Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1982-05-11 / 19. szám

10

K

ár. — Pontosan úgy mondta, akár egy varjú: kóár, kóár. Közben kiszállt a kasszából. — Edesem, nincs mit tenni. Törzsvendég itt mindenki, akit csak látsz. Hamarább kellett volna szólnod, hogy az ünnepekre friss frizurát kívánsz. — Kiléptek az üzletből. — Nincs, nincs mit tenni, drágám ...

Öntözőautó döcögött az úttesten. Rö- vidnadrágos kölök tapicskolt a nyomában. A kasszásnö hamuszín körmű kezét barátnője karján nyugtatta még, amikor a közeli hírdetőoszlop mögül jelentéktelen emberke lépett elő, és álig észlelhető köszönést biccentett a fodrászüzlet ajtajában ácsorgó asszonyoknak.

Esetleg — derült fel a kasszásnö arca — beajánlhatlak égy barátnőm- höz ... Maszek.

>— Az ördögnek is, szívem — Tiallat- szott a válasz.

— Tőlünk nyugdíjazták, most otthon "dolgozik...

i~ Ne főzz már, mondd a címéti s— Látod azt az úriembert ott, a hir- detöoszlop mellett? í— Aha.

>— Ö majd odavezet. i— Angyal vagy — susogta az asz- szony a fodrászat madár-zsivajába visz- szatérö kasszsásnő után, aztán kihúzta magát és elindult a mosolyogva várakozó emberke felé.

Amikor elhaladtak a szálloda előtt, az asszony megtorpant:

— Messze van?

Nézzen,^ kérem, feltűnés nélkül a hotellel vizaví, mély alagsori ablakokra. Ott lakunk.

i— Amiket hallani az utóbbi Időben... 6^ mentegetőzött az asszony.

^ Vegye a személyazonosságlmat zálogul. Tépje össze, ha lépre csalnám.

Az asszony beleegyező biccentését látva, a szállodagenerális elkomorodott. Zsigereiben is érezte zslbonganl az irigységet, s felnyögött magában, közben szakmai mosolyt lövellt a lengőajtón kitóduló, tehénlepény kalapos, kövér vendégre. Amire visszafordult, az egyezkedő párt már elnyelte a boltíves kapu-alagút. Éppen taxi fékezett a szálloda előtt, szerelmespár libbent ki belőle; a generális bebájolgatta őket is, aranydíszítésű mundérja fényszilánkokat lövellt, úgy hajlongott.

Az emberke átadta a kuncsaftot a feleségének, téblábolt még egy darabig az ammóniák szagú, fodrászműhelynek berendezett szobában, aztán vállánál fogva kipenderítették, de az ajtóban visszapillantott a kombinéra vetkőzött tdegen asszonyra, és alig tudta türtőztetni csiklandós vihogását. Kezében tömött nylonzacskót tartott, hajhulladékok kunkorodtak benne, nadrágja zsebéből piciny sárga kulcsot halászott elő, kinyitotta a kapu-alagút homályában megbúvó szemeteskukát, beledobta terhét, majd visszazárta. A lakat ingott rajta egy ideig, aztán csak lógott. 'Az udvarra néző konyhaahlakok egyikéből habverő küldte vészjelelt.

f Hsétált a nehéz, tölgyfa kapuszárnyakig. Megbújt védelmükben és rágyújtott. Onnan kedvére figyelhette a szálloda-generálist, aki

MÄTYÄS B. FERENC:*

azAlomkalőz

nem láthatta öt fényt ásító portája előteréből, ahol csak az utcát és saját, a lengőajtóban visszatükröződő képmását vehette számba, amint egyre osztogatja fizetett mosolyait, és nem több egy üzleti szertartás porhintő tartozékánál. A délután néhány moziból érkező gyermek csodálta meg arany paszományait, csillogó vállfürtjeit, bohócvörös mundérját, és Haditélapónak keresztelték el. Ezen kesergett, miközben a kapu alól leskelödő emberkéből irigységet csikart cifra öltözetével, munkájával, „biztos megélhetésével".

Valami motoszkált a másik, a nyitott szemetesedényben.

Lila egyenruhás nő lépett ki a szállodából, és karon fogva bevezette a generálist. „Megkínálják egy pohár sztl- vóriummal is" — gondolta vágyakozva az emberke. Lába elé köpte a szájába gyűlt nyálat. A korai Hold felragadt az égre.

Ötödik cigarettacsikkét nyomta el a lelakatolt kuka fedelén, amire az asz- szony elkészült és felbukkant az alagsorból. Elégedetten viselte csillogó, tornyos frizuráját, az emberke simára rángatta magán a zakót.

— Csodálatos! Ha van álomszép, akkor az most az ön fején van, asszonyom! — Átvette személyazonossági igazolványát, ujjhegyével megérezte a lapjai közül kilógó papírpénzt. Széles, zongorafúga-mosolyt villantott elő, s már szemernyit sem irigyelte a szállodagenerálist. — Elkísérem a főutcáig, asszonyom. Mindenféle alak forog errefelé a szálloda miatt. — A fényiszapos feljáró előtt megálltak, s az emberke bizalmasan lepallta az asszony vállát. Aztán folytatták útjukat. — Nagy dolog, ha összejön a jó kliens a jó mesterrel. De ön, asszonyom, olyan volt a feleségemmel, mint nagy művész a nemes márvánnyal. Ezt egy férfi mondja magának — húzta ki délcegre magát az emberke, és félszemmel a szálloda halijának ablakára sandított, ahonnan a generális figyelte őket. ■— Pedig elég nehéz nekünk — nyomult közel, nagyon közel az asszonyhoz, és szinte a fülébe duruzsolta, mint egy szerelmes —, szorítja minden az iparost. A törvény, az anyagok hiánya... Iri- gyeink még fel is jelentenek n^ha. Ezért kell nagyon vigyáznunk, kit veszünk búra alá — kacagott fel az.emberke —, csak azért mondom, ha esetleg barátnője, rokona, intim, bizalmas ismerőse akad, asszonyom, a biztonság jegyében — hangsúlyozta — ajánlja fel nekik szolgálatainkat. Nem nagy dolog rám akadni. 0tt lézengek délutánonként a fodrászüzlet előtt, ami azt jelenti, hogy szabad nálunk a vásár, nem kell órákig várakoznia, a munka pedig garantált, amint azt tapasztalhatta, asszonyom.

A generális elfordult az ablaktól.

„Vén kujon — gondolta. — Csak tudnám mivel eteti őket?"

V

'isszeres lába sajgóit, zsongott, mint az ásványvízzel teli palack. „Orrszarvútülök port zabálhat, hogy megszépülve jönnek ki tőle a női...“ Olyan keserűség fogta el. hogy megremegett kezében a cigarettája is, mennyezetre futó füstkévéje hullámossá változott, mint egy lovagi pallos. A generális hat hete dolgozott a szállodának, de amennyit ilyen rövid idő alatt felderíthetett a szomszédban lakó, jelentéktelen, semmi kis emberke magánéletéből, meghaladta az álmait is.

Váltótársa jóval öregebb volt nála. Csak termetük egyezett, az alkalmazási feltételeknek megfelelően, hogy ugyanazt az egyenruhát viselhessék. Most átadta neki a cifra mundért, fejére tette a tányérsapkát, melyre valami eltévelyedés folytán aranyozott vasmacská került, és zavartan, idegesen elfordult. Így beöltözve későbbi önmagát fedezte fel társában.

Már a sarokra érkezett — ahol az emberke eltűnt szeme elöl ragyogó nőjével —, amikor felismerte a páratlan alkalmat, hogy megnézheti önmagát a „jövőben“, tíz, tizenöt év távlatába vetítve — persze, ha kitartanak addig lábai, és nem kezd berzenkedni önérzete a folytonos hajbókolás ellen. Alteregó- ja ott állt a szálloda fényiszapos előterében, cicomásán, mint egy haditélapó. Elkapta röla tekintetét. „A fényes jö- vöm“ — sírta magában, és bemenekült előle a sarok mögött nyíló, már mesz- sziröl bádogszagot lehelő vendéglőbe.

— Te strichelsz, nem én! — kuncogott a sorsjegyárus, és tarkójára lökte ellenzös vászonsapkáját. — Kujtorogsz az utcán kuncsaftra várva, mint a megment kurva, akit fix helyen nem alkalmaznak.

— Ne hangoskodjanak, uraim — böffent rájuk a pult mellett udvarolga- tó, kidobólegény súlyú mamlasz.

A pincérnő kidecizett közben néhány egész és néhány féldecit, azzal a friss vendégek szétgyűrűztek a teremben.

Elveszített izzadságszag ődöngött asztaltól asztalig.

— Apám váltig hiszi, hogy szűz vagyok — magyarázta hisztérikusan a ptncérnő. Osszeszoruló markában levezett a törlőrongy.-— S a kedves mama? — érdeklődött a kidobó súlyú.

M sorsjegyárus megpróbált jóked- vében az asztalra csapni, de az ' tele volt poharakkal. Társa, a jelentéktelen emberke, huncut kacsintással közelebb hajolt hozzá, hogy kizárja körükből az asztalukhoz kérezkedett szállodagenerálist.

— ö az — súgta az emberke, de csak futó pillantásra méltatta új asztaltársát, ahogyan távoli ismerősünkre hasonlító embert ellenőrizünk, ha látómezőnkbe téved. A generális torkára löty- tyintette italát, arca alázatos volt, mint a szálloda fénycsatakos előterében, de asztaltársai érzéktelenek maradtak irányában, mint a lengőajtón ki-be lüktető vendégek vagy a gyermekek, akik fel sem ismerték, miután megszabadult már mundérjától, „ruha teszi az embert" — dohogta, majd kihozott magának egy dupla adag pálinkát, s megpróbált ocfa sem figyelni a sikeres semmi kis emberkére, akit elragadott mesélő kedve, és lelkendezve, fel-fel- vihogva folytatta: — Olyan aranyozott, medve-dísz a hotel lépcsőjén, vagy uj- jujjú! Emlékműről szökött katona-fő- alak! A gyermekek ma, a fülem hallatára Haditélapónak titulálták! Azt hittem, megszakadok a röhögéstől. S akkor csöppent oda a mucus! De milyen, öregem! Gondolkodás nélkül, a hátsó bejáraton vezettem hozzánk.

— Mondtam! Naponta egy kuncsaftot hátulról viszek be — hahotázott az emberke —, gondolhatod, a legcsino- sabbat. Lassan, andalogva, ahogy a szerelmesekhez illik. De bámul is minkét a Haditélapó, hogy az aszfaltra csöp- pentl szemeit, és vörös az arca a sóvárgástól, tüzel, hogy süstörög körülötte a levegő? Ha leváltják, ott leskelő- dik a szálloda ablakában, megvárja, amíg kijövünk. Képzelheted, micsoda látvány: a csibe frissen fodrászaivá, én meg peckesen lépegetek mellette, akár egy büszke kakas.

A sorsjegyárus lekapta átnedvesedett vászonsapkáját.

— Képzeld csak el, mi mindent művelhetek én azokkal a babákkal annak az embernek a képzeletében?!

— A keservül — kottyant közbe izgatottan a kidobó súlyú.

— Uramisten! — csobbant az emberke hangja —, hogy miféle figurákat rittyentek én, annak az embernek az álmaiban. Ha ott se vagyok boldog, akkor kérdem én, hol a mennyország?

Akkor seperte le a poharakat a generális. De az emberke arcáról egy pillanatra sem hervadt le boldog mosolya.

Aztán összecsuklott és ráborult az asztalra. Az emberkét közben felvezették a helyiségből.

Rövid összecsapás volt, az Izgalom mégis kiszárította a vendégek torkát, és összeverődtek a pultnál, amire pan- csolva-fröcskölve ki is készített néhány pohárnyi italt a pincérnő.

— Azt mondja, megrontották az álmait — vonta magára a figyelmet egy potyaitalra kész, micisapkás férfi. — Az álmait, kéremszépen.

Az emberek elnémultak a csodálkozástól.

Ám csak másnap derült fény az esetre, amikor az apró, semmi kis emberke, hússzínű flastrommal ajka alatt kijelentette:

— Honnan lettek volna álmai, hiszen a képzelgéseit is tőlem kapta! — Ivott egy kortyot, majd harciason folytatta: — De mától felkophat az agya!

Közönsége pedig helyeslőén bólogatott.

*] Romániai magyar író

— Mi van veled, öregem? — kérdezgették Vető Istvánt

az ismerősei. — Csak nem gyomor? — A mentő kérdésre felszabadultan bólintott, és magában hálás volt a kérdező tapintatáért. Mi baja is lehet az embernek harminckilenc évesen, berendezkedve a fogyasztói társadalomban egy közepes fogyasztású kocsival, két gyönyörű gyerekkel, elegáns feleséggel, akinek ragyogóan megy a kerámiaüzeme? Ugyan, ml baja lehet egy ilyen embernek? Másoktól már annyira megszokta, hogy magának is felteszi a kérdést, leggyakrabban a visszapillantó tükörben, hogy a vezetés miatt megkímélje magát a nevetségesen együgyű és mindig egyformán végződő monológoktól. Mi van veled, öregem? — kérdezte reggel is az osztályvezetője, és barátságosan megveregette a vállát. — Akarsz egy kávét? — Jó ötlet — felelte, magának is ellentmondva, hiszen a gyomorfekélyre szokott hivatkozni. — Nem érdekel — motyogta. — fis Ella is menjen a fenébe a pszichológusával, gondolta, és elhatározta, hogy este nem megy haza. De lemondja Júliát is, az új kereskedelmi előadót, semmi kedve a bujkáláshoz, se a halandzsához otthon. Itt tartott a gondolatsorban, amikor a szűk jolyo- : són az igazgatóhelyettes suhant el mellette vadonatúj ga- j lambszín öltönyében. Fiúsán hátba bokszolta: — Mi bajod | van, öregem? — Nem nagyon szívelte ezt a mindenben töké- j leíes, jól fésült embert. Ügy döntött, komisz lesz: — Örülök, \ hogy te jól vagy. \

— Nézd — mondta a galambszín ruhás —, ha gondolod, .

van egy családi beutalónk ... t \

— Majd benézek hozzád — mondta Vető István.

Mi van veled, öregem? — tette fel magának a kérdést, míg Júlia megrendelte a két teát. — Mi van veled, öregem? — Ella is úgy bánik vele, mint nehezen kezelhető, érzékeny gyerekkel vagy nagybeteg emberrel szokás. Mintha mindenki összeesküdött volna. Mindenki azt hiszi, valami baj van vele. Ha nem így volna, ha csak képzelődne, akkor miért kérdezte meg az előbb ez a pincér: — Valami baj van, uram? Segíthetek?

Júlia púderpamacsát mártogatja az aranyszínűre festett dobozban. A púder illata elnyomja a teát. Lilára szélesített szájával Júlia egészen közel hajol hozzá, úgy duruzsolja szinte selypítve:

HOLTI MÁRIA:*

MI VAN VELED, ÖREGEM?

— Valami baj van. Vető kartárs?

— Mit tudom én. Tudja, néha minden összejön.

~ Van az úgy. Vető kartárs — nevetgél Júlia erőltetett : cinkosan, miközben a lila festék duplájára nagyobbodik. — A felesége, ugye?

Vető legyint, a teáját kavargatja Osszeszorított fogakkal. Júlia a cipőjét nézegeti, ki- és bekattintja műanyag táskáját. Vető felugrik:

— fin bolond! Hát nekem ma értekezletem van! Már meg is kezdődött.

A hideg ellenére se jutott eszébe a kocsija, pedig fázott. | A járdán lökdösték, de ez most nem zavarta, ellenkezőleg: ■ örült mások közelségének. Ismerősökkel nem találkozott az utcán, és az idegenek sem szólították meg, hogy megkérdezzék: Ml van veled, öregem?

Megnyugodva ért haza. Ellával is kedvesebb volt a szoká- \ sósnál. Átnézte a gyerekek házi feladatát. Ella csodálta ezt a hirtelen beállt kedélyvált ozást, mert megkérdezte:

— Ml van már megint veled, öregem?

Talán minden magától rendbejött volna, ha Ella azt nem kérdezi. Tekintettel a tizenöt éves közös múltra, megsajnálta Ellát:

— Képzeld, nem tudom, hol állítottam le a kocsit. Fogalmam sincs.

— Nem ts csoda, öregem, ilyen állapotban. — Még jó, hogy , nem törted össze. Különben — vált másik hangra —, beszéltem a Hlrschlegerrel. Holnap fél hatkor vár. Ha akarod, el- vihettek, én még nem vesztettem el a kocsim.

Vető István a feleségére néz, aztán legyint:

— Túl sokat foglalkoztok velem.

Szokásától eltérően vasárnap korán kelt, és elvitte a fiait az uszodába. Régi szokásuk volt ez: hárman, férfiak, kivonulnak az uszodába. De van ennek már öt éve is, hogy nem úsztak együtt. A fiúk annyira elcsodálkoztak Vető váratlan ötletén az uszodával, hogy az idősebb a hajszárítónál megkérdezte:

— Mondd, ml van veled, öregem?

Hazafelé gyalog mentek, távgyalogló stílusban. Vető az idők folyamán annyira elszokott az ilyenfajta rendezvényektől, hogy a körút derekán, ahol az új telefonvezetékek miatt felásták a járdát, megbotlott.

Kis késéssel — és Ellára való tekintettel — Hirschleger is megvolt. Joviálisán nevetgélt, a vállát csapkodta, elmondta a saját életrajzát, keserves Ifjúságát, összes .Aberrációit". Vetőtől pedig alig kérdezett valamit, azt ts inkább az időjárásra vonatkozóan, és búcsúzóul felírt egy adag hyrepint. Hát igen, öregem — nevetgélt Hirschleger az ajtóban —, ez a stressz mindenkit kikészít. Oda se neki.

— Veled meg mi van, öregem?

— Velem? — hökkent meg a fehér köpenyes. — Velem? Nem tréfálsz? Nézd, én eddig... — Egészen a liftig kísérte. — Azt hiszem, igazad van. Majd kianalizáltatom magam. Kösz, hogy szóltál. Majd ...

Vető a hyreplnt másnap abbahagyta. Állandóan álmos volt tőle, a tárgyak összefutottak a szeme előtt. Júliával az irat- szekrényekkel mesterien összészűkített folyosón szaladt ősz- sze. Bárgyún rámosolygott;

— Ml van magával, Júlia?

Júlia dermedten bámult vissza:

— Vető kartárs úgy érti, velem? Bn eddig még nem vettem semmi különöset észre, de majd figyelni fogom magam.

Vető száguldott tovább, életében először tette meg az utat gyalog le a kilencedik emeletről. Lent a járdán hangosan, felszabadultan elnevette magát, mint aki váratlanul rájött valamire. Hazáig nevetgélve tette meg az utat, de se az utcán, se otthon nem kérdezte meg tőle senki, mi van vele.

Azt hitte, minden a legtökéletesebb rendben van.

•] Jugoszláviai magyar írónő