Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1982-06-08 / 23. szám

10

f

it a szomszéd városban egy Thrasyl- lus nevű jönemesi származású ifjú. Előkelő és dúsgazdag ember volt, de egészen belemerült a pazarló lakmározá- sokba, cijralányokba, mindennapos heje- hujákba, úgyhogy rablóbandákkal is cimboráit, sőt emberek vére is szennyezte kezét. Bs ezúttal igazat mondott a szóbeszéd.

Alighogy Charite eladólány sorba ért, Thrasyllus a különbnél különb kérőkkel lázas izgalomban vetekedett érte. Bs ámbár különb volt valamennyi kérőnél, sőt a szülők választását pazar ajándékokkal igyekezett magára irányítani, kifogásolták erkölcsi életét, és sértő visszautasítással megszégyenítették. Az úrileány a derék Tlepo- lemus felesége lett. Thrasyllus vadul szította magában megvetett szerelmét, dühe ka- vargott a megtagadott nász miatt, hát valami véres merénylet révén keresett kielégülést.

Mikor végre a cselekvésre kedvező alkalma nyílt, hozzállátott a rég kifőzött merényletét elkövetni. Bs még azon a napon, amelyen a fiatalasszony férjének ügyessége és elszántsága révén megmenekült a rablók gyilkos tőreitől, örömtől sugárzó arccal tüntetőén az üdvözlők csoportjába vegyült, és szerencsét kívánt az új házasoknak mostani menekülésükhöz és majdani gyermekeikhez. Ezután tekintettel a fényes származására, a többi társaságbeli úrral együtt őt is fogadták házukban, ö pedig, gonosz szándékát rejtegetve, a leghívebb barát szerepét hazudta végig. A folytonos találkozások, a gyakori együttlét s a sűrű közös lakomák és poharazgatások révén ^gyfß jobban és joblmn belopta magát sze- retetükbe, és lassanként öntudatlanul is vetette magát a szerelem mélységes örvényeibe. Hogyne, mikor a halálos szerelem kiesi lángja első fellobbanásával még gyönyörűséget szerez, csakhogy a folytonos új meg új szikráktól tüzesen fellobog, és izzó forróságával az embereket mindenstUl elégeti.

Thrasyllust sokáig hányta a hab, mert kellő alkalmat még csak négyszemközti beszélgetésre sem talált; mert látta: ■. annyi a kém, hogy a tiltott szeretkezés útja-mód- ja egyre inkább bezárult előtte; végül, mert észrevette, hogy kiújuló s egyre jobban elharapódzó érzelmének lenyűgöző bilincseit immár szétszaggatni nem bírja; és hogy a fiatalasszony ostobasága útjába állna a házasságtörésnek, még ha akarná is, ámbár hiszen nem is akarhatja: mégis halálos hajszába veti magát. az elérhetetlenre, mintha módjában íeríne elérnie. Amit az egyik pillanatban vakmerő vállalkozásnak tart, azt napok múltán, szerelme izmo- sodtával, gyerekjátéknak tekinti. Nos hát lássatok és figyeljetek, kérlek, feszült vi- gyázással: hová taszította Thrasyllust az eszeveszett szenvedély őrülete?

f

gyszer Tlepolemus Thrasyllus társaságában vadászni ment, felhajtani a vadakat — ha ugyan az özeket vadállatoknak nevezhetjük —. Charite tudniillik nem engedte, hogy férje agyaras vagy szarvas állatokra vadásszék. Egy erdő borította dombon, ahol a lombok sűrű függönyének árnyékában az üldözők szeme elől megbújtak az özek, ráuszították a fekvőhelyükön veszteg pihenő vadakra a kttűnő szimatú vadászkutyákat. Amint nekieresztették őket, azonnal szétoszlottak és — mert kitünően voltak idomítva — minden utat elálltak; eleinte csak csendesen, foj- tottan morogtak, de abban a pillanatban, amint felharsant a jeladás, dühös-éktelen ugatással verték fel az erdő minden ze- gét-zugát. De nem holmi őz, félénk dámvad, vagy minden egyéb vadnál jámborabb szarvastehén került elő, hanem óriási, szem nem látta vadkan tápászkodott fel heverő- helyéröl: vastagon feszült a bőre, piszkos bundáján felborzadt a szőr, tüskés hátán meredt a sörte, hangos csattogástól habzottak agyarai, fenyegető zordsággal lángolt szeme, dühös pofáján vad elszántság villámai cikáztak. Először is egy-két vakmerőbb kutyát, melyek közelebb merészkedtek hozzá, ide-oda csapkodó agyaraival halálra sebzett, aztán szétszaggatta a vászonhálót, amely első rohamának útjába került, és keresztülrohant ratja. Megdermedünk mindnyájan a rémülettől — különben is veszélytelen vadászatokhoz szoktunk, s kellő vadászkészségünk és fegyverünk most sem volt —, megbújunk tehát óvatosan a lombok és fák sűrűjében. Kapóra jött ez a pillanat Thrasyllus alattomos cselvetésének, és körmönfont ravaszsággal Tlepolemust így környékezte meg:

— Kábulatba dermedlen, ostoba félelembe süllyedten, nyomorult rabszolgák vagy gyáva anyámasszony katonái módjára csak nem fogjuk elszalasztani a markunkból ezt a fejedelmi zsákmányt? Mért nem pattanunk lóra? Mért nem vetjük rá sebesen magunkat? Fogd csak ezt a vadászgerelyt, én lándzsát kapok.

Nem is vesztegetik az időt: nyakra-főre lóra kapnak, és vad hajszában üldözőbe veszik az állatot. De ebben ösztönös vadsága feltámad, üldözőivel szembeszáll, és vad tűzben lobogva, tétovázva töprenkedik: harcias agyarával előbb melyikre támadjon? De Tlepolemus megelőzte. Felkapta gerelyét, és a vadállat hátába beledöfte. Thrasyllus azonban békén hagyta az állatot, ellenben lándzsáját Tlepolemus lovának hátsó lábaiba vágta, s térdeit szétroncsolta. Kiömlő vérbe roggyant a ló, aztán egész hosszában hanyatt vágódott, és lovasát akaratlanul a földre vetette. Egy pillanatig hevert csak ott, máris rárohant a felbőszített vadkan: először ruháját szaggatta le, majd amikor föltápaszkodott volna már, öt magát is szétmarcangolta agyarának sűrű csapásával.

»jem is röstellte aljas tétét a derék fW jóbarát, nem is volt elég neki elvete- * ^ mültségének áldozatát halálos veszedelemben látnia, hanem mikor az holtra váltan, combja sebeit be-befogva, kétségbeesetten könyörgött segítségért, még a lám dzsáját is belevágta jobb combjába, abban a biztos hiszemben, hogy a lándzsa vágta seb olyan lesz, mint egy agyarhasítás. Ezután biztos kézzel még a vadállatot is leterítette.

Miután ekként végzett az ifjúval, előhívta búvóhelyükről a hajtókát; valamennyien megdöbbenten tódultak oda. Bs ámbár kívánsága teljesült, vetélytársát elpusztította, és belül ujjongott örömében, arckifejezésével nem árulta el vidámságát, homlokát komoran összeráncolta, fájdalmat tettetett, viharosan átölelte áldozatának holttestét, színlelt kegyelettel minden gyásztisztességet lerótt, csak épp könnyei nem akarnak

szakadás vagy az istennyila sújtotta volna le, összeroskadt, és elvesztette eszméletét. Kis idő múlva, hogy visszaszállingázott belé az élet, újra meg újra állati nyöszörgésre fakadt; már átlátott az elvetemedett Thrasyllus alakoskodásán, s mohó ajánlatát azzal utasította el, hogy előbb alaposan fontolóra kívánja venni.

Ez események közben a nyomorultul meggyilkolt Tlepolemus szelleme véres habtól és halálos sápadtságtól eltorzult arccal megjelent feleségének szűzi álmában, és beszélt hozzá:

A

sszonykám, amit elmondok, meg nem tudhatnád senkitől sem; ha emlékem már korhadoz szívedben, és ha keserves halálom végzete keserves szövetségünknek is végét szakította már: menj férjhez, légy boldog akárki mással, csak Thrasyllus szentségtörö kezére ne add magad, ne állj szóba vele, asztalához ne ülj, ne is feküdj ágyába sei Lökd vissza undorral gyilkosom vérrel szennyezett kezét, ne legyen gyilkosság mennyegződ kezdetet Sebeimet, amelyeknek vérével könnyeid egybefolytak, nem mint a vadkan agyarai

APULEIUS;*

ÉJFÉLI

nAsz

megerednt. Látszólag éppúgy meg volt ille- tödve, mint a cselédség, amely szívből jaj- veszékelt, de gyilkos kezének gaztettét ráfogta a vadállatra.

Alig-allg hogy megtörtént a gyilkosság, máris híre ment: a szóbeszéd első útját Tlepolemus házának vette: s a boldogtalan fiatalasszony fülébe jutott. Mihelyt az asz- szonyka meghallotta ezt a szörnyű hírt, amelynél rettenetesebb nem érhette volna, magánkívül őrjöngő izgalomban, tomboló, eszeveszett iramban rohan át a népes utcákon, szántóföldeken, eszelős sírással panaszolva férje bús végzetét. Szomorú csoportok vergődnek a polgárok, részvevő fájdalommal csatlakoznak hozzá a járókelők, az egész város kiürül, mindenki izgatottan látni akarja.

Bs íme, már hozzák is férje holttestét...

D

e alig hogy véget érnek a halotti szertartások, a fiatalasszony azonnal lázasan készülődött a férjéhez: minden utat-módot egyre-másra megpróbált, de főképpen a szelíd, lassú s fegyverre nem szoruló, csendes álomhoz hasonló halált: teste éhségben sorvadozott, ápolatlanul .mocskolódott; sötét szobába zárkózott, és leszámolt az élettel. De Thrasyllus állhatatos makacsságában részben a maga erejéből, részben a többi családtag és rokon, részben pedig a szülők ^segítségével végre is kicsikarta, hogy a fiatalasszony a szennytől szinte csontig mart s halálra vált testét fürdővel, étellel felUdítse. A fiatal- asszony szerette szüleit, és bár nem nagyon volt ínyére, a szent szülői parancsnak mégis alázatosan engedett; nem ugyan vidám, csak kissé derültebb arccal végezte az élet kényszerű dolgait, de szíve legmélyén keserves gyászban emésztette lelkét. Minden napját, éjszakáját sóhajos bánatban morzsolta, s a halott képmásait Bacchus isten alakjára készíttetett isteni tisztelettel övezte szüntelen hódolatban: ezzel a vigasszal gyötörte magát.

Thrasyllus pedig, mint afféle elszánt s már neve szerint is vakmerő férfiú — mielőtt még az asszonyka csendesre sírt'a volna bánatát, mielőtt még felzaklatott lelkének izgalma elülhetett volna, mielőtt még túlcslgázott kesergése bágyadtságba tompult volna, mikor még egyre-egyre siratta férjét, szaggatta ruháit, tépte haját —, nem átallotta máris esküvőt emlegetni előtte, és alattomos, mételyes arcátlansággal felfedni szívének titkait, kimondhatatlanul csalfa szándékait. De Charite az istentelen ajánlattól összeborzadt és visszautasította, s mintha csak borzalmas mennydörgés, égAz Illusztrációt Nagy Zoltán készítette.

vágták: A gaz Thrasyllus lándzsája szakított el tőled.

Aztán elmesélt mindent, s felderítette az egész alattomos merényletet.

Charite azonmód, hogy bánatában nyugovóra tért, párnába fúrta ábrázatát, még álmában is omló könnyekkel áztatta arcát, s mintha valami nem várt gyötrelem szakadt volna rá, újra erőt vett rajta a szenvedés, olthatatlanul jajveszékelt, megszaggatta ingét, s gyönyörű karját vadul verdesve két kis kezével. De senkivel sem közölte éjjeli látomását: gondosan eltitkolta azt, hogy tud a gaztettről, és magában elhatározta, hogy bosszút áll az aláváló gyilkoson, aztán maga is megválik nyomorúságos életétől. Bs íme, már jött is az esztelen gyönyörök rosszlelkű szomjúhozó- ja, hogy az asszonyka süket fülét megint menyegzőre zaklassa. Thrasyllus szapora szóval unszolta és szelíden puhította, ám Charite barátságosan elutasította, és cso- dás-furfangosan így felelt:

— Még mindig itt lebeg szemem előtt barátodnak, testvérednek, az én drága férjemnek gyönyörűséges arca, még most is meg-megcsap isteni testének fűszeres illata, még mindig él szívemben a daliás-csinos Tlepolemus. Nagyon okosan tennéd tehát, ha egy szerencsétlen asszony törvényes gyászának kellő időt adnál, hadd múljon el e néhány hónap, s hadd teljen le a gyászév. Ez mind az én tisztességemnek, mind a te boldogságodnak az érdekében van, nehogy időnek előtte menyegzőt tartva, férjem zord szellemét oktalanul felháborítsuk, s boldogságod megsemmisítésére felingereljük.

Még ettől a beszédtől sem tért észre Tharsyllus, de még csak enyhülést sem hozott a számára megígért határidő, hanem forró szavakkal újra meg újra elárasztotta bűnös suttogásaival, míg végleg Charite színleg megadta magát, és megszólalt:

— Nagyon kérlek, Thrasyllus, legalább abba az egybe okvetlenül egyezzél bele, hogy egyelőre feltűnés nélkül, titokban tartsuk meg nászunkat, és senki a családomból még csak ne is sejtsen semmit, míg végig le nem peregnek a gyászév napjai.

MMábultan az asszony hazug ígéretétől, Thrasyllus lépre ment, készséggel ■ * beleegyezett a titkos nászba, hiszen maga is az éjszakát s a titokzatos sötétet kívánta, mert mindenek fölött egyetlen célja volt: bírni az asszonyt.

Charite pedig folytatta:

— Hanem ide figyelj: jól burkolőddzál be köpönyegedbe, és egyszál-egymagadban

gyere az ajtómhoz éjfél előtt, csöndesen füttyents egyet, s várd meg a dajkámat, aki ajtómhoz simulva vtrrasztani fog jöttö- dig. Azonnal kinyitja az ajtót, beereszt és a hálószobámba vezet, mindenféle áruló lámpa nélkül.

Thrasyllusnak tetszett az alakoskodó, titokzatos nász. Nem gyanított egyáltalán semmit, izgalmas várakozásban csak a nappal hosszúsága s az este késlekedése miatt íürelemetlenkedett. De végre mihelyt a nap átadta helyét az éjszakának, Charite meghagyása szerint nekiöltözkődött, a dajka csalafinta virrasztásának is lépre ment, és a hálószobába duzzadó reménnyel besurrant. Az öregasszony udvariasan fogadta, mint ahogy úrnője meghagyta, és poharat és boroákancsót állitott elé álnokul, amelyben mérgezett álomporral kevert bor volt. Miközben pedig Thrasyllus magabízón és mohón egyre-másra bőven vedelt, az öreg azzal a hazugsággal mentette asszonya késedelmét, hogy beteg apját ápolgatja még. Így könnyűszerrel halálos-mély álomba taszította. Mikor aztán hanyatt terült, szabad prédájára mindennemű bosszúállásnak, az öreg odahívta Charitét, aki férfias bátorsággal, kegyetlen elszántság izgalmában belépett, s megáig az orgyilkos fölött.

— Íme — szolalt meg —, ez hát férjem hűséges kísérője, ez a kitűnő vadász, ez az én drága jövendőbelim. Ez hát a kéz, amely véremet ontotta, ez a kebel, amely boldogtalanságomra szőtt aljas mesterkedéseket, ezek azok a szemek, amelyeket vesztemre megigéztem, amelyek mintha valamiképp az örök sötétséget jósolnák, előre szenvedik az eljövendő bünhődést. Pihenj békén, álmodj boldogan! Karddal, fegyverrel én rád nem támadok, isten ments, hogy férjemmel akárcsak halálod hasonló módjával is közösségbe juss! Életedben oltom ki szemed világát, és nem fogsz látni semmit, csak álmodban. Lesz gondom rá, hogy vetélytársad halálát különb sorsnak érez- zed, mint tenmagad életét! Nem fogod látni a fényt, vezető kézre szorulsz, Charitét meg nem kapod, a menyegzőt nem élvezed: nem enyhülhetsz meg a halál nyugalmában, nem lelsz örömet az élet gyönyörében; az alvilág s a napfény között lézengő árnyként fogsz bolyongani, sokáig kutatsz majd a kéz után, amely kiszúrta szemedet, s ami a nyomorúságban legkeservesebb, azt sem fogod tudni, ki ellen ejts panaszt. Bn pedig szemed vérét Tlepolemusom sírjára áldozatul öntöm, és szemedet áldott szellemének halotti engesztelés gyanánt áldozom. De mit húzom-halasztom megérdemelt kínodat, minek élvezd talán álmodban végzetes ölelésemet? Hagyd el az álom éjszakáját, ébredj a másik, kínos éjszakára. Emeld fel fénytelen arcodat, ismerd fel a bosszút, értsd meg balsorsodat, vedd észre nyomorúságodat! Így tetszett a te szemed e szemérmes asszonynak, így ragyogták be menyegzői fáklyák a te nászszobádat. A bosszúálló fúriák lesznek nászasszonyaid, örök magányosság s mardosó lelkiismere- tedj^esz a kísérőd!

tszellemülten így beszélt az asszony, aztán kihúzta hajából egyik hajtűjét, s kiszúrta vele Thrasyllus két szemét; teljesen megvakította, végül otthagyta.

Felkapott egy meztelen kardot, amelyet Tlepolemus viselt annakidején rendszerint, őrült iramban átrohant a városán, egyenesen a férje sírboltja felé tartott. Az egész lakosság kitódult a házakból, az emberek izgatottan tódultak utána, és egymást kölcsönösen buzdították, hogy az őrjöngő asz- szony kezéből kicsavarják a kardot. De Charite megállt Tlepolemus koporsója mellett, s villámló karddal kergetett mindenkit hátra. Amint pedig végignézett d zokogó és jajveszékelö népen, elkíáltotta magát:

— Hagyjátok abba a gyáva könnyezést, hagyjátok abba a kesergést. Bosszút álltam férjem véreskezü gyilkosán. Itt az ideje, hogy ezzel a karddal vágjak utat magamnak az én Tlepolemusomhoz!

Aztán minden rendben elmesélt, amit férje közölt vele álmában, s elmondta, miféle furfanggal csalta lépre és vakította meg Thrasyllust.

Most jobb melle alatt magába döfte a kardot.

Osszerogyodt, és vérében fetrengve érthetetlen, sőt dadogó szavak közt kilehelte hősi lelkét.

Hozzátartozói azonnal gondosan lemosták a szerencsétlen Charite holttestét, férje sírjába temették, s immár örök nászban egyesítették vele.

Mikor Thrasyllus mindenről értesült, nem tudta, milyen halállal vessen véget ennek az irtózatos gyötrelemnek, csak érezte, hogy rettentő gaztettére a kard nem elegendő büntetés. Eltapogatózott a sírboltig, ahol csak ezt kiabálta:

— Íme, kegyetlen szellemek, itt vagyok, vegyetek önkéntes áldozatul!

Aztán gondosan magára zárta az ajtót, és eltökélte, hogy éhhalállal emészti el a maga érzése szerint is átkozott életét.

Révay József fordítása

* Apulelus a késöl latin próza legjelentősebb egyénisége; 1. sz. 125 körül született az afrikai Madaurában. Gazdag családból származott, ezért tanulmányai elvégzése után hosszú utazásokat tett a birodalom egész területén. Főműve a görög novella és erotikus regény hagyományát őrzi.

oroK

tedle

i