Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1982-06-01 / 22. szám

10 IM r ■i%W: ■Ir wfpTvF : i'-"’''JVW"Vví-'> V 'BCskár űr már régóta .tudta, hogy e világon különös dolgok történnek, s hogy végül mindig győz az igazság. E nézetében még jobban megerősítették leg­utóbbi kellemetlen tapasztalatai. Vacskár úr azóta úton-útfélen hangoztatja, hogy az igazság mindig győz, még azokon a ne­hézségeken is diadalmaskodik, amelyeket saját maga gördít győzelme útjába. Minden ember tudja, hogy az egyik igaz­ság elvont fogalom, lépten-nyomon találko­zunk vele, legrosszabb formájában olyankor, ha az újságban néhány soros hírt olvasunk, amely így végződik: „Az igazságnak elég tétetett.“ Ä második fajta Igazságot a rendőrség célszerű gépezete szolgáltatja, továbbá a bíróságok, börtönök, akasztófák stb. Vacskár úr gyakran elgondolkozik e dol­gok fölött, s végül derűs arccal megismétli a címben szereplő klasszikus mondatot, s bizonyságképpen elmondja az alábbi törté­netet: Vacskár úrnak évekkel ezelőtt rövidáru- üzlete volt egy félreeső utcában, amelybe csak ritkán tévedt be egy-egy rendőrjárőr. Ez idő tájt Ijesztően elszaporodtak az éj­szakai betörések, s nem volt nap, hogy ne fosztottak volna ki valahol arcátlan módon egy boltot. Amikor a betörések száma any- nylra megnőtt, hogy a panaszok felvételé­re a rendőrigazgatőságnak külön kisegítő munkaerőket kellett volna felvennie, a rendőrfőnökség agyafúrt módszerhez folya­modott: a rendőrjárőröknek a jövőben éjsza­ka ügyelniük kell a tolvajokra. Ezt az egy­szerű és célszerű rendszabályt teljes siker koronázta. Egy éjszaka ugyanis Vacskár úr éjfélig dolgozott a boltjában, leltárt vett tel, s kevéssel éjfél után egy csomag ka- navásszal kezében lépett ki a boltajtón, a kanavászt ugyanis kora reggel el kellett juttatnia valami szállítmányozóhoz. Talán mondanunk sem kell, hogy alig lé­pett ki az üzlet ajtaján, amelyet egyébként gondosan kulcsra zárt maga mögött, két rendőr ragadta meg, akik a bolt előtt tü­relmesen várakoztak, mikor jön ki végre a gyanús alak, aki éjszaka világot gyújtott a bolthelyiségben. Amikor Vacskár úr meg­mondta, hogy övé a bolt, a rend őrei ka­cagtak az ostoba kifogáson, és elcipelték Vacskár urat a legközelebbi őrszobára. A szolgálatos őrmester Is kacagott az ostoba mentegetőzésen, s kijelentette, látszik, hogy ez az alak nemrég folytatja a tolvajmestersé­get. Aztán jött egy rendőrtisztvlselő, s gú­nyosan megjegyezte; ^ M ég hogy leltárt csinált? Hát persze, ez a legelső dolguk, ha lopni akar­nak. — De én Igazán leltároztam — védeke­zett kétségbeesetten Vacskár úr. — Igazán ülni is fog érte — vágták rá A cseh riporterek, újságírók, írók már elindultak Jaroslav HaSek nyomán, jár­ják az országot, és határainkon túl is megfordultak, hogy ezzel elindítsák a HaSek-évet. Jövőre lesz ugyanis száz éve, hogy Jaroslav HaSek megszületett. lAROSLAV HASEK ki IGAZSÁG GYdZ a rendőrök. Mivel az volt a parancs, hogy minden tetten ért tolvajt be kell szállítani a rendőrlgazgatóságra, hogy lemázsálják, lefotografálják őket, és megörökítsék ujjle­nyomatukat. Vacskár űr jobb kezét egy má­sik Csirkefogó (így titulálták mindkettőjü­ket] bal kezével bilicselték össze, és a rendőrigazgatóságra terelték mindkettőjüket. — Aztán nehogy köpj — tolmácsolta a másik gazember. — Soha nem szoktam — jelentette ki Ijedten Vacskár úr. (A későbbiek során ezt terhelő körülménynek tudták be.) Mialatt fényképezték, háromszor is sírva fakadt, és elrontotta a felvételt. Koponyá­jának adatai elvetemült jellemre mutattak, legalábbis erről tanúskodnak a Lombroso- -féle táblázatban feltüntetett számok. A homlok hajlásszöge és az orr formája egy másik táblázat szerint tökéletes degenerá- lódásra, idiotizmusra és perverzitásra mu­tatott. Ujjlenyomatai megegyeztek König mannhelmi rablógyilkos ujjlenyomataival (szerencsére König nevét fekete gyászkeret övezte, mert öt esztendeje természetes ha­lállal halt meg a hóhér kezében). Meg­egyeztek továbbá Rubinstein nemzetközi szélhámos, Futerka zsebtolvaj, Zálinszky útonálló, Szemerád Angela házasságszédel- gő, valamint a méregkeverő Zinkné ujjle­nyomataival. Mikor mindezt a tényanyagot felolvasták Vacskár úr előtt, a szerencsétlen ember újabb sírógörcsbe esett, mert egy ízben hal­lotta, hogy két ember ujjlenyomatai vélet­lenül sem vághatnak egybe, s zokogva azt ordította, hogy ő nem Szemerád Angela és nem is Zinkné. — Majd kiderül — mondták szigorúan a hatósági szervek, s e szavakkal Vacskár úr vltustáncbá kezdett. Reggel beszállítot­ták á rabkórházba, mert a bitang vén szi­muláns agyhártyagyulladást kapott. A kór­házban két napig lebegett élet és halál kö­zött, s ugyanakkor a házvezetőnője beje­lentette a rendőrségen gazdája, Vacskár úr eltűnését. A hivatalnokok megmutatták az aggódó asszonynak az egyik fényképet, amelyen Vacskár úr zokogva pillantott a rendőrségi fotográfusra. — Ez nem ő — jelentette ki a házve­zetőnő, kijelentését jegyzőkönyvbe vették, s az asszony szilárd kézzel alá is írta á jegyzőkönyvet. A kórházban sínylődő gaz­embert látni sem akarta. I dőközben Vacskár úr a kórházi ágyon annyira magához tért, hogy a vizs­gálóbíró teltehette neki a kérdést; — Hol rejtette el a meggyilkolt Vacskár úr holttestét? Vacskár úr tompán azt telelte; — Nem emlékszem semmire, nagyságos úr. — Ml a neve? — kérdezte tovább a vizs­gálóbíró. — Most nem tudom. Azt mondják, hogy Vacskár nem vagyok. — De nem ám — mondta szigorúan a vizsgálóbíró. — És mennyi pénzt talált a kasszában? — Körülbelül harminc forintot — ismerte be a lábadozó beteg. A vizsgálóbíró elment. A letartóztatás napján pontosan ennyi pénzt találtak a vádlott zsebében. A közvélemény kíváncsian várta a titokzatos gyilkosság újabb fejlemé­nyeit, s minden újságolvasó ember megás- merte Vacskár úr nevét, amelyet minded­dig az ismeretlenség homálya burkolt. A legérdekesebb az volt, hogy a vádlott vilá­gos pillanataiban meglepően pontos rész­leteket közölt a vizsgálóbíróval az eltűnt kereskedő élete folyásáról, ami nyilvánva­lóvá tette, hogy előzőleg is jól ismerte ál­dozatát. Végre annyira felgyógyult, hogy szembe­síthették házvezetőnőjével, az asszony ki­jelentette, hogy már látta valahol ezt az embert, alighanem a megnyilkolt Vacskár úr boltja előtt. Még néhány tanút is be­idéztek, s mind egytől egyig azt vallotta, hogy ez a sovány, megőszült egyén valaki­re emlékezteti őket, akit az eltűnt Vacskár úr üzlete előtt láttak. A vádlott világos perceiben visszatért ré­gi fogásához, és azt színlelte — ez az eset egyébként a kriminalisztika történetében egyedülálló —, hogy ő a meggyilkolt ál­dozat. Hogy összezavarják, leíratták vele; Vacskár józsef vagyok, az Oj utcából. írá­sát összehasonlították az eltűnt kereskedő könyveivel, s a törvényszéki hiteles írás­szakértők határozottan kijelentették, hogy egyetlen vonása sem egyezik Vacskár úr betűivel, ellenkezőleg, minden betű arra mutat, hogy aki e szavakat írta, idült al­koholista. m lány már a negyedik villamost en- gedte elmenni. Az első két villamos- *' ’■ nál nem tűnt föl a férfinak, ezek már elég zsúfoltan értek ide, többen is le­maradtak. Ahogy azonban telt az idő, úgy fogytak az utasok, a harmadik szerelvényre egy kis igyekezettel már felfért volna, a negyediken talán még ülőhely is jut szá­mára. De mint akt az utolsó pillanatban mindig meggondolja, hagyta ezt is elmenni. A férfi akkor már figyelte. Óvatosan, minden feltűnést kerülve, inkább csak a szeme sarkából. Ott sétálgatott a megálló­nál, mindkét irányban jó ötven lépésnyire el-eltávolodva tőle, mintha várna valakit. Pedig nem várt senkit. Nem volt senkivel se randevúja. Csupán sétálni indult, s ami­kor megunta és már elég fáradtnak érez­te magát, odament a villamosmegállóhoz. Szórakozottan állt' ott egy darabig, szem­ben a kivilágított hullámvasút szeszélyes kacskaringóival, és azzal a hellyel, ahol kisautók kergetik egymást pár perces uta­saikkal. Füle ekkor már megszokta a zajt, a szűnni nem akaró zenét, a motorzúgást, a hullámvasút utasainak éles sikoltozását. A lány szép volt, ezt már az első pilla­natban megállapította, bár maga sem tudta volna megmondani, hogy mi a szép rajta. Hosszúkás arca nem árult el semmi rend­kívülit, s a homályban még csak bársonyo­san finom bőre sem érvényesült kellőkép­pen. De volt benne valami harmónia, ami miatt jólesett ránézni, és ami széppé tette. Csak később fedezte fel hajának a lámpák fényében megcsillanó, mély szőkeségét —' melyet a nagyon finom dohány színéhez hasonlított —, szemének bársonyosan bar­na tekintetét. A lány minden szerelvény érkezésekor tett néhány lépést a sínek felé, mintha fel akarna szállni, de aztán lépései této­vák lettek, majd megállt, s amikor a villa­mos elindult, ismét visszament a helyére a kis bádogbódé mellé. Előforduli, hogy fia­tal suhancok álltak meg a közelében, fesz­telenül nézegetni kezdték, volt, aki szólt is hozzá. Ilyenkor anélkül, hogy rájuk nézett volna, odament, ahol már többen álltak, és elvegyült közöttük. Ezzel sikerült leráznia a tolakodókat. f alán a hatodik villamos is elzörgött már, amikor kezdett közöttük létre­jönni az a láthatatlan szálakból ösz- szefűződő, nagyon laza, de mégis észreve­hető kapcsolat,, amely két azonos sorsú, azonos helyzetben levő ember között előbb- utóbb kialakul. Ekkor történt először, hogy amikor a férfi ránézett a lányra, az nem sütötte le a szemét, nem kapta el azonnal a tekintetét, hanem a pillanat nagyon kicsi, tőrt részéig visszanézett rá. Amikor a kö­A vádlott lelkileg egyre inkább eltompult, a vizsgálóbíró örömmel állapította meg, hogy fokozatosan megérik benne a beisme­rő vallomás, s egy napon mélységes elég­tétellel'vette jegyzőkönyvbe; Arra a kérdés­re: „Kié a ruha, amelyet letartóztatásakor viselt?“, a vádlott így felelt: „Vacskár Jó­zsef úré“. Szavainak igazságát az áldozat házveze­tőnője és több más tanú is igazolta, akik nemegyszer látták, hogy Vacskár úr ebben a ruhában járt a boltjába, A gyanúsított egy napon beismerte, hogy Vacskár úr bátyja, Nyitra környékén erdőhatósági tisztviselő. — Gondolja meg — jelentette ki sokat- mondóan a vizsgálóbíró —, táviratban ide hívhatjuk, és szembesíthetjük magával. — 'Tegyenek velem, amit akarnak — le­gyintett fásultan a gyanúsított. — Húsz esz­tendeje nem láttuk egymást. Három nap múlva az eltűnt boltos bátyja ott állt szemtől szembe a gyanúsítottal, öt percig megrökönyödve meredt rá, majd oda­rohant hozzá, megölelte és felkiáltott; — Jozef, hát így kell, hogy viszontlássa­lak! A gyanúsított búsan mosolygott, vállát vonogatta, s lemondóan megjegyezte: — Maga téved, én nem vagyok a maga öccse, én már nem vagyok Vacskár. Bátyja azonban megesküdött rá, hogy a letartóztatott valóban Vacskár József, a tör­vényszéki orvosok megállapították, hogy Vacskár úr lelki egyensúlya megbomlott, s a lefolytatott gondos vizsgálat során meg­állapították azt is, hogy a letartóztatott személy mégiscsak Vacskár József, aki a szóban forgó éjszakán hazafelé indult bolt­jából, s azóta idejét a büntető bíróság vizs­gálati fogságéban töltötte. Házvezetőnője és a többi tanú belátta, hogy az Igazság ér­dekében tévedés - történt, s egypiás után megesküdtek rá, hogy a letartóztatott sze-" mély igenis azonos az eltűnt kereskedővel. Beszüntették tehát a gyilkosság bűnténye miatt Indított eljárást — e bűntényt Vacs­kár úr mégsem követhette el önmaga ellen —, s csupán'egy vád maradt — le kellett folytatni a vizsgálatot, miért lopta el a boltból a kanavászt, amelyet letartóztatása­kor elkoboztak tőle. A vizsgálatot azonban bizonyítékok hiányában beszüntették. De to- • vábbl két esztendő is élmúlt, míg az ideg- gyógyintézetben az orvosoknak sikerült el­hitetniük Vacskár úrral, hogy ő Igenis Vacskár József, s hogy nem rejtette el se­hol a saját holttestét. Amikor két esztendő múlva végre gyó-. gyultan elbocsátották a szanatóriumból. Vacskár úrban megdönthetetlenné vált a meggyőződés, hogy az Igazság győz min­den akadályon, s e meggyőződését fennen hangoztatja mindig, mindenütt és mindenki előtűnt ­BÉKÉS JÓZSEF A HARMADIK VH.I.A MOS vetkező kocsi is elment, ismét egymásra néztek, s mindkettőnek a tekintetében az volt: „No ezzel se jött. Várhatunk tovább.“ Es mindketten halványan elmosolyodtak. Mosolyukban enyhe cinkosság bujkált: ek­kor már sorstársak voltak. A férfi mindig hajlamos, volt a játékra, így nemsokára tökéletesen beleélte magát \ a helyzetbe. Már pontosan maga előtt látta ! azt a lányt, akiről mozgásával, viselkedé­sével azt hazudta, hogy itt várja. Már le i tudta volna írni, milyen a külseje, a haja, \ a szeme, az alakja, milyen ruhában kellene eléje libbennie, hogyan engesztelné halk i duruzsolással a hosszú várakozásért. 1 A következő villamos után a férfi tehe- ! tétlenül széttárja a karját, s a lány önkén­telenül utánozta a mozdulatát. ' Szólni azonban még mindig nem szóltak egymáshoz, csak a férfi útjai lettek rövi- debbek és a lépései lassabbak, amikor a : lány előtt ment el. Akkor állt meg mel- ■ lette — nem túl közel hozzá, de mégis í úgy, hogy egymáshoz tartozóknak lehetett > nézni őket rr-., amikor néhány suhanc jött, ; és már messzebbről megjegyzést tettek a lányra. A lány pedig hálás pillantással nyugtázta a férfi figyelmességét. — Mindig ilyen sokat szokott késni? — \ kérdezte akkor a férfi. A lány valószínűleg megérezte, hogy most meg fogja szólítani, s ezért tekintetét már előre abba az irányba fordította, ahonnan a villamosnak jönnie kellett: Amikor a fér- ‘ fi megszólalt, ránézett, egy pillanatig habo- i zott, hogy válaszoljon-e, majd szótlanul megrázta a fejét. — Akkor magának még nincs gyakorlata '■ a várásban. Bezzeg nekem... \ Hangja valódi bosszúságot fejezett ki és belül csakugyan mérges volt az elképzelt ; lányra, aki mindig annyit késik. ‘ — Ez azonban már nekem is sok — folj/tatta gondolatait hangosan. — Fél nyolc­ra ígérte, és — az órájára nézett — már nyolc is elmúlt. Ez egy kicsit sokt — Nekem ts — szólalt meg most először a lány, és hangjában enyhe bosszúság, meg- bántottság fezgett. A férfi azonban nem ezt figyelte, hanem hangjának kellemes, lágy színét, mely szin­tén meglepő összhangban volt külsejével. Megint villamos érkezett: — Hát nekem ebből elég. Maga bírja még? — kérdezte. i ^ Nem nagyon. — Tudja mit? Várunk még három villa­most, ha addig nem jönnek, alászolgájal... Rendben? A lány elnevette magát. — Nos? — sürgette a férfi. A lány habozott egy kicsit, ránézett a férfira, enyhén elmosolyodott, aztán hirte­len rávágta: — Rendben. A férfiban ekkor ismét felébredt a játék- szenvedély. Ez azonban már nem a gyerek játékossága volt, hanem a felnőtté. Ogy érezte, feltette az érzelmeit, feltette három - villamosra, és ha nyer: övé a lány. Ekkor már tudta, vagy maga előtt sem tagadta, hogy nagyon-nagyon tetszik neki. Ennek hatására egy pillanatig úgy érezte, mindaz, amit eddig csinált, attól kezdve, hogy megpillantotta, csalás volt, trükk, ami­vel elsősorban önmagát akarta becsapni. Rögtön utána azonban meggyőzte magát, hogy ez nem igaz. „Ha így volna, akkor most, mnidjárt az első villamosra felszáll- nék" — mondta magában, és ismét teljes szívvel kívánta győzelmét. Közben elment az első villamos, és a lány halk sóhajjal fejezte ki csalódását. A férfi szemében pedig lángok gyúltak, most már biztos volt benne, hogy nyer, nem érkezik meg a fiú, mielőtt a harmadik villamos is ideérne. A lány érezte a férfi tekintetéből feléje áradó forróságot, testén enyhe reme­gés futott végig, mintha megsimogatták vol­na. „Már ő sem akarja, hogy ideérjen" — állapította meg magában diadalmasan a fér­fi, és örömmel fordította fejét a közeledő második szerelvény felé. mm ^után ez is elment, Ismét ránézett a nn lányra. Tekintetében ekkor már nyo- ma sem volt az elképzelt kedves ké­sése miatti bosszúságnak, nyíltan, leplezet­len örömmel és diadallal nézte a lányt. Gyönyörködött benne, s közben feszülten figyelt, nem hallja-e meg a harmadik villa­mos zörgését. Megsejtette, hogy a lány. a helyzet hatása alá került, tudta, most vala­mi könnyű szédülést érezhet, azt, hogy for­ró szél kapta fel és lebegteti, még csak egy helyben, de talán már pillanatokon belül viharos tempóban fogja tovasodorni. Tekintetük most már hosszú pillanatokig egybekapcsolódott, amint szótlanul, feszült figyelemmel várták a harmadik villamost. A járatokat azonban Ilyenkor már egyre nagyobb időközökben indítják, és a harma­dik villamos sokáig nem jött. Hosszúnak tűnő percek teltek el, szemben velük, a Vi­dám Parkból már újabb lemez zenéjét árasz­tották a hangszórók, és a kisautókkal ts új menetet indítottak. De a férfi nem bán­ta. „Arinál izgalmasabb így —' gondolta magában. Hiszen úgyse jön a fiú. Nem jö- hetl Egész biztos, hogy nem jön, nem érke­zik előbb ide. Mire pedig a lemeznek vége, itt lesz- a villamos, -és együtt felszánunk rá.“ Pár pillanatig tartott, míg mindezt végig­gondolta, és ezalatt szórakozottan nézte az egymást kergető, egymásnak ütköző kis­autók kavargását. Utána elrhérült még egy kicsit győzelmének örömében, s abban a gondolatban, hogy lám, az élet sosem hagy­ja cserben, mindig újra meg újra kitárul­kozik előtte játékos szépségében. A lány hangja térítette vissza figyelmét: — A magáé... szóval, akit maga vár, munkából jön? Ekkor még nem vett észre semmit, köny- nyedén legyintett: — A, dehogy. — Feri Igen — mondta elgoittdolkozva, halk, komoly hangon a lány. „Feri — lebegett a levegőben —, a Feri, igen..." A férfi felkapta a fejét, és ebben a pil­lanatban már tudta, hogy hibát követett el. Igén, akkor, amikor - az előbb néhány pil­lanatra hagyta kikapcsolódni a köztük ke­ringő áramkört. Csalhatatlan megérezte, megígrt a varázs, ettől a pillanattól kezdve , már ismét semmi, az égvilágon semmi kö­zük nincs egymáshoz. Fázósan összébb húz­ta -g:.~kabátját, és fülére hirtelen elviselhe- tetTeri érövei tört rá az ostoba zene, a mo­torzaj, az undorító visítozás. Távolról, na­gyon távolról hallotta a lány hangját: —• Lehet, hogy nem végeztek idejében... Sbkálg nem válaszolt, hosszú hallgatás után jegyezte meg tárgyilagos hangon: — Az bizony könnyen előfordul. Ekkor lett vége a lemeznek:. S ahogy magában megjósolta, pontosan ekkor bukkant elő a kanyarból a villamos sárga, egyszemű arca. — Ha még itt lesz, amikor jön egy bar­na szemű lány, olyan színű hajjal, mint a nagyon finom dohány, mondja meg neki, nem volt türelmem tovább várni. — Jó, megmondom — mosolyodon el a lány. Hangja belevegyült a harmadik villamos zörgésébe, amely ekkor állt meg előttük.

Next

/
Thumbnails
Contents