Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1982-02-02 / 5. szám

-------------------------------------------------------------------------------KÖLTŐI HITVALLÁS

Bármelyik kötetét veszed kézbe, bármelyik versét olvasod: úgy érzed, hogy idősebb fő barátod, tapasztaltabb bátyád szól hozzád.

A napokban, pontosan }anuár huszon- nyolcadikán múlt ötvenéves.

Arcán barázdákat szántották már az évek, de szeme villanása, arcának derűje tiszta hittel lelkesedő, álmodozni tudó kamaszra emlékeztet. Jeles költőnk a hazai magyar újságolvasók népszerű lapjának, a Hétnek főszerkesztö- •helyettese.

Ozsvald Árpád 1954-ben, a Hárpm fiatal költő című antológiában mutatkozott be az olvasóközönségnek. Szerepelt a csehszlovákiai magyar líra mezőnyét bemutató Szélkiáltó és Jelenlét című antológiában, a költészetünkből válogató M,ost cez Duna] (Híd a Dunánj című szlovák nyelvű versgyűjteményben. Ónálló művel: Tavasz lesz újra, kedves (1956), Júdása én nem lehetnék (19591, Földközelben (1965), A kis postás (ifjúsági regény, 1965], Laterna magica (1967) Galambok szállnak feketében (válogatott versek, 1969], Szekerek balladája (1971], Vadvizek (1978). Válogatott verseinek újabb, immár negyed- százados költői útját bemutató kötete Oszlopfö címen tavaly ősszel jelent meg a Madách Kiadónál.

Beszélgetés közben olyan kérdésekre igyekeztem választ kapni az ifjúság körében is népszerű költőtől, amelyek afféle vallomásként egész költői krédóját tükrözhetik, s egyben megvilágíthatják törekvéseit és lírájának lényegét is.

— Költészeted, ha jól olvasom verseidet, nem életkorhoz vagy korszakokhoz kötődik, hanem különböző át- meg áthullámzó létállapotokhoz. A kifejezésnek ebben az értelmében jelen van-e életművedben az eredendő, ha úgy tetszik: a gyermeki létállapot?

— Igen, jelen van. Meglett férfiként is szeretek a gyermek szemével, naivan rácsodálkozni a dolgokra, a tárgyakra és emberekre. A vers mögött azonban mindig ott bujkál már a felnőtt is, aki tudja, mi az, amit gyermekkorából úgy érdemes a felszínre hozni, hogy őszinte, tiszta maradjon az élmény is, a gondolat is. Példaként idézhetném akár Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai című versciklusát. Igaz, a költő által ábrázolt életsors, a polgári világ az én gyerekkori viszonyaimtól igen távol állt, e költemény mégis megdöbbentett, hiszen a gyermeki lét örök problémáit tárta föl.

— Kortársaid és kritikusaid véleménye szerint az ötvenes évek derekán, tiszta hangú líráddal, olyan természetes egyszerűséggel érkeztél a hazai magyar költészetbe, mintha mindig is itt lettél volna. Visszapillantva az akkori Időkre, tapasztaltál-e elfogultságot a veled együtt induló költőtársakkal szemben?

— Elfogultságot? Nemi Nemzedékem tagjai: Dénes György, Gyurcsó István, a korán elhúnyt Bábi Tibor, a prózaírók közül pedig Duba Gyula már többször is szót ejtettek arról, hogy akkoriban milyen örömmel fogadtak minden tehetséges írástudót. Különösen Egri Viktor és Sas Andor, akik hasznos tanácsokat is adtak. Persze, már ameny- nyire lehet tanácsot adni egy „világ- megváltásra“ készülő ifjú költőnek ... És természetesen ott volt Fábry Zoltán is, aki szigorúan bírált, és őszinte Jóindulattal buzdított.

— Kik voltak legnagyobb hatással szellemi fejlődésedre? Voltak-e példaképeid, mestereid, akiktől tanulni tudtál; esetleg kortársaid, akik úgy vettek körül, hogy hatottak Is?

— Kezdhetném egy kissé elcsépelt történettel, amely azonban tényleg megtörtént ... A nagybácsim padlásán lázas, gyerekkori kutatások közben találtam egy poros, csonka könyvet. Az udvaron leporoltam, és kiderült, hogy Petőfi János vitéze volt! A végső lapokat már letépdesték, de nekem így is tetszett. Úgy érzem, ekkor jegyeztem el magam a költészet varázslatos világával. Aztán jött Ady, akit annyira megszerettem, hogy sokáig nem kis hatással volt rám. Ha véletlenül azonban egy-egy tőle származó kép vagy verssor ismerősen visszacsengett készülő költeményemben, rögtön félbehagytam a oersfaragást, és eltéptem a kéziratot, nehnqy egy pillanatra is az utánzás bűnébe essek . .. Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Tóth Árpád, egyszóval a

BESZÉLGETÉS AZ ÖTVENÉVES OZSVALD ÁRPÁDDAL

Nyugat első nemzedéke nemcsak verseivel hatott rám, hanem kitűnő műfordításaik révén megismerkedhettem a világirodalom legjelentősebb költőivel is. A népiesek közül egyedül Sinka volt az, akinek expresszív kifejezésmódja nagyon közel került a szívemhez, amihez a közös szegényparaszti élmény is hozzájárult. A ragyogó képek, hasonlatok úgy éltek bennem, mintha a költő szavait anyám szájából hallottam volna újra. A felszabadulás után József Attila, majd Radnóti Miklós volt a példa, és sorolhatnám tovább.

— Már érett költőként gyakran nyúlsz egy-egy példáért a görög-római mondavilágba, bár ezekben a példázatokban nem nehéz felismerni a jelennek szóló üzenetet is. A régmúlt idők bölcselői s történelmi egyéniségei közül kivel érzel leginkább rokonságot?

— Amikor gimnáziumba kerültem, az érdeklődéssel várt latin órákon ismerkedtem meg először a latin-görög mondavilággal. Annák ellenére, hogy rengeteg uersrészletet és mondát kellett kívülről is bemagolni, tetszettek ezek a színes történetek, és ma is vissza- -visszahállom őket. Verseimben azonban nem a mindenki által ismert történeteket dolgozom föl újra, hanem csak egyes jeleket, képeket emelek ki, vagy bizonyos részleteket hozok előtérbe. A hajdan volt idők tanulságait mint régi kőtáblák, sztélék töredezett üzeneteit mutatom meg újra a jelennek, esetleg az utókornak. A régi írók, bölcselők, a történelem nagy egyéniségei mindig érdekeltek, mindig az emberi arcukat kerestem.

— Miben jelölnéd meg az író, a költő feladatát és felelősségét, igazságkereső harcát?

— A költőnek tudatosan kell bíznia a költészet emberformáló szerepében. Abban, hogy verse eljut az olvasóhoz, és egyik-másik gondolatával változtatni is tud valamit. Ha a költő nem bízik önmagában, akkor ne írjon. Már többször kifejtettem, hogy az írás üzenet, figyelmeztetés, jelhagyás és önismeret. En hiszek a vers, a költészet szépséget teremtő, harmóniát kereső erejében. Szerintem akkor jó egy vers, ha a társadalmi és a művészeti megfogalmazás igénye egyensúlyba, mondhatnám úgy is, hogy szinkronba kerül benne. Nem elég egyszerűen elbeszélni valamit, hanem mindent értelmezni, értékelni is kell. Szerintem nincsenek elkoptatott témák, legföljebb csak a megfogalmazás lehet elcsépelt költőt eszközökkel élő fércmunka.

— „Versek: sötét éjszakák töprengő fájdalma, (borzongó testem, szívem botló verése,) teremtés gyönyöre, az új- raélés pillanata.“ — írod Költészet című versedben. Vajon versírás közben szükséged van-e bizonyos környezetre s megfelelő viszonyokra? És ml az Inspiráció szerepe költészetedben?

— Mindennemű íráshoz szükség van bizonyos feltételek megteremtésére. Szerintem a versírásnál ez többszörösen döntő. Inspiráció nélkül egyszerűen nem lehet jó költeményt írni. Ihlet híján legföljebb csak összetákolt szóhalmazzá állnak össze a versnek képzelt sorok. Áltálában sokáig hordom magamban a készülő vers gondolatát, amíg találok megfelelő alkalmat, hogy leírjam. Főképpen este dolgozom, miközben a rádióból zene szól mellettem, vagy . jutazás közkm,

amikor eddig ismeretlen tájakkal barátkozom. De egy csendes kávéház asztalánál is szoktam sorokat róni klsebb- -nagyobb papírdarabokra.

>— Paul Valőry mondotta, hogy a vers első soraival az istenek ajándékoznak meg, a többieket magunknak kell megalkotnunk. Ml a helyzet nálad: a verssé sűrűsödő téma a pillanat szüleménye, vagy kőről kőre építed költeményeidet?

— Néha valóban a pillanat szüli a verset. Eszembe jut két-három sornyi gondolat, amit rögtön le is írok. Ez még nem vers, de már tudod, hogy. pár nap múlva az leáz belőle. Ám megtörténik az is, hogy egy-egy este hiába ülsz le az íróasztalhoz, egyetlen épkézláb gondolat, egy fikarcnyi sor sem jut eszedbe ... Ilyenkor nem kell erőltetni a múzsát, a versírásnak mindig eljön az ideje. Ezt valahogy megérzi az ember.

Költészeted ismeretében úgy érzem, hogy nyelvi és érzelmi forrásaid közt vitathatatlanul jelentős szerepe van a szülőföld becsületének, az anyanyelv és a szülő ház szeretetének. Mit jelentenek számodra ezek a fogalmak?

— Élmények, álmok, látomások, ezek jelentik számomra a szülőföldet... Pedig a valóságban, amúgy Istenigazában csak kisfiúként, tíz évig voltam tartósan otthon, azóta egyre ritkábban találkozom a szülőföldemmel. Mégis ezek az évek voltak a meghatározóak számomra. Elég, ha felötlik bennem egy- -egy régi, elfeledett szótöredék, ráncokkal barázdált arc, énekfoszlány, és máris újra otthon érzem magam. Persze, ha néha-néha hazamegyek, sokszor csalódunk egymásban, mert sokat, sokat változott a szülőfalum, Nemesoroszi is és az emberek szintén megváltoztak, akárcsak én. De azért ezekből a gyökerekből táplálkozom most is, erről a Léva környéki tájról hoztam magammal az anyanyelv csodálatosan felejthetetlen ízét. Egyszerűen sajnálni való az az ember, aki e gyökereket maga tépi el, aki nem merít a szülőföld tiszta forrásaiból, és otthonról nem hozott magá-> val semmit a „mesebeli vászontarlsi- nyában“.

— Az utóbbi évtizedben mintha egyro Inkább a csöndes tűnődés lenne Jellem-í zö költészetedre ... Gyakran el-eltű- nődsz az élet értelmén, a sors viszontagságain, nemegyszer az elmúlás vagy a meddőnek tűnő szélmalomharc gondolatával is foglalkozol. Kinőve az ifjúkorból, ötvenedik életéved felé közeledve talán pesszimista lettél?

— A borongás hang mindig jellemző volt költészetemre, legalábbis úgy érzem. Most, ahogy Dante mondja, az emberélet útjának felén, egyre inkább a világ gondjai érdekelnek és természetesen a környezetem is, a szépséges természet, mely szinte védtelen lett a civilizáció ártalmaival szemben. A kor haladtával az ember önmagára is jobban odafigyel, és a belső fájdalom, a szív fáradtabb lüktetése olykor bizony pesszimista húrok hangolására is késztet. Persze, azért sohasem adom föl egészen, s mindig új reményekkel kezdem a reggeleket...

— A hatvanas évek vége felé, de főképpen a hetvenes években új író- és költőnemzedék indult el irodalmunkban. Mi a véleményed napjaink fiatal költőiről, miben látod az Ifjú toliforgatókra leselkedő buktatókat?

A csehszlovákiai magyar irodalomban, talán Fábryt kivéve, mindig a líra dominált. Egy-egy antológia megjelenése többnyire nagyobb Vihart kavart, mint egy új regény vagy novella. Ezekből a kirajzásokból mindig megmaradt két-három eredeti hangot megütő, tartós esztétikai értékeket felmutató költő. Neveket szándékosan nem említek, mert nem biztos, hogy én vagyok hivatott az értékrendek megállapítására. Tény viszont, hogy napjainkban is fel- -felbukkannak lapjaink hasábjain. Sőt, a legtehetségesebbek önálló kötetekkel teszik le névjegyüket irodalmunk asztalára. Az esetleges buktatókat abban látom, hogy vannak, akik a modern versírást egyszerűen összekeverik a múló költői divatokkal, s ezzel egyre inkább elszakadnak az olvasóktól.

Végül a hagyományos, de beszélgetésről beszélgetésre aktuálisnak tűnő kérdés: mik a terveid?

Rengeteg témát hordok magamban, sok-sok elképzelésem van. A terveimről azonban sohasem beszéltem szívesen, főképpen a nyilvánosság előtt nem. Elöljáróban ezért csak annyit, hogy erőben, egészségben, iríűvészi hitvallással szeretnék még sokat dolgozni.

MIKLÖSI PÉTER

Fotó: fíyöj^res György

Mit szólnál hozzá, Déryné?

„ .. .Ezerkilencszázötvenegy április negyedikén — városunk felszabadulásának évfordulóján — bemutattuk Szigligeti Ede „Liliomfi“ című művét. Az együttes akkor vette fel a Déryné Színkör nevet.“

Az 1951 óta Bratlslavában működő színkör tehát elmúlt harmincesztendős.

A három évtized alatt voltak sokakat lelkesítő, szép előadásai — a- Liliomfit például hetvenötször, Cslky Gergely Ingyenélők-jét kilencvenhétszer játszották Szlovákia-szerte. A három évtized folyamán voltak megtorpanások, kényszerszünetek, nagy nekibuzdulások és új sikerek, de most, amikor a Déryné Színkör kulcsemberével, Lőrincz Jánossal beszélgetek, egyetlen kérdés izgat: Mit hoz az újabb három évtized, mi várható a Déryné Színkör életében a jubileum után?

Lőrincz Jánost, aki hatvan esztendejéből harmincat amatőr színházi szervezőként, mindenesként: színészként, rendezőként, díszlet- és jelmeztervezőként, beszerzőként és ki tudja még, ml mindenként éppen a jubiláló társulatnál töltött el, meglehetősen jól ismerem. Számtalanszor voltam olyan társaságban, ahol a színházról, színjátszásról, feltételekről és lehetőségekről esett szó. Lőrincz János sohasem volt borúlátó, akkor sem, ha helyiséggondokkal kellett küzdenie, és akkor sem, ha társulata alig öt főre csappant. A Déryné Színkör e lelkes és amatőrként nagyon képzett mindenese sohasem adta fel a reményt; most sem, amikor az újabb három évtized elé néz. Jól tudja, mi a hazai amatőr színjátszó mozgalom nagy problémája: gyérül az utánpótlás, mert visszaesett az iskolai színjátszás, és gyérül a közönség Is, hiszen egy sor más lehetősége van színházba járásra vagy a kultúra befogadására.

Mit szólna, vajon, Déryné, ha megtudná, hogy olykor alig pár néző látó- . get el a nevét viselő, csupa tűz társulat előadásaira; hogy gondot okoz >az amatőr mozgalom felé kacsingatók aktivizálása, hogy gyakran van helyiségvagy buszgond. Vagyis az amatőr színjátszásnak manapság is göröngyös az útja. Lehet, hogy Déryné nem lepődne meg, mert annak idején ő maga is raegküzdött a gondolat színi eszközökkel való népszerűsítéséért, így hát megértené a küzdők sorsát.

Am többről van itt szó, arról, hogy vajon a mi atomkori körülményeink között, a civilizáció öldöklő iramában, az információrobbanás korában van-e még egyáltalán Igény az amatőr színjátszásra? Akar-e még valaki lelkesen amatőr színházi előadást látni, hallani Bratlslavában vagy másutt? Akar-e még valaki amatőr Rómeó vagy Júlia lenni színpadainkon?

Lőrincz János optimista, azt állítja, hogy jobb hozzáállással, nagyobb felelősségérzettel, ügyesebb szervezéssel menne a dolog. Természetesen mindenekelőtt az Iskolai színjátszást kellene fellendíteni, és utána következhetne a többi. A Forrás Irodalmi színpaddal, Kulcsár Tiborral való példás együttműködését említi, amely sajnos szintén a múlté.

Az amatőr színházról folytatott hosz- szú beszélgetéseink, tehát nemzetiségi kultúránk egyik ágának taglalása során többször gondoltam arra: milyen kár, hogy Lőrincz János nagy szaktudása, értékes tapasztalatai nem kamatoznak! Most, amikor lenne Ideje másokat irányítani, amikor a lelkesedése töretlen!

A Déryné Színkör legutóbbi bemutatója egy felújítás volt, Hans Pfeiffer Lampionünnep című darabja, melynek öt szereplője van.

A téma ma is időszerű, az atombomba utáni Japánban játszódik a történet.

A negyedik évtizedébe lépő Déryné Színkör tagjait tiszteljük meg azzal, hogy jókívánságaink mellett közreadjuk a színlapot Is, afféle dokumentumként. Tehát: Hans Pfeiffer darabjában Lőrincz János, Szendi Olga, Bugár Gyuri, Bognár Tibor és Szalai Attila szerepelt. A kétrészes színművet Lőrlnczné Hozák .Vali rendezte. (btj