Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1982-05-18 / 20. szám

10 KISS PÉNTEK JÓZSEF Négy négysoros 1. Virággá lenni és kinyílni Bogárként virágporban fürödni Bogárrá lenni és elhervadni Virágként élni Elrepülni 2. Leng lent a mélyben, csont-hamu-éfben Csöndet virágzik hamu sötétben Vár Csillag-rongy ruhában, ködülte fákban Pipacs-álomban ragyog a Nyár 3. Kék dallam: él. Siklik a tó ősz-aranyári. Tűz. Fél, mintha oltanák. Távoli ég csöndje: pattogó tűzre hullik. Kerüli a szél. '4. ■ Csont és hamu vagyok Vinne a szél... De a vers szentséges Gyalázott vasa fog Darázs Rozália: Az ember és a világűr (plakett) • Darázs Rozália: Don Quijote (piákét) MÁZIK ISTVÁN Ki oldja meg? Hangok. Az idő leskel mindenütt. Honnan jöttél ide, hogy pillantásod itt nem lel csillagot?, És nincs hajnal és nincs ég se többé talpad alatt minden ami támaszod lehetne csak a szél és szárnytalan repülés a köztem és közted tornyosuló levegő a kőajkúak hideg sóhaja. Mit látsz menekülőién a városon át? Széttárt karral megváltók lépnek elő ha a madársikoly hangot űt egy éber másodpercbe. Sűrűsödik a sárga köd mielőtt minden széthullik és leomlanak a falak. De ki oldja meg majd az álmok bús csomóját?^ tudom, hogy tetszik-e maid ez nz elbeszélés. Sőt, még azt sem tu­dom, sikerül-e valójában megírni, de az biztos, mindenképpen valami nagyon szépet akarnék megírni. A barátom azt tanácsolta: Egy májusi elbeszélésben kellene, hogy legyen egy szép ágacska! Mindjárt odaültem az asztalhoz. Mond­tam, már meg is van, már tudom is, hogy miről fogok írni. A barátom azonban csil­lapított: — Várj, ne siess annyira! Elég ágacs­kája van a májusnak. Az elbeszélésnek azonban rövidnek is kellene, hogy legyen. Csak egy ágacskát akarnék tőled ... De melyiket? Haszontalanja, csak úgy ontja ez a május az ágacskáit, s én csak egyet választhatok ki közülük. Hát jól van. Az ágacska az már megvan. Nem mondhatnék el, mondjuk, valamit a ze­néről? En ugyanis május elsején mindig ott voltam a zene mellett. Igaz, nem min­dig mint zenész, de azért ott voltam. Fő­leg nem a kezdetekben. A háború után, amikor a falunkban megvették az új hang­szereket, nem volt, aki letegye helyettünk a Jcauctőt“. Nem volt pénzünk, és ráadá­sul még a tatuska is, akit én egy idő óta, a halálától már édesapának hívok, kiesett a zenekarból. Mi valaha ugyanis nagyon sokan voltunk. Persze időközben már szét­széledtünk, és nincs is mikor találkozzunk, de május elsejére még most is eljárunk, igaz, most már mindenki más-más zenekar­ral vagy zenekar után, de azért csak eljá­runk. Mindjárt a háború után, illetve tulajdon­képpen már valamivel előtte, a háború vé­gén neveltünk magunknak feketén egy ma­lackát, de végül aztán már csak a háború után ettük meg. Támadt is belőle elég ka­lamajka. Pénzünk a büntetés kifizetésére nem volt, így hát a tatuskának le kellett ülnie. A tatuskának fájt a dereka, hát mit volt mit tenni, azt mondta: ■— Legalább egy kicsit megpihenek. M odorban azonban nem volt rendes börtön. Es különben is, minek kelle­ne egy vitatható háborús malackáért üldözni a szegény embert? Belőlünk egyéb­ként sem tudtak volna semmit kisajtolni. A télikabátot kellett volna elvenniük, azt is csak a bátyámét, mert nekem valójában csak zeneiskolás koromban telt az első té­likabátra. Akkor aztán egyszer csak úgy április elején azt mondja: — No, megyek üdülni. Haragudott is rá az anyám, hiszen tud­ják, tavasszal mindig sok a munka. Lehet, egy kicsit össze is vesztek. A tatuskám azonban nem engedett: Ha akarsz, te is elmehetsz. Hiszen te is ettél belőle. Ne­kem is fáj a derekam. Velünk nem babrál­nak ki, három hétig mindenképpen kibírom. Valóban, nekünk aztán mindig csak olyan apró kihallgatásaink voltak. Sőt, a tatuská­nak még ilyenek sem. Rendszerint a gye­rekek voltak a ludasok. Általában megdézs­málták valakinek a cseresznyéjét. Az egész fát. Ml mindig is nagyon sokan voltunk egy cseresznyefára. Máskor meg, hiszen a cseresznye csak május végén érik, így az­tán még a cseresznyeérés előtt vagy utána is éjszaka elloptunk a péktől néhány bükk­fahasábot, reggel meg beállítottunk hozzá, hogy eladjuk neki, illetve elcseréljük né­hány meleg veknire. Nem akarok nagyon dicsekedni, de az a benyomásom, hogy nem­igen vethetik a családom szemére, hogy nem lettünk volna életrevalók. Szóval egy­szer csak a tatuska benn találta magát a dutyiban, mi meg hordtuk neki a buktát. A modorlak, azonban, bár Modor aligha pa­naszkodhat, hogy kevés a gazdag ember a faluban, nem voltak valami nagylelkűek, ami a dutyit illeti. A valódi csirkefogókat. VINCENT SIKULA MÁJUSI ELBESZÉLÉS sőt olykor a rendesebbjét is Havára vagy Lipótvárra küldték, és holmi apróságért, mondjuk egy pohárka babért vagy egy el­veszett, esetleg elhallgatott, régen elfo­gyasztott malackáért csak a városházára ráncigálták a bűnöst. A mi tatuskánkat mindjárt mindenki meg­ismerte. A zenészeket ugyanis mindenki is­mert. Még a hivatalnokok is. Majdnem min­denki, aki meglátta, azt mondta: — Nini, itt van az, aki azt a fekete ma­lacot nevelte, és csalt is egy kicsit. tk'z. én tatuskám meg rögtön megszó- Iáit: — Hát azt már nem! En még so­ha senkit sem csaptam be. Mondtam már, hogy csak foltos volt, és már rég meg is ettük, mert hiszen ml annyian vagyunk oda­haza, hogy akár négy malackát is be tud­nánk kebelezni. Feltéve, ha lenne négy ma­lackánk. Hiába kérné tőlünk BeneS úr a kruponját. A városházán rácsok voltak, és valójában csak ketrecek — nálunk legalábbis ketre­ceknek hívták, a ketrecekben pedig afféle lant, a lanton meg néma acélhúrok, és mert a ml dutyink szegény volt, hát a lanton keresztül dugdosták be a dutyiba a buktá­kat. — No, fiúk — mondta a tatuskám —, dutyi, nem dutyi, nekem már lassan lete­lik. Csakhogy május elsején én mindig ott szoktam lenni a zenekarban. Menjetek Pe- Sek úrhoz, és mondjátok meg neki, hogyha nincs is pénzünk, hogy letegyük a kauciót, a kürtök szeretnek bennünket, és ki is tud­juk őket tisztességesen fényesíteni. Mond­játok meg PeSek úrnak, hogy legalább ki­fényesítjük a kürtöket, mondjátok meg, hogy a dobot is kifényesítjük. Mondjátok meg PeSek úrnak, ö biztos megérti, mondjá­tok meg neki, hogy tükröcskévé varázsol­juk azt a dobot. Es fényesítettük. Tatus- kánk épp május elseje előtt jött meg. A hangszerek már ragyogtak, hát nekilátott, hogy kitisztítsa a ruhákat is, mert én kap­tam a vöröskereszttől egy kefét. Vagy ta­lán az UNRA küldte volna? Az volt azon­ban a benyomásunk, rogy talán többen va­gyunk odahaza, mint amennyi a ruha. A kefe jókora volt, és volt is vele mit csi­nálni. Május elsején a zenekar mögött menetel­tünk. Előttünk a heligon és rajta: Lidi, Brno. Így mondták legalábbis akkor. Azt a Brnot csak a dob miatt írták oda, hogy a dob jobban zúgjon és recsegjen. A menet után a zenészek körbeálltak, és Polöis nagybácsi, aki szerette a pacikat, fel­emelte a kezét, mintha már az ekeforduló­hoz érkezett volna, mert hiszen a határ az határ, azt mondta. V igyázzatok, fiúk, újra itt az induló. A pálcákat Polöis bátyó, a pálcá­kat már csak a fényképen őrzöm. Uram isten, hogy én mennyire irigyeltem őt akkor. A bátyám ismét a klarinétoknál állt, bá­mult a klarinétos ujjaira, s ahogy nyelte a nyálát, odafordult tatuskához, és azt mond­ta: — Tatuska, ő egészen másképp rakja. En villába tudom fogni. Nem akarok mindenkiről beszélni, de Loj- Zót biztos ismerték. Egyszer még az újság­ban is benne volt, kalácsot tartott a kezé­ben. Fonott kalácsot. Mi odahaza csak ka­lácsnak hívtuk. A vállán lógott a heligon. Természetesen a fényképen. A háború után a Hurban-kaszárnyában függött az a fény­kép, és ő leakasztotta. Majdnem bajba is került miatta... vagyis ez volt az első ballépése. De aztán valahogy mégiscsak ki­vágta magát. ^ — Hiszen az én voltam — mondta. — A kezemben egy fonott kalács, a vállamon meg egy kölcsönvett heligon. Nem volt senki, aki kölcsönadott volna egy klariné­tot. Részt vettem a felkelésben, és reumát kaptam. Mint ahogy majdnem minden par­tizán. A klarinétosok ié. Meglehet, hogy köszvényt is. Köszvény vagy reuma, egyre megy, az nálunk csak afféle aprócska dí­szítőelem. Szeretem a kemencét és a forró öntecseket, és talán még mester is lehet­tem volna, hiszen megtanultam húzni a csöveket. En viszont borbély szerettem volna len­ni, az ollók nekem amolyan csicsergő, csat­togó pálcikák. Lehet, hogy valamikor úgy is hívtam az ollót, hogy csikk. A tűt tyű­nek neveztem. A háború után, illetve csak jóval később, sokkal később, február után az iskolaszolga fogadott a gondjaiba. Iván­kán lakott, de Modorból származott, éS a fővárosban vállalt munkát. — Pedellus úr, a tatuska, imhoj küldött egy üveg bort, és arra kéri önt, hogy ve­gyen fel a konzervatóriumba. f iam, hát te vagy az? Hiszen már a vizsgáknak vége. Milyen jegyeid voltak? — Hat négyesem volt. — Csak hat négyesed? Ez jói Arról, hogy egy évvel ezelőtt javítóvizsgád volt mate­matikából, ne beszélj. Különben ne félj, a konzervatóriumban a tűt hosszú ékezettel írják. Ha a többes számát kérnék tőled, mondd el nekik, hogy akkor nektek tyű­tök volt. Mondd meg, hogy egy üveg bort adtál a pedellusnak, s hogy a dugó kicsit bűzlött a petróleumtól. Azt is mondd meg, hogy egyetlenegy hangszeren sem tudsz játszani, de hogy tudod, mi az az induló, s hogy nálatok otthon a dobot tükröcské- nek hívták. Ha netalántán még így sem akarnának felvenni, akkor ismételd el ezt nekik még egyszer. Mondd meg nekik azt is, hogy tatuskád egy bizonyos időt a du­tyiban töltött, hogy ott volt az a bizonyos vaslant, és a mögött a vaslant mögött ma zeneiskola van, s hogy valamikor régen ott a vashúrok között te buktákat adogat­tál he az apádnak. A tatuskád pedig azt mondta: „Fiam, egyet hagyj meg magad­nak, nem kell az összesét nekem adnod." Ha nem hinnének neked, sírd el magadat, hiszen nem kell állandóan röhögnöd. Egy­szóval bőgd el magadat, és kiáltsd el, hogy: Lidii Hiszen ott Dvofák, Kafka, Hlíza, Snóbl ülnek. Meg Zatloukal is. Ha rádió, akkor Rudo Novák. Oboa, Svédország. Slovák. Svédországban első hely. Szlovák oboa. Fiam, a filharmónlkusok zenekarában is mondd meg nekik azt, hogy Lidi. Rota — tárogató. Csak ne félj! Lidiét mindnyá­jan ismerik. Hlíza vett magához. Kiválasztott. A Nem­zeti Színház harsontstája. De ő inkább a vadászyirtöt kedvelte. Valaha írt is egy művecskét vadászkürtre. A vadász imádsá­ga. De nekem nem volt vadászkürtöm, és május elsején vasutas-egyenruhában mene­teltem. A ruha egy kicsit nagy volt rám, a vasutasok meg is mosolyogtak. piúi Te ugye még pionír vagy? Porta- ^ mentő és legáto. Természetesen ez " mind szép. Valahol azonban állan­dóan szuszog vagy sípol a mozdony. Fiam, még szentestén is. Menet közben azonban a vadászkürtös nem hallja a kantilénát. Ezért egy kicsit keményebben kell fújnod: eszta, eszta, esztal Aztán ismét valahol a Hegyi parkban folytatódott az egész. Egy bizonyos Roman Skrepek nevezetű volt ott. Derék férfi. Kar­mesterpálca. Az egyik műt úgy hívták, hogy Moravanka. A vadászkürt: eszta, esztal Még mindig csak pionír voltam, de már az ifjúsági szervezet egyenruhájának az in­gét viseltem. Bejártuk az egész országot. Május elsején Handlován voltunk. Egysze­riben úgy éreztem, hogy nekem is bányász­nak kellett volna lennem. Ott volt ugyan­is egy bizonyos Alojz Denkóci. Tőlünk, a. mi falunkból származott. Otthon nem is tud­tam, hogy Alojznak hívják. Mi csak Ad- linnak szólítottuk. Adlin azt mondja: — Szépen játszottatok. Amikor meglátta­lak, egyszerre csak valamiféle sajnálatot éreztem. Nem is tudom,' miért. Valahol Du- bovában nem is tudtak semmit a bányáról. Szőlőnk is csak egy darabka volt, a bánya meg hívta az embereket. De én gyönge vol­tam, végül föl sem akartak venni. így let­tem bányamérnök. Nagyon szépen játszotta­tok itt nekünk. Mi itt barnaszenet bányá­szunk, és nem tudom, hogy miért, de na­gyon szeretnék küldeni az apádnak antra­citot. — Majd megmondom neki. Köszönöm. Még Novákynk is van. — Nováky? Üdvözöld, vannak ott bará­taim, mgp félj, nem felejtettem el: eszta, eszta, eszta. Az oboa egy kicsit mindig ” ^bűzlött a petróleumtól. Már annyi május elsejét végigjátszottam, és nemegy­szer megannyi hibát is elkövettünk. Azt mondták, hogy jobban is játszhattunk vol­na. Csakhogy hogyan? A zenészeket na­gyon bántották az elkövetett hibák. A leg­többször saját magunk bíráltuk meg leg­szigorúbban magunkat, de ha valaki más szólt, nagyon nekiszomorodtunk. Ml ugyan­is nagy kedvvel játszottunk. Es különösen május elsején. Néhányon közülünk fiatalok, mások meg idősebbek voltak. Az idős em­berek is nagyon szeretik a május elsejét, szeretik a zenét is, eljárnak a zenekarral vagy csak utána, de azok mind a mi em­bereink, és lehet, hogy jobban szeretik a zenét, mint mi, és arra vágynak, hogy má­jus elsején legalább a cintányér az övék leressen, bár épp az idősebb emberek azok, akiknek már remeg a kezük, és vágja is a kezüket a cintányér. A heligonistáknak vi­szont a derekuk fáj. De a májusi menet­ben mindig sok a gyerek is, a zászlók, ágacskák, szegfűk, portamento és elegáto, kantíléna és a mi eszta, eszta, esztánk is. Elvégre zenészek vagyunk, nem? Egész éven át. Halljátok, és bányászok, de nem­csak a bányászok, bocsássatok meg, hogy az elbeszélés rövidke, mondják, hogy a himnuszokat mindig szépen játsszuk. Es olyankor a bányászoknak, no meg a vasuta­soknak, a munkásoknak, a hajósoknak és a pilótáknak, az egyszerű közkatonáknak, de az okos, igazságos és bátor generálisok­nak, akiknek szintén szív dobog az unifor­misuk alatt, de főleg Lidlonak, és a Lldlo- noknak, az összes nagyszerű Lldlonoknak az egész földgömbön, a himnuszok közepet­te egy kicsit bepárásodik a szeme. Üdvözletemet küldöm, barátaimi Egy ágacskát szerettem volna csupán küldeni, hát küldöm. Németh István fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents