Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1982-05-18 / 20. szám

7

Van-e olyan diák, aki a lelke legmélyén is fütyül az „elégtelen“-re? Ilyen aligha akad. Viszont azok sincsenek sokan, akik emiatt tartósan búskomorságba esnek. A tanulók zöme egyéniségének megfelelően teszi túl magát a kellemetlen élményen. Van, aki egyszerűen pechnek fogja fel a sajnálatos eseményt. Utóvégre mi más volna, mint balszerencse, hogy épp akkor szúrták ki, amikor előzőleg sem kedve, sem ideje nem volt a tanulásra? Különben is halaszthatatlanul fontos magnózni-, fecsegni-, sétálni-, fociznivalója akadt. Van, aki belátja, hogy felkészüléssel megelőzhette volna a kínos fejleményt, és van, aki az egészet lerázza magáról, mint kutya a vizet, fogadkozva és önmagát meggyőzve, hogy legközelebb... de akkor nagyon ...

A sok változat közepette is egyvalamiben teljesen egyformán reagálnak kudarcukra az iskolások: egymás és a család előtt azt igyekeznek megjátszani, hogy ami velük történt, igazán jelentéktelen, szóra sem érdemes eset.

Az ösztönös védekezésből és önvigasz- talásból született póznak egy a bökkenője: az ,ielégtelen“ és az „elégséges“ szavak tényszerű ridegsége. A súlyos elmarasztalás „hivatalos“ megnevezését nem lehet nagyvonalúan hanyag nemtörődömséggel, mellékesen kiejteni. Az osztályzatokra érzékeny szülőnek a kérdésére, hogy „ml volt az iskolában“?, nem lehet könnyedén odavetni, hogy „elégtelent“ kaptam... A keserű valóság enyhítésének évszázadok óta bevált módja a rossz osztályzatok, buká-' sok, egyéb következményekkel járó keN lemetlen iskolai fejlemények „becéző“, derűt keltő átkeresztelése, a játékos, szellemes, „rejtjeles“ és jelképes helyettesítők sokaságának használata.

A valamirevaló szülő ugyan tudja, hogy ha gyermeke a szokásosnál halkabban tudatja, „fát hozott“, akkor nem a tüzelőről beszél, mint ahogy a „jól befaragtam“, változat sem ivadéka kézügyességének diadalát hirdeti, de valahogy ő is könnyebben veszi tudomásul a „daci“ tényét, mintha a szigorúan hangzó „elégtelennél“, találná szemben magát.

Nem kevésbé érzékletesen képszerű mulasztás, illetve az óráról engedély nélküli távozás behelyettesítése az ősidők óta forgalomban levő lógással, a leléceléssel, a csíkelhúzással, utóbbival a repülőgép levegőben nyomot hagyó kondenzcsíkjára utalva. Üde képzelet szüleménye a terepezés és a légylesés, vagyis a környezetbe olvadás a készü- letlenség palástolására.

Mindig is a valamiképpen kínos iskolai dolgok szellemeskedve kiforgatott megnevezéseiben volt a leggazdagabb a különböző korok diáknyelvelnek szókészlete. Vannak halhatatlannak tűnő kifejezései, mint például a már említett lógás vagy a még ma is felbukkanó daci.

Teljesen elmosta az idő ezek 70—80 évvel ezelőtti elődeit, amikor a diákok: bepincseltek, bedaráztak, bevargáztak, bekvakáztak, bebúgeroztak.

A korabeli elégtelent a bruger, bre- gyo, bunda, csundl, bundi, bumszti, cseszi, cseszko, disznó, daci, klsszék, fordított szék, medve, potyka, rütyi, tro- tya, tropa, drltyó helyettesítette. A ma már köznyelvi szóvá vált lógást néhány évtizeddel ezelőtt bliccelésnek, viribá- lásnak, íúgálásnak, cuholásnak, meg- peccenésnek mondták. A tanárnak kopó volt a gyűjtőneve. Aki megbukott, az lemerülf, elhasajt, felbuffolt, kiterült, bebeakázott.

A századforduló diáknyelvi szótára szerint a bizonyítvány: lópasszus, borjúlevél. A reáliskolás: tusnyaló, míg a humán középiskolás tintanyalónak neveztetik. A tanítójelöltnek — nyilván jó okkal — éhezdész, réparágÖ, malaclopó, zörgő a gúnyneve.'A tanuló a leckét: bebiflázza, bedarálja, becsapja, be- bikázza, beverklizi, bepüfö’li, vagyis szó szerint tanulja, így aztán nem is csoda, hogy az iskolákban sok a hálpakla- csolás, vagyis az érthetetlen hadarás, a „hála a papnak, a másvilágon is van kulacs“ — szólás töredékeiből alkotva meg a jópofa kifejezést.

A „boldog békeidők“ diákja a felelés előtt: drukkolt, szorult, szűkölt, bűzlött neki, melege volt, félt, hogy a tanár kicsípi. (Nyilván ebből született a mai kiszúrja és a közbenső idejű kipikkell.) Az év végi-bukást elpuffolásnak, bebugigolásnak, elhűzásn'álf mondták. Ä tanár a diákot macerálta, különösen ha azt pitypotynak, későbbiekben linknek tudta.

A tanulást. Iskolát illető nyelvi bolondozásokat, nyaktekeréseket zokszó nélkül veszi tudomásul a legvaskala- posabb felnőtt is. Nyilván azért, mert diáknyelv már az antivilágban, az ő „tiszta lelkű“ ifjúsága idején is létezett. Ezzel szemben az élet egyéb vonatkozásaiban a magyar nyelv elleni merényletnek, nyelvzüllesztésnek, elkor- csosításnak minősítik a köznyelvtől elkülönülő, az ifjúság használta, gazdagon termő argót.

Illyés Gyulának például erről az a véleménye, hogy: „óriási baj volna — szerintem a balál jele —, ha a fiataloknak nem volna meg minden korban

gyarlóságra vonatkozó egykori szóleleményeket: agyalágyult, tökagyú, víz- eszű, hígvelejű, kajla eszű, boteszű, begyepesedett, tökkeíütött kifejezéseket. Nyelvi „fattyúszámba“ ment és kezdetben csak a fiatalok szóhasználatában szerepelt a kitol vele, a kibabrál is. Ezekhez hasonlóan várja az irodalmi szókincsbe való besorolást a nem kevésbé érzékletes mai átráz, átejt, csőbe húz rokon szóbokor.

Amit ma becsajozásnak, bekrapeko- lásnak mondanak a fiatalok a „bele- szeretés“ helyett, azt 80—100 évvel ezelőtt, mint belehabarodást vagy belebő- szülést kifogásolták a felnőttek.

Jókainál a potya még csak a diákszókincs szava volt, szintúgy a csibész és az elemozsyna. Argó volt a szemléletes, kicsípi magát, a hacacáré.

Az életben oly fontos pénz „tlnl“- -nyelven: stex, lóvé, .gázsi, lé, leves,

/ ^ -i-„ÉS AHOGY EZEK BESZÉLNEK...!“

a maguk frissebb, fordulatosabb, sajátos nyelvük. Ha kimerülne a nyelv termő ereje. Ha a folyton megújuló világgal együtt nem újulnának meg kifejezéseink is.“

Ezeregy találó, valaha rosszallt ki- szólás tanúsítja, mennyire igaza van Illyésnek a fiatalok nyelvgazdagító szerepének megítélésében. Ki gondolná például, hogy a mai argóval haláll gáznak, leprának mondott irodalmi megfelelők, az „ócska“, a „vacak“ ugyancsak helytelenített argószámba ment a XVIII. század végén, az „ó“, „ódon“-ból és a latin „vetulus“-ból (öreg, vén) forgatták össze játékosan a deákok. A büszkét gúnyos homorú leleménnyel másították meg a „büz“-ből, eredeti értelme szerint az bizony „büdöske“ volt. S hogy ez nem utólagos ráfogás, az egy XVI. századi .figyelmeztetésből is kitűnik: „Hallgass, bakbűzzel büskés!“ A XVIII. században így szólt a magyarázat: „Sokkal büdösebb Isten előtt a hetyke ifjú ... ezért mondatik „büszkének“ a kevély.“ Ugyanebben a korban írja Baróti Szabó Dávid: „Gőggel, bűzzel, hetykén, büszkén szól.“

Ma már teljes létjogosultsága van a szívdöglesztőnek, alig néhány emberöltővel ezelőtt fiatalok kreálták a hatásvadászó, az olcsó szerelmi sikerekre pályázó ficsurak kigúnyolására.

Az irodalmi nyelv befogadta a ma kifogásolt dinnye, tök, vagyis az észbeli

a korábbi nemzedékektől átvett dohány és guba.

Három emberöltővel ezelőtt sem mondta az Ifjúság a pénzt pénznek. Ehelyett a bikk, bika, bükk, bőgő, lengő, lebegő járta. Később jött a lepedő, a blö- kázs, zöldhasú, kenőcs, kopek, peták és vas, e két utóbbi „nincs egy vasam sem“ vagy „nincs egy petákom sem“ irodalmi kifejezéssé patinásodva. A 30- as években csak a tízkoronást illették tiszteletlenül a mallér kifejezéssel, a százas túl nagy pénz volt ahhoz, hogy kiforgassák.

CIKI M!XDEK MEvvYisÉG";::.

„Lelki eldurvulást“, „szellemi elcse- nevészesedést“, a beszéd- és kifejezési készség elsatnyulását emlegetik az ifjúság nyelvezete felett aggodalmaskodók. Tagadhatatlan, hogy amikor egy kamasz megbetegedés helyett lerohadást mond, és valaki halálát ki.. .sként veszi a szájára, nemcsak stílusa tűnik faragatlannak, hanem felnőtt fejjel megítélve lelketlenségre, érzelmi eldurvulásra Is utal. De az-e valóban? Nem az van-e a felháborító szóhasználat mögött, hogy a mai fiatalok általában vlszolyognak a köznapiasságtól, a mindenki által egyformán használt szavaktól?

Nem lelki, sokkal Inkább nyelvi érzéketlenség, az olvasottság hiánya,, a

szavak valódi értelmének végig nem gondolása adja a szájába a tényt lemeztelenítő kifejezést. Ezek a bántóan nyers megfogalmazások leginkább az „agresszív-mimóza“ korosztályban divatoznak: a. már nem gyerek, még nem felnőtt állapot jellemző velejárója az érzékenységet leplező durvaság.

„És ahogy ezek beszélnek ... mintha nem is magyarul mondanák a magukét!“ — hallani lépten-nyomon a helytelenítést, amikor a felnőtteket elborítja a játékosan rövidített szitu, matek, protek, tesó, topis, szaki, náci, ru- cl, koszi, spéci, vili, dolcsi, kroncsi, pulcsi, repcsi áradata. De hiszen a Heltal Jenő csinálta mozi klasszikus mintája a játékos rövidítésnek. És bár igaz, hogy a dzsókerként használt cucc, ciki, buli felnőtt füllel kicsit homályos értelmű, bizonytalan meghatározás, a fiatalok egymás közt pontosan tudják, mikor mit értsenek rajta. Tárgyilagosan nézve, a ciki és az ebből keletkezett ige, a cikizés használata a rokonértelmű „kellemetlenség“, „baj“, „kalamajka“, „hiba“ és a „szidás“, „veszekedés“, „leto- lás“, „okvetlenkedés“ stb. helyett szemernyit sem szürkíti jobban a nyelvet, nem vezet inkább a szellemi elsatnyu- láshoz, mint például a hivatalos nyelvben „dzsókerként“ használt „figyelem- bevétel“, amelyet ha kell, ha nem kell, a mondathoz biggyesztenek nyomatékként, a van, volt, lesz szavakat helyettesítő „rendelkezik vele“, vagy a „biztosítja“, amely egyszer az „ad“-ot, egyszer a „teremti“-It, egyszer a „nyújtót uniformizálja.

Érdekes kísérlet volna felsorolni egy mai tizennyolc évesnek a háború előtti ifjúság argó szavait: érti-e, mit jelent a bré, a hé, a flammó, a salni, a lecsmer, a szugi, a kukkolás, tapeno- lás, a krekk, a vices, a hanta, a pók, a palkó, a stokkolás, a majrézás, a csu- midázás, a kettyintés stb. Nem véletlen, hogy ezek az Idegen nyelvből származott és tovább képzett szavak kihulltak a mai szóhasználatból.

De nézzünk néhányat a háború utá- nf nemzedékek nyelvépít'észeti példatárából. Ezek közül némelyik máris át- plántálódott a köznyelvbe, .szinte bizonyossá téve, hogy még évszázadok múltán is használatos marad.

A néhány évtizeddel ezelőtti bedill- zik helyébe lépett a becsavarodik, bepörög, begolyózik — pontosan azt kifejezve, hogy ki hogyan veszítette el a józan eszét. Ugyanígy a kiborul remekül érzékelteti az önuralom elvesztését, anélkül, bogy ezt körülírná. Remek a kinyiffan, amely valamelyest hangutánzón fedi a „kimegy belőle a szusz“-t. Szerencsés szóalkotás a menő, nagymenő, menő fej.

A semleges „táncnál“ sokkal látta- tóbb a mozgás jellegét is kifejező csörgés, rázás, pörgés, a semmitmondó öltözetet helyettesítő szerelés. És ha valaki ezt hallja: szobrozás, nem tudja-e a tömör kifejezésből, hogy unott, néma álldogálásról van szó? Ahogy a süketelés is találóan gazdagítja az üres fecsegés rokonszavait.

Aki manapság pórul jár, az ráfázik. Milyen tömör a rá se ránt, amit csak hosszadalmasan — „vállát sem rándítja arra, amit mondanak“ — lehetne kifejezni az új fordulat nélkül.

Mennyire ízes, hangulatos a telefonozás helyetti felcsörtetés, mint ahogy érzékletes a dörzsölt, és a lekopni, jobb, mint a régi argóból fennmaradt lemorzsolódni. A begerjedés, bezsongás élettanllag is pontos megfelelője a szexuális vágynak, amint a rühellés az irtózáshoz fűződő képzetet fejezi ki.

Az ösztönös és önkéntes szóalkotás még soha nem jelentkezett olyan erővel és olyan tömegesen és oly sok leleménnyel, mint napjainkban. Színesebb, árnyaltabb, kifejezőbb lesz tőle a magyar nyelv.

Amitől viszont sem árnyaltabb, sem kifejezőbb nem lesz a nyelv, mint például a kajálástól, piálástól, azt hiába örökli egyik fiatal nemzedék a másiktól évszázadok óta, mégis kívül reked az irodalmi nyelven. E két szónak ugyanis több mint negyed évezredes múltja van: a kajel, piel már a XVIII. . század elején is evést, ivást jelentett a sárospataki diákság körében.

Szemelvények Nyerges Agries: Mai fiatalok?, című könyvéből