? — Reggel. Biztosan reggel. >— Hány éves? Tizenhét. Tálán egy kicsivel több. Ogy emlékszem, mintha már régen lett volna, hogy tizenhét éves voltam. De más szám nem jut eszembe. *— Rendben van, ha tizenhét, akkor tizenhét— szólt a rendőr olyan hangon, mintha azt mondaná, hogy hiszen ennek úgysincs semmi jelentősége. Érdekes! Hát akkor miért kérdezte? Valóban különös ez a város: máshol aligha adott volna ilyen ostoba válaszokat. — Milyen hivatalt visel? — Nem én viselek hivatalt, a hivatal visel el engem. — Hol dolgozik? — Kifutófiú vagyok a talajgyártó minisztériumban. Tetszik a munkám. Már gyermekkorom óta erről álmodoztam, és m.ost beteljesült a vágyam. Ugye, boldog emher- nek tarthatom magam? Es önf Meg van elégedve rendőrt élethivatásával? — Nem. Hol lakik? — Azt bizony nem tudom. Sajnos, nem tudom. Nagyon örülnék, ha valaki kiderítené. — Miért ölte meg azt a férfit ott a kapualjban? Várta ezt a kérdést. Mosolyogva válaszolt: — En bizony nem öltem meg. Ki ölné meg a legjobb barátját, akit ráadásul akkor lát először életében, miután már megölték? Hát nem logikus? — Milyen viszonyban volt vele? — Ö feküdt, én meg néztem. — Miért mondja, hogy a barátja? — Nem volt más barátom. Persze, ez mindenkinél egyéni, hogy kit tart barátjának. Ön például biztosan nem óhajtana a barátom lenni, valószínűleg nagyon üresnek tart, pedig valójában nem vagyok üres lelkű ember. Azt hiszem, a hullák sohasem szakítanak a barátjukkal. A rendőr hosszan nézte, majd így szólt: — Bizony, a legjobb akarat mellett sem tarthatom önt barátomnak. A hivatásom nem engedi. — Talán éppen ezért elégedetlen a hivatásával. Valójában ez nem is volt jontos. Egyébként is: vajon az ő kötelessége-e, hogy másoknak fölnyissa a szemét? — Rendben van, elmehet — szólt a rendőr. — Hová? — Ahová akar, nem korlátozzuk. — Kár — sóhajtotta, és kilépett a rendőrőrsről. A város olyan volt, mint eddig: szürke és hideg. Megállt az őrs kapujában. Háta mögött volt a fény és a vidám elevenség. Bs I az érzések. De minden így végződik az életben. Es a vonatok is így futnak el mellet- ' ted, ha véletlenül elég soká álldogálsz a 1 vasút közelében. I r ovábbment. Végigballagott a főutcán, befordult a Bombagyártók utcájába, ' és sokáig álldogált a kapualjban, ahol nemrég megtalálta az egyetlen barátját, i azt is holtan. Férfi volt-e, vagy nő, szép-e i vagy csúnya, gazdag vagy szegény, bölcs I vagy együgyű? Volt-e neve, családja, hazája? Azonos nyelvet beszéltek-e? Melyik té- j ren állhatna a megboldogult szobra? I Ogy sem kaphatunk minden kérdésre vá- ! laszt. Mint ahogy nem szabad sokáig egy ' helyben álldogálnunk. \ Elindult. Előre, egyenesen jobbra. Remél- \ te, hogy egyszer majd egy másik városba jut. KÁLMÁN BÉLA fordítása
