Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-02 / 5. szám
10 imi Szülök között, ha öäizelönnek, hamar ráterelOdik a szó az Iskólára. Így történt ez abban a társaságban is, mely ismerősömnél gyűlt össze. Szó esett az úf tankönyvekről — egyike-másika olyan érdekes, hogy jelnőtt is élvezettel veszi kézbe — aztán a tanárokról és természetesen a gyerekekről. Ekkor az egyik csinos, barna hajú jiatalasszony arról kezdett panaszkodni, hogy kislánya mindenét elhagyja az iskolában. Legutóbb a töltőtollát veszítette el. — Ss? — jordult jeléje hirtelen érdeklődéssel házigazdánk, egyik nagy gyár korán őszült vezetője. — Hát.. .kapott egy másikat — mondta a jiatalasszony. — Bs a régi? Meglett? — kérdezősködött tovább barátom nehezen leplezett izgalommal. — Már nem is tudom — nevetett kissé zavartan a jiatalasszony. — Mintha mondott volna valami olyasmit a gyerek, hogy előkerült... Házigazdánk elgondolkozó arccal nézett maga elé. A töltőtollról nem esett több szó, a társalgás más irányba terelődött. Amikor azonban a többi vendég elment, és ml kettesben megittunk még néhány pohár bort, megkérdeztem tőle: — Miért lettél olyan Izgatott, amikor a töltőtollról beszéltünk? — Észrevetted? ■— Igen. További kérdezösködésemre a következő történettel őálaszolt: Első vagy másodikos polgáristák voltunk akkor, csupa szegény erzsébeti srác... | Egyetlen jobb módú gyerek volt köztünk, a sarki jűszeres nehézjejü jla, Huber De- I zső. I Egyébként Deske rendkívül jóindulatú, kö- * vér gyerek volt, aki apja üzletéből állandóan lopta a cukrot, a kekszet, az amerikai mogyorót és a szentjánoskenyeret, s mindezeket készségesen megosztotta velünk. Szóval szerettük Deskét, és nem irigyeltük akkor sem, amikor egyik napon egy gyönyörű Pelikán töltőtollat vett elő a táskájából. Nevenapjára kapta — azóta sem jelejtem el, hogy Dezsö-nap május huszon- harmadikán van —, és valamennyien örültünk neki, büszkék voltunk, hogy van köztünk valaki, akinek olyan szép és értékes tolla van, amelyiket akármelyik gimnazista megirigyelhetné. Néhány napig tartott a csoda, aztán megszoktuk, hogy Dezső a Pelikánnal írja rendszerint négyes dolgozatait. Akkor, talán emlékszel még, az volt a legrosszabb osztályzat. Egyik nap azonban, az utolsó óra után, amikor mindenki villámgyorsan pakolta össze a holmiját, Deske ijedten kiáltott jel: — A Pelikánt — Mi van vele? — kérdezte Alszegi tanár úr, aki még bent volt a teremben, és szintén tudott az osztály büszkeségének létezéséről. — Nem találom — nyögte Deske. — Keresd csak nyugodtan — mondta ! Alszegi tanár úr —, meg kell annak lennie. Dezső nyögve, szuszogva matatott holmija között, sorra kljordította minden zsebét, kirakott a padjára mindent a táskájából, a töltőtoll azonban nem került elő. Ekkor már az egész osztály Dezsőt nézte. Somos Ottó minden kétséget kizáróan a legéletrevalóbb fiatalember ismerőseim között. A sza..pardon, a sza- kállból is aranyat tud csinálni, ahogy mondani szokták. A srác ugyanis rendes évi szabadságát befejezvén szép bozontos, enyhén vörös szakállal tért meg szerény hivatali munkakörébe. A férfiak gyorsan napirendre tértek Ott" divatos ékessége felett, de a nők még hónapok múltán Is csodálkozástól és bizsergető vágyaktól terhes pillantásokat vetettek rá, ha egy-egy boldogabb napon a közelébe férkőzhettek a portán, a büfében vagy a zsúfolásig megtelt felvonóban. Juclka, a vállalat legbátrabb és leg- kacérabb anyagbeszerzője, egyik alkaBÉKÉS JÓZSEF: A pelikán jeszülten lestük minden mozdulatát, és titokban jigyelnl kezdtük egymást is. Izgalom lett úrrá rajtunk, s a levegőben már kimondatlanul is ott érződött a rettenetes tény: valaki ellopta Deske Pelikánját! Ha Alszegi tanár úr pedagógus lett volna, és nem utálja annyira a kültelki polgári iskolát, melyből már tíz éve szeretett volna beljebb kerülni, most azt mondta volna; „Fiúk nézzétek meg, nem keveredett-e véletlenül valakihez a Huber tollat" Akkor nem gondolnék még ma is szorongással ezekre a pillanatokra, és eljelejtettem volna, milyen napon ünnepük a Dezsőket. Alszegi tanár úr azonban nem ezt tette, hanem kiállt az osztály elé, és „Vtgázzl‘-t vezényelt. Valamennyien vigyázzba merevedtünk, még Dezső is, akinek pedig teljesen jelesleges volt. — A pádtól jobbra — balra kllépnii — hangzott Alszegi újabb vezényszava. Kiléptünk. — Kezeket magastartásba jeli Felnyújtottuk a kezünket, ahogy a tornaórán szoktuk. Alszegi tanár úr ekkor kl- szólitotta Oroszt és Szekerest, a két legjobb tanulót és parancsot adott nekik, hogy motozzák meg egymást. Azok ktjorgatták egymás zsebelt, megnézték a másik táskáját, és végigtapogatták a padját is. Ezután tanár úr parancsa szerint nekiláttak, hogy sorra motozzanak minden jiút, megvizsgálják mindenki táskáját és padját. Ezalatt nekünk jelnyújtott kézzel kellett állnunk, a pad mellett, és hallgattuk Alszegi tanár úr szózatát a magyar ember becsületességéről. Már aki hallgatta? Mert én képtelen voltam odajigyelnl, nem értettem az egészből egy szót sem, a hangját is csak úgy hallottam, mintha egészen távolból jött volna. Nemcsak az agyamat, minden idegszálamat, minden porctkámat egyetlen gondolat töltötte be: Deske tolla nálam van! Nem tudom, hogyan támadt jel bennem I lommal, amikor Ottó új törülközőt vételezett nála, le Is szólította. — Mondja, kedves Ottó, szúr Is vagy i csupán csiklandoz? — mutatott példá- ^ san ápolt kacsójának legszebb ujjacskájával az Ifjonc frissen fésült szakállára. — Természetesen, természetesen — Ismételte meg Ottó a nyomaték kedvéért férfias vonzerejének teljes tudatában. — Persze a szavak csak szavak maradnak. Meg sem közelítik a közvet- : len tapasztalatokat — kínálta fel Ottó a kézzel fogható alkalmat és gazdagon i burjánzó szőrzetét Jucikának. — 0, Ottó, ezt remélni sem mertem I volna — omlott a leányzó a kézmosáshoz készülődő fiatalember karjaiba, de most Is, mint már annyiszor az életben, közbeszólt a sors: felberregett a telefon. I — Mit vétettem, uram? — sóhajtott j fel Juclka fájdalmasan, s mintegy alá- | vetve magát a felsőbb erőnek, a kagyló után nyúlt. Ottó várakozott még néhány hosszú percet, mialatt elég Ideje volt arra, hogy belássa, milyen veszélyes kaland felé sodródik. Beletúrt hát szakállába, és törülköző nélkül, szakál- láí simogatva távozott. — Vajha így vélekedne arcdíszemről az én drága feleségem — motyogta maga elé a folyosón. — Sajnos, ő mindennek csak a hátrányos oldalát látja. Másnap Ottó szakáll nélkül, jól öltözötten és frissen nyírva Jelent meg a i hivatalban. — Ml történt? — állták körül nőismerősei őszinte sajnálkozással. ez a gondolat. Első pillanatban talán csak gyanú volt, hátha nálam van a Pelikán? Ez a gyanú azonban pillanatok alatt bizo- nyosságá Izmosodott; nálam van a toll. Igen, érzem a kabátom jobb zsebében, különösen, ha egy kicsit balra hajolok, akkor szorosabban simult testemhez a kabát, és egész pontosan ki tudom venni, szinte érzem, hogy ott van a zsebemben... Irtózatos szorongás, rettenetes jélelem jogott el. Már csak három pad választott el Orosztól, akt ezen a soron motozta a többieket. Pár perc múlva ideér, belenyúl a zsebembe, és diadalmasan kiemeli Deske Pelikánját! A többiek megdöbbenve néznek majd rám, ki gondolta volna ezt Dobosról! Deske szemében szomorúság és szemrehányás lesz. Éppen te, Sanyi? Hiszen téged barátomnak tartottalak! Hányszor adtam neked kekszet, meg amerikai mogyorót, meg szentjánoskenyeret? Bs neked még a Pelikánt is odaadtam, ha kérted. Emlékszel, tegnapelőtt is vele írtad a levelet Stir Erzsinek? Mert azt akartad, hogy szép legyen! Ezzel szebben lehet írni, mint a rendes máríoga- tós tollal. A tinta is sokkal szebb benne. Világoskék, mint az Erzsi szeme,.. De hát éppen ez az, Deske! Hogy nekem néha ideadod — magyaráztam neki magamban —, biztos ma is így volt, csak nem emlékszem rá... Vagy lehet, hogy csak déletlenül zsebre tettem, oda se néztem, azt hittem, saját ceruzámat dugom zsebre.., Vagy tornaóra előtt, amikor a számtanpéldákat másoltad, és bejött Soltész tanár úr... lehet, hogy akkor kezembe nyomtad: „Tedd már be a zsebembe, hadd kapom jel a tornagatyámat, mert ez a vadállat mindjárt leharapja a jülyülőmet!" Mert éppen meztelen voltál, amikor eszedbe jutott, hogy még nem másoltad le senkitől a számtan- jeladatot, és csak az Ingedet kanyarítottad a hátadra, úgy láttál neki a másolásnak. És én véletleriül nem a te zsebedbe tettem a Pelikánt, hanem a sajátomba... Csörgött rólam az izzadság, remegett a lábam, hol jorróság öntött el, hol pedig hideg szaladgált a hátamon. Már úgy éreztem, mindenki engem néz, a többiek is sejtik: nálam a tolll Még egy pillanat, és jelkiáltok: „Hagyjátok abba, ne keressétek tovább, itt van. Nem tudom, hogy került a zsebembe, higgyétek el, nem akartam ellopni.“ Ekkor azonban odaért Orosz, egész közel állt hozzám, belevigyorgott az arcomba, és a térdével kötekedve a combomba rúgott. Máskor ezt bokarúgással viszonoztam volna, de most meg sem tudtam mozdulni, csak hagytam, hogy mindent kiszedjen a zsebeimből, és lerakja a könyveim mellé a padra... A toll természetesen nem volt nálam. Deske a legközelebbi tornaóra előtt megtalálta a szekrényben, odadugta, amikor Soltész sorakozót vezényelt. Máig sem tudom, hogyan támadt az az érzésem, hogy rjálam van... A rettenetes ' szorongás azonban beivódott idegeimbe, s jeltámad bennem néha, ha valami hasonló esetet hallok ... Miután bejejezte elbeszélését, járadt mozdulattal simította hátra csaknem teljesen ősz haját. Ezután megütünk még egy pohár bort, és sokáig beszélgettünk a gyermekkori emlékekről, melyek valami hományos mélységben lebegnek minden ember tudatában. Attól azonban óvakodtunk, hogy akár a pedagógusok, akár a gyerekek, akár pedig a töltőtollak tekintetében következtetéseket vonjunk le. — Ma van a feleségem születésnapja — mosolyodott el Ottó szomorkásán. — Ezt a csekélységet nyújtom át neki ajándékba — húzott elő a mellényzsebből egy rozsdabarna szőrfürtöt. — Tudom, hogy a legdrágább aranylánccal sem szerezhetnék neki nagyobb boldogságot. Végképp ki nem állhatja a szakállas pasasokat. Különben sincs pénzem egyéb ajándékra. XXX Tegnap ismét találkoztam Ottóval. Embernek talán még soha nem volt rondább szakálla. Valami nagy-nagy ünnepre vészülhetnek a Somos család- bani Néhány vers emlékeztetőül Ezt a néhány verset azért választottuk ki és azért közöljük, hogy általuk emlékeztessük olvasóinkat OZSVALD ÄRPÄD több más szép versére. A„ legkisebb fiú“, aki valaha elindult, hogy megvédje, őrizze az aranyalmát, hogy verset mondjon, ötven éves. OZSVALD ÄRPÄD: Don Quijote malmai Don Quijote óriás malmai nyöszörögnek, őrlik eltékozolt, konok álmainkat, a semmi kenyerét sütögetjük, csillog a sárgaréz borbélytál, aranysisakos kamaszvágyunk, Dulcinea kék szeme még Idejényllk a konyha nyitott ablakából, utunkat rózsák helyett szamártövisek kísérik, jó lovunk, Roslnate roggyant hátára jelpattanunk, s dárdánkat a jénynek szegezve megrohamozzuk a szétpergö homokvárat. Don Quijote óriás malmai nyöszörögnek, tépett szárnyaik között, jenn a magasban lebeg az ijjúságunk, jorgunk a szélben, s hiába kiált ránk jéltőn Sancho Panza, csak rohanunk, gyengülő szemünket torz tükrök vakítják, mégis óhajtjuk a tündért délibábot. A jelhők mögül idehálllk a hősi ének, jó lován vágtat egyre tovább Don Quijote de la Mancha. Akác alkonyati szélben Felhők vöröslila hasa alatt — Csontváry korcs ellencédrusaként — áll ez a tépett, sebhelyes, jéllg kiégett akác az alkonyati szélben. Esetten is jenséget sugárzó, szűrtarisznyás, álruhás varázsló. Ki érti bűvös igéit? Körtáncot körötte ki járna? Tehenek méla, nagy szeme csodálja. Gyökere szétjut a homokban, csontokat ropogtat, porlaszt a homokban. Agai közt emlékező árnyak, a történelem kóbor lelket hintáznak. Tüskéit az idő letördelte, derekát a balta éle nyeste. Vad szelek borzolták koronáját. Itt áll, vörös hasú jelhők alatt, mint magányos, óriás vllágja, nap jelé nyújtva vérző koronáját. Ovegmadár üvegmadár a szerelem, vigyázz, húgom, a teltholdra, az a madár, ha rossz szó éri, összetörhet darabokra. Ovegmadár nem énekel, hiába zárod kalitkába, az a madár, ha bánat éri, jelszáll az éj ablakára. A szakáll
