Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-23 / 8. szám
' Ipl — T öbbször megfordultam már itt a lévai (Levies) Kozmetika gyárban. Rendszerint az ifjúsági szervezet járási vezetői irányítottak ide, mondván ott jől működik az üzem ifjúsági szervezete, érdemes elbeszélgetni a SZISZ-tagokkai. — Ma Is Ilyen jól dolgoznak a lányok? És a gyár termékei? Vagy húsz éve, de lehet, ennél is régebben gyártják a samponokat, hajvlzeket. Nem gondoltak-e arra, hogy újféle termékeket kellene gyártaniuk? Mert nemcsak az öltözködésbe szól bele a divat, vannak divatos test- és arcápoló- szerek. Az alma-, narancs- és más illatú samponokat, fürdővizeket, szappanokat az emberek külföldön vásárolják. Vajon mikor Jutunk hasonló szerekhez hazai gyáraink, üzemeink jóvoltából? — sorjáznak bennem a kérdések, a- mikor átlépem az üzem portáját, és bekopogok Éva Usáková igazgatónő ajtaján. Vagy másfél éve, hogy kinevezték. Igen fiatal vezető. Előbb az üzemben, majd a laboratóriumban dolgozott. Volt művezető, majd a laboratóriumot bízták rá, később pedig gyártásvezető lett, most pedig ő tölti be az igazgatói posztot. A Kozmetika dolgozóinak nyolcvan százaléka nő. Ugyanilyen vagy még nagyobb arányban vesznek részt az irányításában. Nő áll az értékesítési osztály élén, és az igazgatónő elfoglalva új munkaImrich Sárik mérnök, gyártásvezető Kél lány, akik dolgoznak ugyan, de nem épp a legjobb munkát végzik. Az egyik Tóth Éva a már kész termékeket öntOgetl ki és mossa az üvegeket, a másik, Árendás Ilona, egy csomagológép helyett dolgozik. SAMPONGYÄRBAN körét, hat, zömében fiatal művezetőt nevezett ki. Igaz, picit csalódott bennük. Több kezdeményezést, akaraterőt várt tőlük. Bár lehet, kicsit korai volt az elvárása, talán nem ártott volna, ha e- lőbb szert tesznek több tapasztalatra, valamiféle előképzésre, pszichológiai minimumra, mielőtt a mélyvízbe dobja őket. Az asszonyok szinte egymásnak adják az iroda ajtajának kilincsét. Megbeszélés értékelést, értékelés megbeszélést követ. Beszélgetünk. Előbb az üzem múltjáról és jövőjéről. A korábbi Palma 1965-től a Kozmetika üzeme. Azt remélve, gyorsabban fejlődik majd. Később megváltozott ez a nézet. Azt tervezték, kllenc- venig üzemel majd a régi, kicsit elavult gyáracska. Az épületek régiek, elöregedtek. Az új, fővárosi üzem után helyette Is újat terveztek és akartak építeni, ezért jó ideig nem is fejlesztették. De hát akkor még a termőföld védelmét nem tekintették olyan égető kérdésnek, mint most, így aztán időközben megváltoztak az elképzelések, hozzáláttak a régi épületek lebontásához, hogy a helyükbe korszerűbbet építsenek. Néhány ú) gépet Is vásároltak. De mi van az új termékekkel? Az Igazgatónő asztalán egy egyszerű zöld-fehér műanyag flakon. Rögtön megakad rajta a szem. A- rányos, tiszta formák, tudatos szerkesztés, formatervezés, jó színkombináció, már a külalakjáért is megvenné az ember. — Sok gonddal, érthetetlen problémával küszködünk — mondja, amikor a flakonra mutatok. — Eléggé akadozik az értékesítés. Az emberek megunták termékeink változatlan formált, pedig a minőségük jó, például a samponjainké. Másutt ezeknek a termékeknek a minősége rosszabb, de a csomagolásuk sokkalta mutatósabb, korszerűbb, gazdaságosabb. Mi meg hiába próbálkozunk valami újjal, nincs aki jobb, vonzóbb csomagolóanyagot gyártson számunkra. Ezt a flakont is épp most kaptam, s talán lesz belőle valami. Legalábbis így ígérik. Talán sikerül megkötni a jugoszláv céggel a szerződést. Nagyon megfelelne mondja, szép, tetszetős. A benne levő sampon adná a színét, mert a flakon átlátszó műanyagból készül. — Ezt tehát nem ml gyártottuk? Kicsit meg vagyok lepődve. Any- nyl a jó képzőművész, tervező nálunk ... Nem egy világkiállításon, például Moszkvában éppen a formatervezőink munkál vonzották leginkább a látogatókat. Idehaza nem tudnánk hasonló szép dolgokat előállítani?. — Furcsa, de azt kell, hogy mondjam, nem. Illetve hihetetlen, hogy milyen nehezen tudunk gyártót találni egy-egy új vagy újszerű termék előállítására. E- zért már arra is gondoltunk, hogy a régi, lebontott részlegek helyére építünk egy üzemet, ahol magunk gyártanánk a palackokat. Gazdaságtalan a hagyományos, e- léggé nehéz és törékeny üvegecs- kékbe való töltés. Az üveg, a súlyáról nem is beszélve, már a szállítás közben is megrongálódik, megreped és végül, még mielőtt a vevőhöz jutna, kiömlik a tartalma, és ez nagy kár nemcsak nekünk, hanem a fogyasztónak is. Más helyütt különben már bevezették azt a módszert, hogy saját maguk gyártják a palackokat, flaEva usáková igazgatónő. konokat, és ez jó, gazdaságos megoldás, mert így nemcsak elesik a tárolási gond, hanem a gyártás is folyamatos lehet. Mindig any- nyit gyártunk, amennyire szükségünk van... —- A vevők ugyanakkor igénylik az új illatokat is... — Ez is egy érdekes probléma. Megvan már régóta nekünk is az alma- és más illatú samponok re- ceptúrája, megvan az alapanyag, és ml mégsem gyárthatjuk, mert nem tudunk megegyezni az árhl- vatallal az új termék árában. — Miért? — Azért, mert képtelenek vagyunk ugyanolyan áron gyártani az újat, mint a régit. Az újnak drágább a csomagolása, és drágább a tartalma is. Benne van már például a bőr regenerálódását e- lősegítő kollagén anyag, amelynek az előállítása elég költséges, így aztán hiába is próbálkozunk, a vevő nem juthat ahhoz, amit keres ... Még sokáig beszélgetünk, és már értem Is a lényeget, akár nem is kellene lemenni az üzembe, de azért mégiscsak vonz ä gyártás, látni szeretném, változtak-e valamelyest a körülmények azóta, hogy itt jártam, meg az emberek is érdekelnek. A gyártásvezetővel, Imrich Sárik mérnökkel és az e- gylk művezetővel, az Ifjúsági szervezet elnökével, Emília Izoldová- val körülnézünk az üzemben. Odalent egészen szoktatlan körülmények fogadnak. Alig lehet mozdulni, minden teli van csomagokkal, visszamaradt vagy még el nem küldött gyártmányokkal. A legtöbb helyen pedig állnak vagy csak tessék-lás- sék dolgoznak az amúgy is kivén- hedt, korszerűtlen gépek. De állnak a nemrég vásárolt, éppen csak beállított angol tasakológépek is. Évekkel ezelőtt, amikor ugyanilyen váratlanul toppantam be az üzembe, zakatolt itt minden. Most meg szinte hihetetlen, hogy milyen ráérősek itt az emberek. Azt mondják, ebédidő van, de én úgy érzem, ennek más oka Is van. Van olyan részleg, ahol egyenest a már kész becsomagolt, palackozott kozmetikai szereket ön- tögetlk ki, és mossák az üvegeket. Másutt meg annyian vannak egy- -egy gépsor mellett, hogy már szinte el sem férnek. Az ok egyszerű: az elöregedett, foghíjas gépek munkáját kell segíteni az emberi kéznek. Amit látok, az annyira meglep, hogy szinte kérdezni se, tudok nagyon. Nem tudok napirendre térni az állapotok fölött. — Nem lehet ezen változtatni? — kérdem a főmérnököt. Sárik Imrét, aki jól ismeri az üzemet. Itt nőtt fel, éveken keresztül munka mellett képezte magát, élete nagy részét, a szabad Idejét tanulással töltötte, tehát az akaraterejéhez nem fér kétség. A két új angol gép láttán felvetődik a kérdés: automata csomagológépet miért nem állítottak melléjük? — Elég nehéz — mondja —, ml „csak“ üzem vagyunk. Vagy küldenek, vesznek nekünk egy új gépet, gépsort, vagy nem. A csomagológépre is szükség lett volna... Napjainkban szokás arról beszélni, hogy meg kellene változtatni a gondolkodási formákat. És ez nagyon is igaz. Persze túl olcsó lenne most rájuk, az alacsonyabb szinten tevékenykedő dolgozókra, szakemberekre hárítani a felelősséget. Ezt természetesen nem lehet. Föntről le és lentről föl kell, hogy érintse a dolgokat, az embereket. Néha üzemen belül, máskor üzemen kívül kell, hogy megváltozzék a szemlélet, a hozzáállás, és csak utána várhatjuk el, hogy jobbra forduljon a helyzet. Nem egészen találó kifejezés ez, hogy várhatjuk, itt ugyanis mindnyájunknak cselekednünk kell. Segíteni egymást, elvégre nemcsak a Kozmetika vállalat vagy üzem Ugye, hogy hol milyen, mennyi árut vagyunk képesek gyártani. NÉMETH ISTVÁN A szerző felvételei „Akkor kezdődött minden, amikor apukát egy hosszabb továbbképzésre küldték. Azt hiszem, se többet, se kevesebbet nem veszekedtek; vitatkoztak, mint a szomszédok, mint a többi átlagcsalád. Aztán, amint már említettem, apukát elküldték egy hónapra a munkahelyéről. Nem nagy örömmel ment el. de elment, és amikor visszajött, mintha kicseréltek volna őt: teljesen megváltozott. Merőben más ember lett. Ezt nemcsak én vettem észre, hanem anyuka is, hiszen teljesen tartózkodóan, klmérten viselkedett vele szemben. Csakhamar kiderült, ml a változás oka. Korábban munka után mindig rendszeresen hazajárt, most meg szinte naponta klmaradozott, sőt egy-két órára eltűnt a munkahelyéről is, s gyakran megesett, hogy csak este nyolckor, tízkor vagy esetánként csak éjfél után Jött haza. Ha a- nyuka kérdezte, hol volt, miért késett, legtöbbször válaszra se méltatta őt, vagy azt mondta, dolga akadt, a barátaival ment el szórakozni. Bár, mondom, még akkor csak tizennégy éves múltam, de anyukám naponta kisírt szeméből, egy-egy elkapott mondatfoszlányból el tudtam képzelni a valóságot; apukának szeretője volt. A szobám ugyanis a szüléimé mellett van. s este, ha suttogtak is, egy-egy szó áthallatszott. Szóval az volt, kimondom, hogy apuka nem volt hajlandó anyukához bújni. Előbb, hallót tam, arra panaszkodott, hogy fáradt, hogy sok munka vár rá holnap, aztán később már kerek perec megmondta a- nyukának, hagyja őt békén. Anyukám Ilyenkor mindig sírt, zokogott, és ha apuka ilyenkor gorombáskodni kéz dett vele, esetleg ..hangosabban beszélni, akkor anyuka mindig figyelmeztette: „Csen desebben, mert meghallja a gyerek!“ Tudom, főleg a- nyuka, de egy picit apuka is titkolta előttem a megromlott viszonyt. Mondták, az én érdekemben. Jobb, ha nem tudok semmiről, ha ők látszatra együtt élnek, ,és a valóságban apuka éli a maga életét, későn Jár haza, szeretőt tart. Persze én akkor is észreveszek mindent, ha nem olyan vékonyak a falak, hiszen anyuka sokat sírt, mindig vörös volt a szeme, sokat szomorkodott, és csak fogyott, soványodott, elhagyta őt talán az életkedve is. Évekig ment ez így. Tavaly aztán krobbant a balhé. Talán épp Jókor, mert anyukának már nem sok hiányzott, hogy teljesen eleméssze öt a bánat, a szomorúság. Tudom, mert könyör- gött, rlmánkodott apámnak, ha csinálja is, amit csinál, úgy tegye, hogy én ne tudjak róla. Apám szpretője egy nálam csak négy évvel idősebb lány teherbe esett. S ezt, ugye, már nem lehe tett eltitkolni, már csak a zért sem, mert az egyik est» a lány anyja feljött hozzánk, nagy cirkuszt csinált, s ennek én is tanúja voltam. Ekkor tört meg a jég; akaratlanul engem is beavattak mindenbe. Ettől kezdve a- pám nem titkolt semmit, nem Is Járt haza, csak hébe-hóba, majd miután beadta a válókeresetet, el is költözött tőlünk. Ketten maradtunk anyámmal. Nem dicsekvésként mondom, de én segítettem át öt depressziós állapotán, én adtam vissza az életkedvét: az élet nem állt meg, törődjék bele a helyzetébe. Sikerült, s viszonylag Jól megvagyunk, bár apa természetesen hiányzik. Csak azt nem értem, miért voltak annyira nagy- lelkűek, hogy ilyen áldozatot hoztak értem: évekig titkolóztak, hazudtak nekem. Ha már korábban őszinték lettek volna mindén másképp alakul.“ Z. I.
