Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-26 / 4. szám
ZS. NAGY LAJOS: PIROS PAPUCSAIM Mint kiket elkergetnek, nélkUlem mennek, mennek, viszik hiányomat. Tudom, hogy Délre húznak, hol locsognak és zúgnak a tengerek. Nyüszítve vesznek búcsút, kapumból vlsszaintnek, aztán csak eltipegnek, amerre én akartam, mielőtt Ittmaradtam. BATTA GYÖRGY: A önyörűbb t Pillér 'A szélben vörösen és sárgán ringnak mint a sajkák a tulipánok^ eprek bójája piroslik, gyöngyvirágok világítótornyai ragyognak, krizantémlevél alakúak a szigetek, anyám kertje a leggyönyörűbb tenger, amit láttam; mint Mózes, úgy kel át ű is a vízen. „„ — ________ PANTA RHEI -----------------------------Ez a kis terjedelem nem engedi meg, hogy rangra és korra tekintettel legyünk. Igaz, nem is erre törekedtünk; inkább csak ízelítőt, emlékeztetőt akartunk adni a csehszlovákiai magyar költők verseiből akkor, amikor túilépjük a harmincadik életévünket. Egyetlen szempont vezéréit: Olvasóink zöme fiatal, lehet ismeri, emlékezik ezekre a versekre, de az is meglehet, hogy nem. Hát íme a harminc év alatt ilyen versek születtek, illetve ilyenek is, s alkotóik közül többen több éven keresztel az Oj Ifjúság belső munkatársai voltak. GYURCSÖ ISTVÁN Húszéves lányok Rozmaringvirágnak, rozmaringbokornak húsz egyenes szára szagosán meghajlik. Szagosán meghajlik, sűrűn bokrosodik, húszéves leányok jó vízzel öntözik. Húszéves leányok, rozmaringvirágok, szagosán meghajló gyöngyös bokrétátok rozmaringgal ékes, aranyporral hímes. Szagosán meghajló húszéves leányok, húsz rozmaring szárát fényes porral hintik. Gyöngyös bokrétába sűrűn belefűzik; hószín-szép ruhában minden elfehéredik. Húszéves leányok, rozmaringvirágok, piros-fehér színnel változó orcátok rozmaringgal ékes, szerelemtől hímes. BÄBI TIBOR: PA\TA RHEI Szántók, rétek között dalol az ár, mélyében ékes, szárnyas nap lobog, felhők, fák, partok, egek árnya száll, elúszik, fut, folyik minden dolog. Már minden együvé folyt s hömpölyög, egyetlen mozgó tengerré dagadt; csak én, csak én gyötrődöm, őrködök e mozgó mindenség fölött, alatt. Kínoz és fáj a mozdulatlan ész. Am a szem, fül figyel, tapint a kéz: érzékeimben dúl e roppant ár. Folynom kell, és folynom csak ügy lehet, ha rábízom a képzelt terheket, s megüjhodom, mint a főnixmadár. CSELÉNYI LÄSZLÖ: összeífigések avag} az emberélet útjának felén 113 Az emberélet útjának felén Firenze karcsú kövein a márvány Kiégett álak tüsketengelyén Magasfeszültsége a szivárvány Töredéke köszörült-ezUst Melléből metszett száz ezüstje árván Az emberélet útjában a füst Menedéke szikla szülte szikra Mlntszoknyás lányokkal feküdt Aki e verseket mind ellenírta Melléből a fáradt oxigén Éjek éjfelén azúr pacsirta TÖRÖK ELEMÉR: Sámándobok Almot bűvölő csillagos éjjel átfűtöm lelkem ■ varázsigékkel képzeletemben tűztaréj lebeg pogány ősöknek sámándob pereg talpam ősrégi tájakon lépdel járom a táncot szép Emesével emlékeim mind felkiabálnak: táncot csak sámánzenére járjak. MIKOLA ANIKÓ: AJmafák terhét Almafák terhét hordozom Éretlen gyümölcsüket Földig hajtott fejük Szelíd alázatát Fény-zápor mossa Fáradt testemet Fészekké fonja Sok-sok ágbogát Száz éve született IVAN OLBRACHT, a huszadik század cseh ivo- dalmának egyik nagyszerű prózaírája. Mint ember és újságíró ott volt a párt alapító tagjai és szervezői között. A húszas években a Rudé Právo szerkesztője. Karcolataiban, elbeszéléseiben és főleg regényeiben a cseh városi és falusi kisembereket ábrázolta. Anna című regényét sokat idézték és olvasták. Nyikola Suhaj, a betyár című regénye a kárpátaljai nép küzdelmét mutatja be. A kisfiú című részletet a Jesenius színész különös barátsága című regényéből választottuk. Amikor tíz óra tájban hazatért reggeli sétájáról, Mádlová így szólt hozzá az előszobában: — Egy hölgy várja már két órája a szobában. Jesenius felakasztotta a fogasra a kalapját és a botját. — Ilyen korán? Ki az? — Azt mondta, hogy jó Ismerőse — felelte halkan a gazdaasszony —, és ön biztosan szívesen fogja látni. Tehát megvárja. Jesenius kinyitotta a szobája ajtaját. A nyitott ajtóban megtorpant. Klára! A' fehér fényben fürdő helyiség közepén hófehéren állt Klára, és rászegezte barna szemét. A színész szíve vadul dobolt. — Jó napot, Jesenius úr! Klára hangja hárfaakkordként zengett. Odalépett a férfihoz, és kezét nyújtva üdvözölte. Jesenius mindkét kezével megragadta a lány jobbját. Szíve remegett a váratlan, túláradó boldogságtól. Klára! Klára! Lelkében korái csendült. Klára! Klára! Ez volt a dal szövege, ez az édes név. Úgy zengett ez a szó, mint a legtisztább hangok és hangszerek sokszólamú ujjongása. A dal váratlanul harsam fel, és szükség lesz egy pillanatra, míg annyira magához tér, hogy felfoghatja teljes, diadalmas szépségét. Klára! Ki bír el ekkora boldogságot? És Klára ott állt előtte, ott állt a sápadt, a szép Klára, aki szebb volt, mint valaha, szebb, mint az emlékeiben, s nagy, barna szemét részegezte. — Milyen boldogság, hogy eljött! — suttogta Jesenius. De a lány elfordította a fejét, és bátortalanul a kerevet felé intett. Mintha azt akarta volna mondani, hogy ne üdvözölje túl korán. A színész elszakította tekintetét Klára arcától, és oda nézett, ahová a lány mutatott. A kereveten egy kisgyerek feküdt. Elengedte Klára kezét, és odament. A gyerek aludt. Sárga útitakaróba volt burkolva, aranybarna fürtös feje a karján nyugodott, arca kipirult, apró öklét a mellére szorította. Egy gyerek! Körülbelül egyéves gyerek! Talán kisfiú. — A maga gyereke? — kérdezte gyengéden. — Igen — suttogta a lány. A gyerek szép volt. A férfi főléje hajolt, és óvatosan, hogy fel ne ébressze, megérintette a haját. — jan gyereke? — Igen. Letérdelt a gyerek mellé. — Szép gyerek — mondta. Aztán felállt, és megfogta Klára kezét. A lány nem sütötte le a szemét a férfi tekintete előtt. — Milyen szép ajándék, hogy eljött! Klára csak nézett rá, ő meg újra azt mondta: — Milyen boldogság, Klára! A lány mosolyogni próbált, de nem sikerült, egy cseppet megtántorodntt, és behunyta a szemét. — Hagyja, hogy kifújjam magam, Jesenius úr! A másik észbe kapott. — Bocsásson meg —_ kiáltotta —, maga utazott, fáradt én meg itt... Gyors mozdulatot tett az ajtó felé, de a lány visszatartotta. — Nem! Csak kifújom magam! A szó szoros értelmében. A karosszékhez ment, és leült. Az előszobában felhangzottak Mádlová léptei, s Jesenlusnak erről eszébe jutott, hogy be 'sem csukta az ajtót. Becsukta tehát, és megállt előtte. Nézte Klárát és gyermekét. Es tudatába idézte a boldog jelent. Két évig várt rá. Most belépett a reggeli szobába, fénybe borította, és virágillattal árasztotta el. Klára itt ül, haján napsugarak játszanak, barna szeme rátekint. Itt van Klára, a drága, drága nő, arca megszépült, szeme bOl- csebb lett a szenvedéstől, mosolya JÓ. Ül a karosszékben, a brokát kék virágai kiemelik a vállát takaró fehér blúzt, gyönyörű kezét a puha karfára fektette. Hol volt ilyen sokáig Klára, miért nem engedte meg, hogy mindig magát nézzem? A gyerek a kereveten aludt, rózsás kezecskéjét ökölbe szorította a mellén. Hogyan lehetséges, hogy Jesenius öröktől fogva Ismerte, s ugyanolyan sóváran várt eljövetelére, mint Kláráéra? — Kérem, üljön le, Jesenius úr! — mondta a lány, 0 pedig leült a mellette levő karosszékbe. Klára olyan mélyet lélegzett, mintha bátorságot akart volna meríteni belőle. — Tiszta szívből köszönöm, hogy szívesen lát. Azért jöttem, mert meg akartam kérni, hogy hallgassa meg néhány szavamat. — Köszönöm, Klára, vártam magát. ^ Tudtam, hogy nem űz el... Ezerszer is elképzeltem ezt a pillanatot, s mindig olyannak, mint most. — Köszönöm. A lány újból mélyet lélegzett. — Egy kicsit úgy érzem magam, mint azon az éjszakán, amikor együtt sétáltunk a mezőkön. Akkor is sok mindent el akartam mondani magának, de nem találtam rá szavakat.. -, — Megengedi, hogy most is segítsek magának keresni őket? — kérdezte a férfi. — Nem, ma egyedül is rájuk találok. Az az éjszaka, Jesenius úr, ne haragudjon, hogy annyit emlegetem, nagy támaszom volt az életben. Maga nem is tudja, mivel ajándékozott meg! Van gyermekem, akit szeretek. Ez az egyetlen, ami az enyém, amiben reménykedem. Gazdaggá tesz, de ez olyan gazdagság, ami sok szorongással jár. Féltem öt, s vannak pillanataim, amikor rettegésem erősebb nálam. Azért jöttem el magához Jesenius úr, hogy új erőt adjon életem folytatásához, azért jöttem, hogy megerősítse; az a jóságos kijelentés „Je- seniusról, az emberről“ továbbra is érvényes, azért jöttem, hogy térden állva kérjem, vegye pártfogásba a gyermekemet, ha kudarcot vallók, vagy meghalok. Jesenius hozzá hajolt, és megfogta a kezét. — Maga Is tudja, Klára. Persze, persze hogy érvényes. Persze, hogy boldog leszek, ha tehetek valamit a gyermekéért és magáért. — Köszönöm ... — Ne sírjon, Klára, ne sírjon! Klára erősen megszorította jobb kezét. ■— Nem, nem sírok. Köszönöm. Megerősödve és megnyugodva megyünk el ma. Köszönjük, Jesenius úr. Az alvó gyerekre nézett. ■— Szegény fiúcska! Apja nincs, az anyja meg olyan gyönge. Az apja még csak nem is tudta, hogy a világon van, valószínűleg sohasem tudta volna meg. Maga tisztában van vele, hogy sohasem haragudtam fanra, hiszen őt is tőle kaptam, s ami történt, annak én voltam az oka, de féltem fantól. Nagyon megrázott, ami történt. Nem jöttem volna el magához, talán még sokáig éltem volna abból, amit mondott, de ezek után látnom kellett a maga tekintetét, hallanom kellett a maga hangját. Nem a halála rendített meg annyira, hanem az, hogy olyan rettenetes módon halt meg. — Nem nagyon értem, mit beszél, Klára. A lány döbbenten nézett rá. — Maga nem tudja, hogy Jan meghált? — Nem. — Pedig meghalt, Jesenius úr, Jan meghalt? . >. Meghalt? — Igen. — Mikor halt meg? — Július huszonegyedikén. Az o- rosz harctérnek egy általam ismeretlen pontján-..-. — És halkan hozzátette: — Kivégezték. Nagy csend ülte meg a reggeli szobát. Betöltötte Jesenius szívét. Míg a halántékára szorított kezébe temette a fejét, Klára csendes léptekkel a kerevethez ment, a gyerek lábánál levő táskájából kivett két levelezőlapot, és szó nélkül letette az asztalra. Jesenius csak később olvasta el. A német tábori postával küldött két lapot Klára kollégája, egy vándorszínész írta. Az első, amelyet tavasszal adták fel, magának a lánynak szólt. Pár üdvözlő és emlékező szó mellett ez volt rajta; „Talán érdekelni fogja, kedves Kisasszony, hogy a német hadsereg kötelékében osztrákok is harcolnak velünk, egyikkel-másikkal meg is ismerkedtem, köztük egy földijével. Johann Wesselinek hívják, 0 is színész, elbeszélgettünk, és 6 azt mondta, hogy ismert magát Prágából, Javasoltam neki, hogy küldjünk magának egy közös lapot, de aztán elfeledkeztünk róla, én meg szem elől tévesztettem őt." A második lapot július 23-1 keltezéssel Klára társulatának egy másik tagja kapta. A végén ez az utóirat állt: Mondd meg Klára Broiková kisasszonynak, hogy földije és Ismerőse, Wesseli gazember és áruló volt. Csata közben orvul lelőtte a századosát. Tegnapelőtt napkeltekor elrettentő példaképpen az egész ezred színe előtt halálra botozták a gazembert." — Ez minden, amit tud róla? — kérdezte halkan Jesenius. — Igen — suttogta a lány. Jesenius olyan csendesen ült viszsza a karosszékbe, mintha attól félt volna, hogy ha megmozdítja, zaj támad, és megtöri a csendet. A fannak szentelt csendet. Július huszonegyedikén napkeltekor! Jesenius ismerte ezt az órát. Ugyanaz volt, amelyben visszakapta az életét. Ugyanaz, amelyben a derengő égbolt alatt ott állt a gangon, először szívott újra friss levegőt, és arra gondolt, hogy keleten a harctér rajvonalai fölött valószínűleg ebben a pillanatban kel fel a nap. Jesenius Ismerte az utolsó botütést, amely kiverte az életet Jan elgyötört testéből! Ugyanaz volt, amely leverte a falról a faliórát, s fémesen megpendítette az ütőrúgót, ugyanaz, amely elfújta Jesenius lelkének fülledtségét és a piszkos, fekete-vörös ködöt. Jan! Jan! Jan visszaadta az életét. Jan küldi most hozzá Klárát. Jani 'Sokáig mozdulatlanul ült. Klára tiszteletben tartotta fájdalmát, amelyet nem enyhítettek a szavak, s földre sütött szemmel hagyta: peregni a néma perceket. Jesenius, mint aki hirtelen elszánta magát, felállt. A lány, aki akaratlanul is meghallotta erélyes és nyugodt mozdulatát, ugyancsak felállt, s szem- befordult a férfival. A színész így szólt: ■— Klára, ha feltett szándéka, hogy még ma elutazik, utazzék nyugodtan! A maga gyermeke az enyém is, Jan gyermeke az enyém is. Nincs az az apa, aki olyan háromszoros, szeretettel szeretné, mint éti. ~ A lány odalépett hozzá, és a keze fölé hajolt. De a férfi magához húzta Klárát, két tenyerébe vette a fejét, és megcsókolta. Aztán az ablakhoz állt, két kezével megfogta a keretét, és kinézett az utcára. De nem látta. Elmosódott a nedves ködben, amely a szemére borult . Amikor megfordult, kijelentette: — Minderről beszélünk még. De maga most fáradt, Klára, engedje meg, hogy készítsek valamit, A lány megrázta a fejét. — Nem vagyok fáradt, csak szomorú és boldog vagyok. A kereveten megmoccant a gyerek. Ébredezett. Mindketten odaléptek hozzá. A kisfiú a másik karjára hajtotta a fejét, szétnyitotta az öklét, majd fészkelődön egy kicsit, és kinyitotta nagy, kék szemét. Olyan színe volt, mint a fúniusi égnek. Jesenius közelebb hajolt, mintha ' nehezére esett volna elhinni. Eszébe jutott Jan szemének izzó fekete fénye és Klára szemének bársonyos barnasága. Meglepetten fordította fejét az tny- 'fa felé. Klára megértette, mit kérdez tőle, elpirult, és kitért tekintete elől. Letérdelt a gyermek mellé, eltakarta aranybarna fürtös fejét. Mintha testével akarta volna óvni azt a kék szemet Jesenius tekintetétől. A gyerek sírva fakadt anyja öleié sétöl. Klára megijedt, karjába kapta, járkálni kezdett vele a szobában, s becéző szavakat sugdosott neki. — No, no, no, rossz, bolondos, hebehurgya anyukád van, no, no, no! — Es Jesenlushoz fordult: — Bocsásson meg, Jeseninx van egy cuclisüvegem, megetetem. Itthon van, Klára! Behívta Mádlovát. A gazdaasszony bejött, s a lakásban szokatlan sürgés-forgás támadt. Az útizsákból kiszedték a cuclisüveget és a tejes palackot. Mindnyájan kimentek a konyhába, Klára megmelegítette a gáztűzhelyen a gyerek reggelijét, a kicsi azalatt a földön totyogott, és Mádlová fedőkkel és fakanalakkal próbálta szórakoztatni, s olyan zenebonát csapott, ami túlságosan is hangos volt ebben a csendes házbam — Hogy hívfák a kicsit? — kérdezte i — Csak úgy: kisfiú — felelte Klára. RUBIN PÉTER fordítása IVAN OLBRACHT^ : , ^ KlSFíl
