Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-15 / 24. szám
10 I Viera Benková, akinek a neve már nem ismeret- VIERA BENKOVÄ len az Üj Ifjúság olvasói előtt, 1939-ben született a jugoszláviai Petrovácban. Tanulmányait szülővárosában, majd Belgrádban végezte. Több verseskötetet adott ki szlovákul és szerbhorvát nyelven. Ezenkívül ír prózát és meséket is. Jelenleg az Újvidéki Rádió szlovák szerkesztőségének a munkatársa. Obeliszk 1 Itt szobában gazdagodnak d szavak Ennek a szobának szeme van Kettőnk lélegzete Megérint bennünket Az álomillatú virág Ez a virág: egyszer bimbó másszor kinyílt rózsa A szoba kertjében növekszik egy fa Nappalba hajlik az éjszaka S éjszakába a nappal Fölöttünk álmaim időjárásában lebeg a földi lét illata 'Az asztalon bazsalikom Kakukkfű az ablakban Átlátszó fényes poharakba vetve Szikkadt levelekkel álmodunk Régmúlt tengerekbe veszve Almaikból rezzennek az órák Majd ismét visszaalszanak Az emlék nélküli szoba Hűvös ’Dermesztő Víz Csillagok hímpora pereg a szobába 3 I Hármas csillagzat virágzata A szem fényében A boglárka virága Mézédes tej medrét Formálja Az esthajnal csillaga a szívgödör mélyét vájja Benövi a moha A békakorsó, gyökérkéit Megérinti a csend ujja Megérinti a kéz a kezet A ház küszöbe előtt Térdepelj le Kérj kenyeret és sót Mert csak a kenyérbélben És a só kristályaiban Fénylik fel a sorsod Napról napra Egymáshoz ér a kéz Fénykés kanyarintja ki Az új napot Es csak a szó úszik Beláthatatlan tereken Eggyé válva Forráshoz ér az ujj Pókhálóba fogva Remeg a szív Az egykor volt őrülettől Megbabonázva A fölötte lévő kagylóban Zakatol a szürke mézga Gondolatokká lényegülve A nádsípokból Fények lobbannak Oj formát keresnek maguknak A napok A vizekben Az éjszaka üszke alatt Lángokat lövellnek A halak A formák költői Karalábékba öntik Az új szavakat '8 Tegnap végre Kitárultak az aranykapuk A szánk előtt Feltéptük a fénymezőt F élszegen, bátortalénul állt a cellahangulatú boltban. A kezeit összekulcsolta, úgyhogy a tizennyolc esztendős elárusítólány majd elnevette magát. Csupán akkor rebbent a tekintete, amikor Dé zavartan a pénztárcájáért nyúlt. i— Akkora bugyellárisa volt, mint a konyhaszekrény mesélte Elvira, Nem nevetett. Mint ahogyan akkor sem kacagott, amikor a huszonkilenc esztendős férfi tizenhat inget, nyolc trikót, húsz nyakkendőt, négy pulóvert, nyolc váltás alsóneműt, három pár szandált, három pár félcipőt és húsz pár zoknit vásárolt magának, és berakta a bolt előtt parkoló kamion utasterébe. I—i Néhány öltöny is kéne >—■ mondta bátortalanul a férfi. A lány sebbel-lobbal mutatta az öltöny- készletüket, és Dé azt mondta, hogy néhányat felpróbálna. Amíg az öltözőben lllegette magát, Elvira bezárta a boltot, leeresztette a redőnyt, és a légypiszkos ablakba biggyesztette az „Ebédidő alatt zárva“ föllratú táblácskát, és azzal az elhatározással, hogy busás jövedelem ellenében kielégíti a vásárlóját, az öltözőfülkébe toppant. Valahol, zárt és piszkos helyiségekben, távoli városok parkjaiban, elnyűhetetlen szállodák, elnyűhetetlen ágyaiban szerezte a jártasságát, s a röpke óra alatt, amit a krétával írt szöveg ebédidőként jelzett, feltárta testi titkait, és a férfi egy jól rögzíthető pillanatban határozottan emlékezett a nő testének arra a részére, ahol egy takarmányrépa alakú tetovált szív éktelenkedett. Zlm az elkövetkező hajnalon látta életében először a fiatalembert. Éppen egy zsák szitálatlan rozsfehérjét öntött az érett grundra. Bekapcsolta a keverőgépet. A szomszédos raktárhelyiségbe Indult. Rég elmúlott már éjfél. Ügy két óra lehetett. Dé alighanem eltájolódott, s azt mondta: !— Jó estéti Zlm éppen csak biccentett a fejével. Ahogyan kifelé haladt a helyiségből, s a tekintetével oldalvást véglgborotválta az Idegent, elvlgyorodott. Olyan bárgyún állt ott, a kezét a csípőjére téve, a lábát meg- roggyasztva, s az orditón új farmerruhája, úgy vakított, hogy Zim munkatársai egyre ‘ sűrűbben pislogtak feléje. K etten-hárman munkaasztaloknál dolgoztak. Ugyanennyien a kemencék körül sürgölődtek. Zim: ez a vézna fiatalember — szájában az elmaradhatatlan cigarettával ott nyűglődött a keverőgépeknél. Dé megfigyelte, hogy áthaladva a raktár- helyiségen, kortylntott a söréből, vagy a sarokba állított pálinkásflaskóból. VAJKAI MIKLÖS VALAKI MIATT virradt. Zim a munkaasztalhoz tolta az utolsó adag kenyértésztát is, és a frissen gyújtott cigarettájával behúzódott a szomszédos helyiség sarkéba. Csöndben jól hallotta a feketerigó párját hívó szavát: Platty-platty, Platty-platty, Tl-tl-ti-tl-tlllIII... Nyár eleje volt, és 6 csökevényes hányódó tél és a fekete tavasz után végre boldognak érezte magát. Két hete házasodott. A feleségével belátható időn belül — majd — kivehetik az évi szabadságukat, és külföldre, egy isten háta mögötti településre utazhatnak, ahol biztosan akad egy nagyszerű úszómedence, egy csöndes bisztró, s mivel született társalkodó az asszony, megbarátkoznak majd a pincérekkel és az ott lakókkal. A feleségére gondolt. Amióta együtt éltek; egyre többet gondolt rá. Egyre többet gondolt az eljövendő, együtt töltött órákra, amikor majd ott ülnek egymás közelségében és Zim, a mi Zimmermann Adolfunk odaadóan, burjánzón beszél, tanít, magyaráz, vagy egyszerűen csak a beszéd kedvéért beszél, miközben úgy véli, hogy nincs káprázatosabb az emberi párbeszédnél, nincs gyönyörűségesebb annál, ha valaki mindig, életünk minden egyes percében ott van a közelünkben. Hallatlanul szerette a feleségét. Rajongása túlszárnyalta az emberi képzeletet. Reggel, délután vagy este: amikor véget ért a munkája, hazaszaporá- zott. Mindig azzal a belső túlfűtöttséggel igyekezett, mint korábban, a néhai rejtelmes kimenetelű találkákra. Amíg a valahai lányok az idő folyamán életének elmosódott paravánjaivá szelídültek, Renáta egyre valóságosabbá serdült, és miután összeházasodtak, a kettejük közötti viszony egyre intenzívebb lett. Szerette az asszonyt, az otthon töltött reggeleket és délelőttöket. Örömest elnézte, amint piros ruhácskájában a konyhában hajlongott, és Zim tudta, hogy ez az egyetlen nő az, aki megszépült, magabiztos lett a körletében. Újra hallotta a feketerigó hívó szavát. Élesebben szólott, és ő arra gondolt, hogy az épület előtti sűrűből plattyoghat Kiment az udvarra, és a szénarakásra vizelt. D é, ez a huszonkilenc esztendős férfi, ott állt a közelében. Vászonkabátja panyókára vetve. A keze a csípőjén nyugodott, a szája lebiggyesztve. A haja zsíros és kócos. — Hát maga?... — kérdezte Zlm. Dé alamuszin mozdult, és Zimnek úgy tűnt, mintha valamiféle burokban szorongott volna. Az arca, a keze csontszinű volt. Húsos, lefittyedt szája kéken vagy lilán rángatózott. A szeme most kerek volt. Nyálkásan, lomhán mozdult. Puhán, már-már nőiesen lendítette a karját: a közeli kamionra mutatott. I— Az NDK-ből jöttem — szólott, s ugyanazzal a vattázott, puhány gesztussal előhúzta a clgarettás dobozát, s rágyújtott. 0, hogy utálta az efféle, nyím-nyám ala- kokatl Hogy gyűlölte őket, és mennyire rettegett a tohonyaságuktól. Dé akkora volt, mint a ház, de oly bárgyú, hogy legszívesebben „a képébe mászott“ volna. De tudta, hiába ütlegelné, egyetlen nyikkanást sem sikerülne belőle kisajtolnia. No és? >— helyezkedett támadó állásba Zlm. — Ha a németektől jött, akkor onnan jött. Azért még nem kell lenézni a másikat, érti? Mert könnyen előfordulhat, hogy az a másik légiplncérkedett a Róma— Budapest—Prága vonalon, és van annyira jóképű gyerek, mint maga ... Maga sem értette ezt az egészet. Azt, hogy így, bárgyún belehajszolta magát az egyértelmű ordítózásba, gyűlölködésbe, és azt sem értette, hogy két órával később felkapaszkodott a kamion rakodóterébe, és segített a hetvenöt kilós zsákok leadogatásában, és már-már jólesett Zimnek, hogy egy pohárka italra és ebédre meghívhatta Dét. Renáta, mint mindig, most is rövid piros ruhát viselt A haja egészen a csípőjéig ért, és négy vagy öt hajtű rögzítette. A szeme élénken csillogott. A száját még nem festette. A lakás tágas volt és tiszta, és ahogyan ott ültek a konyha asztalnál, majd alko- nyatkor behúzódtak a nappaliba, Dé minduntalan érezte a jól egybehangolt családi közösséget. Röviddel éjfél után távozott, és ők ket‘ ten letusoltak^ és hosszasan ölelkeztek. Hajnalodott már, a kitárt ablakon b'e- hallatszottak az első madárhangok. Csengetnek m mondta Zlm. Renáta nyitott ajtót. És egy cseppet sem lepődött meg, amikor megpillantotta Dé-t, aki a cipőjét itt felejtette, és az asszonyt kérte meg, hogy kösse meg a fűzőt A hegyek ágyékában Felébred Egy csecsemő Fénytől villogó madarak Húznák az éjszakába A szoba vakolatában Erdei boglárkák A nap fametszete a tenyéren A Vénusz mocsári gólyahíre Titokban sárgul Áramlás fodrozza Kettőzi a vizeket 10 Mint verssel körülfonva az r éjszakával Csillagok bölcsőjénél állunk Kacagva fut a patak És az idő kereket A víz ajkai közé fogva Meggyújtják az esthajnál csillagát A sáfrányfü Mint égő gyertya Szemünk láttán Csendesen pergeti Szirmait Tekintetűnkbe lopódzoti A rUbín-ősz És mint az ében Vérzik Az obeliszk lí Mirha illatában fejezzük ki magunkat Az utánunk létező Szantálfa is kiszárai Amihez hozzáér az ember Élt Hogy elkorhadjon Ha elfordította tőle Fénylő arcát Németh István fordítása FODOR KATALIN TUSRAJZA F áradtak voltak, zúzottak, s Zlm feleségének csupán annyi ereje maradt, hogy a férjének azt mondhatta: f— Többet ne jöjjön Ide.gi. t— Nem jön válaszolt a férfi. Két nappal később az ablakból látták őt, amint a közeli nyaralóközpont felé haladt. Dé vagy egy órát ült a Fehér Lóhoz címzett vendéglő teraszán, s a Gúnyárd folyó vizén sikló csónakokat, az uszályokat meg a vontatóhajókat figyelte, amikor egy Ifjonc leszólította. Mit sem sejtve haladt vele végig a parton, és miután a háttér elnyelte a vendéglőt és a nyaralóházakat, s ahol a tisztás, a kacskaringós erdei csapás szűkülni kezdett, nagy váratlanul négyen vagy öten leteperték őt. E jól rögzíthető pillanatban nem jutott eszébe a kamionja, amellyel a rettenetes útjait járta, és a pékség sem jutott az eszébe, sem az éjfél utáni óra, amikor befordult az udvarára, és sem Zimre, sem a néhai asszonyaira nem emlékezett, akik oly sokszor átverték őt. Az Idegenek gyakorlott kézzel szorították az avarlllatú parlaghoz. Dé agyán egy ezredmásodpercre átvillant az az eset, amikor „másfél évtizedre való“ ruhát vásárolt a cellahangulatú boltban. Azokat a ruhadarabokat immár mások nyű- vik el. Aztán Elvirát, a fekete lányt látta, akt pár százas ellenében kielégítette Dé vágyait, és valahogy megérezte, hogy a szurdoksötét bolt, az ablakba biggyesztett föl- irattal immár élete jelképévé „magasztosult“, és ő, aki mindeddig a világ szitájának periférikus lukacskáit kerülgette, most mintha közelebb jutott volna a középponthoz, s arra a bárgyú és hiábavaló arcra, amelyet önmagának szerzett és évtizedeken át híven viselt, törékeny mosoly Olt. Bátornak, feltétlenül bátornak kell lennie, gondolta. Az a tudat duplázta erejét, hogy a bátorságát mindössze pár percre kell Igénybe vennie. Azok öten még vártak. Várniuk kellett, hogy a férfi az utolsó gondolatát is felőrölje. Azt a kis gondolatláncocskát, mely-' nek az utolsó szemecskéje a közvetlen jövő felé mutatott. Bár ízületein könnyed remegés futott át, nyugodtan gondolt az elkövetkezőkre. Derűsen gondolt arra a napra, amikor az újságok rendőrségi rovata nevének kezdőbetűit közli, és bár sejtette, hogy elmúlása az eltévelyedett csőcselék melléfogása, nem akart ezen változtatni. Valaki más miatt kell elpusztulnia, egy másik ember miatt, akire külsőleg hasonlít, és aki Dé helyett talán tetszetősebb, élhetőbb életet rendezett be magának, míg ő csupán árnyak, fantomok és ábrándozások közepette hányódott
