Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-12 / 2. szám

RÁSO ILONA Csútö László: Lázadók (fehér tus] is^Hl Csútá László: Fiúcska madarakkal [fehér tus] Csótó László: Zenészek (fehér tus] ^ raja kulcsár TIBOR ROVATA-- --­GÁSPÁR MÁRIA: ÜNNEP VOLT Három napja szinte megállás nélkül hull a hó. E három nap pár órává zsugorodott a számomra. Persze, ha egyedül tölteném el az ünnepeket, Iszonyatosan hosszú nap­palaim és éjszakáim lennének. Talán nem is tudnék mit kezdeni a temérdek sok időmmel. Ülnék csak az ablak előtt, s les- ném-várnám, hogy egy Ismerős alak bonta­kozzék ki a vakító fehérségből, komótosan baktasson a járatlan, havas úton, s meg se álljon a kapumig. Rád várnék akkor is. Régen kívántam már, hogy legyen egy kö­zös ünnepnapunk. — Szép karácsonyunk leszl — mondogat­ták az emberek, s behúzódtak fehér kucs- más, egyszerű kis házaikba. A szívek kapujába kiült a szeretet. A szomszédék vékony dongájü nagy ka­masz leánya tegnap délután megint elcsa- vargott, de az anyja most nem rikácsolt, nem kapaszkodott a hajába, ahogy máskor tette volna. Kígyószemmel végignézett raj­ta, morgott valamit magában, aztán fogta a vlzeskannát s egy bögre forró vizet, és kicsoszogott az'udvarra a befagyott kúthoz. — Holnap éjféli misére megyünk — mondta láthatóan megenyhülve, amikor nagy sokára visszatért a jeges vízzel. — Legalább egyszer egy esztendőben kimoz­duljak hazulról... Meg aztán hitünk is van ^ jutott hirtelen eszébe, és sokatmon- dóan a lányára tekintett. Ünnep van. Gyönyörű, fehér karácsony. Délelőtt tíz órakor a púpos kis harangozó meghúzta a nagyharangot. Fekete ruhás öregek ballagtak a templom felé, lassan, meg-megállva, görcsösen szorongatva ko­pott görbebotjukat. Kint jártam az udva­ron, s amint meghallottam a harangszót, a- karatlanul is megtorpantam. Az elmúlt he­tek felőrölték minden nyugalmamat. Estén­ként az álmatlanság lopódzott be a szo­bámba. Lekuporodott az ágyam szélére, s lassan klszedegette a tarisznyájából múl­tam megkopott képeit. Szép és borús per­cek jutottak eszembe, de a jövő gondola­tát elhessegettem magamtól. Nem akarom tudni, sem találgatni, hogy ml vár rám. Állok az enyhe hóesésben, s újra magam előtt látom a kislányt, ahogy meghúzódik a koporsó végében, és még nem érti, hogv miért sírnak az emberek. Azok a percek örökre az emlékezetembe vésődtek. Akkor is szólt a harang, s rendezetten sorakoztak a koszorúk anyám fölé. Percekig tartó, mély szomorúságot küld rám azóta a ha­rangszó. Mintha valami megszakadt volna bennem. Míg hallgattam a harang monoton zúgását, földbe gyökerezett lábbal álltam a járdán. A halálra gondoltam. Miért? Miért gondolok mindig a halálra, ha ha­rangszót hallok? Régi temetések tömjénll- latát hozzák felém a rám törő emlékek... A halál nem válogat. Neki aztán mindegy, hogy mikor kit visz magával. Örök figyel­meztetés a harangok szava? A hét végén a városban jártam. A nehéz csomagokat cipelő járókelők arcát figyel­tem. Elégedett, derűs tekintetek néztek rám. Mindenki sietett, biztosan mindenkit hazavárt valaki... A könyvesboltból kilép­ve rádöbbentem, hogy engem már ezután senki sem vár haza, s ki tudja, mikor néz­hetek majd az emberek szemébe olyan de­rűs elégedettséggel, ahogy ők néztek egy­kor énrám. Igen, az a fehérkötésű, hatvan­oldalas verseskönyv az utolsó ajándékom a számodra. Magamnak csak a nyugalmat kívántam vissza, s azt, hogy egy szó se hagyja el már a számat, amely téged ma­rasztal. A kapuig kísértelek. A sarokról mégvlsz- szajijttél. Nem volt már kegyetlen és ha­tározott az arcod, mint az elmúlt heteken át annyiszor.' Szinte kétségbeesve, kutatva néztél a szemembe. Gyöngéden végigsimítot­tad az arcomat: — Vigyázz magadra... Es ne felejtsd el, hogy te nem vagy hibás semmiért — mond­tad csöndesen. Könnyű szél rebbentette meg a ház előt­ti diófa ágait. Csomókban hullott le róluk a hó lábnyomaidra. Ogy tértem vissza a házba, mint a gaz­da, aki előre tudja, hogy mindenéből kira­bolták. Szinte tél az ajtót kinyitni. A szo­bába lépve csaknem orra buktam a színes gyöngyszemeken... Eszembe jutott, hogy beszéltél, nagyon sokat beszéltél hozzám elmenöben. Egy szót sem akartam meghal­lani, hiszen tudtam, ha szépen is szólnál hozzám, már semmit sem mondhatsz, ami nem fájna nekem. Legszívesebben a fülem­re tapasztottam volna a két kezemet, vagy könyörögve kértelek volna, hogy marad] csendben. De te itt hagytad a szavaidat. Azt akartad, hogy megőrizzem őket, s egy­szer mindent-mindent megérthessek. Leku­porodtam hát, s markomba gyűjtöttem a fényes gyöngyszemeket... Előtted az élet... Hidd el, hogy nem érdemiem meg... lásd be, hogy sosem szerettük egymást... Né­ha kívántuk, máskor csak elviseltük egy­mást ... El kell mennem, hisz egyre üre­sebb melletted az életem ... Egyre egy­formábbak a napjaim ... Egy helyben to­pogunk csupán... Értetlenül bámultam akkor rád. Nem tudom, meddig ültem az asztalnál. A könnyeim hullottak már a gyöngyök kö­zé, amikor valaki erősen megzörgette az ablakot. Kifutottam, be sem hajtva az aj­tót magam után. Vajon ml történt? Péter?l A vonat... Hogy öngyilkosság? Meghalt? Biztosan szerencsétlenség, miért tette vol­na? A vasutasok megállítottak a töltés olda­lán. Nem engedték, hogy közelebb men­jek. Csak a szél, egyedül ő értette meg a szavamat... Egy percre felerősödött, s megemelte a vérfoltos fehér lepedőt. Ünnep volt. Karácsony második napja. S én nem hittem neked, amikor azt mondtad, hogy örökre elhagysz. A FÉRFI Kínlódásai Belém vannak esvé a nők. Ma Is kaptam egy képeslapot. Nem tudom eltalálni, ki írta. Nem vagyok még szenilis, de ez már más­kor is előfordult. Eszembe jutott, hogy sok barátom úgy néz rám, mintha az idők egyik legnagyobb lángelméje lennék, s még csak álrrtukba,t sem sejtik, hogy eszem gyakorta a fagy­pont körül mozog. Valahogy úgy va" gyök ezzel, mint aki a hétfőt olyan napnak tekinti, amelyen még, a pén­teket pedig olyannak, amelyen már nem érdemes dolgozni. Hát valahogy így állok az eszemmel. Sajnos, valójában majdnem így va­gyok mindig. Itt volt az Ildi. Nem tudom, miért, de ha én erre a lányra ránézek, min­dig egy tányér savanyú uborka jut az eszembe. Van ilyen. Pedig Duncsi szerint belém van es­ve. El van keseredve. Nem sikerült a felvételije. Telesírta a zsebkendőm. Trikóm is átnedvesedett. Mintha én segíthetnék neki! Mindenesetre meg­mozgat majd minden követ, ha lehet. Örömmel gondolok az esti rande­vúra, jóllehet, ha rajtam állna, én ritkítanám. Terhesnek érzem, hogy ennyire belém olvad minden Idegszá­lával. De ha egy este mégis kimarad, hiányérzetem támad. Hiányzik Zsuzsa. No meg ha tudnám, hogyan kell megőrizni a hidegvéremet, fittyet hánynék a világnak. De sajnos ezt még nem tanultam meg, pedig már ideje lenne. Hm... Zsuzsa. Ilyenkor a szívem sem rest. A változatosság kedvéért ezúttal a torkomban lüktet. Főleg meghitt pillanatokban, amikor túlfű­tött állapotban vagyok. " . Eszembe jutott, amikor először lát­tam öt meztelenül. Enyhén szólva', furcsán éreztem magam. Nem tud­tam, hová nézzek. Nem mintha nem láttam volna még meztelen nőt. Ne­ki ráadásul jó alakja van. Csak már túlságosan megszoktam, hogy csak­is farmerben lássam. Idővel aztán e- gész tűrhető közönyre tettem szert.. Már eszembe sem jut, hogy .elpusz^.. tuljak zavaromban. Azonkívül itt az ideje, hogy végre kezdjem elsajátitanl a hidegvér meg­őrzésének bonyolult technikáját. El­végre meg kell tanulnom érzelmei­men uralkodni. Ez már az én korom­ban egyenlő lenne a tehetetlenség­gel. De ha ezt valaki a fejemhez vágná, mélyen megsértődnék, s ne­hezen gyógyulna sértett önérzetem. Meg kellene mosakodnom. A trikóm Izzadton tapad a hátamra. Mosako­dást Lassan ez lesz a mániám. Mo­sakodom reggel, este, munka közben. Még jó, hogy nem félóránként. Hiá­ba. Acélerös egészségemet féltem az anyaföldtöl. Bele lehet őrülnii A Zsuzsával való kapcsolatomban van még egy dolog, ami sehogy sem tetszik nekem. Így például nagyon könnyen meg tud sérteni. Akármilyen kis semmiségekkel. Hülyeség, de így van. Saját magamnak sem tudom megmagyarázni, miért tör fel állan­dóan a sebzett hiúságom. Ha megfe­szítem magam, 'akkor sem. Ez persze hájjal kenegetl Zsuzsa önérzetét. Lá­tom én ezt nagyon jól. Az idő undorító lassúsággal mászik. Majd ki merednek a szemeim, úgy lesem az óramutatót. Szeretnék ma elkésni. Szeretném megvárakoztatni. De hát ez nagyon gyenge oldalam. De ma csak azért isi Ki tudja, hányszor szerettem vol­na! De ma be kell bizonyítanom, hogy igenis van tartásom, gerincem. El fogok késnil Hát mondhatom, sikerült. Egy tel­jes negyedórát vártam rá. Az. Z.; 0]abb versei közt Is találtunk ígéretes, jól sikerült írásokat, rövide­sen ismét közlünk néhányat. Cs. K.: Örömmel olvastuk az Irodalom szeretetéröl írott sorait. A tél című ver­se — egy-két jól sikerült sora ellené­re ’— nem éri el a közölhetőség szín­vonalát. Egy próbálkozás alapján, kü­lönösen a versek esetében nehéz meg­alapozott véleményt mondani. Nemcsak önnek, de minden próbálkozó tolifor­gatónak ajánljuk, hogy első jelentke­zése alkalmával több verset küldjön. Cz. A.: Versel közt akad egy-két szép sor vagy ötletszilánk, a legjobban a Füst vagy című verse tetszett, de köz­lésre még egyik sem alkalmas. Figyel­mébe ajánljuk mindazt, amit korábbi számainkban a verstani alapismeretek­kel kapcsolatban és a szabad versről írtunk. Próbálkozzék, s idővel újra je­lentkezzék. PIRO; Nehezen olvasható kéziratá­ban csak elvétve, akadtunk egy-két fi­gyelmet érdemlő verssorra. Töprengé­sek, elmélkedések a világ dolgairól és könnyed, sőt olcsó rigmusok, szójáté­kok váltakoznak beküldött próbálkozá­sai közt. Ez utóbbiak közűi minden további kommentár nélkül —i Itt kö­zöljük a Csont, velő, csülök címűt; „Csont, velő, csülök / csüszülök, ülök. / Velős csont, csülök csont. / Csonton csücsülök! / Lön csont, csontban velő, / Aztán csülök. / Csülök csont, csontom / csücsül a csökön. / Csökön csont reccsen. / A csontom! / Csend! Csülök csend! / Legyen Igényesebb és szigorúbb ön­magához, s tartsa tiszteletben a nyelv törvényeit Is! J. M.; Próbálkozásai arról tanúskod­nak, hogy megfelelő az olvasottsága, jó- a stflusérzéke, de annak Is bizonyíté­kai, hogy a helyesírás terén akad még pótolni való mulasztása. Négy rövid írása közül a Kacagó szelek és A krip­ta varázsa —^ mint arról már a címük Is árulkodik — a könnyebb fajsúlyú krimi és a század eleji leányregények utánérzésének a keveréke, a Diákszere­lem nem több az esemény puszta leírá­sánál. Negyedik beküldött írása a leg­sikerültebb, ezt valamelyik következő számunkban közöljük. „Szándékosan nem az általam legjobbaknak vélt írá­saimból választottam, hanem csak úgy találomra“ — írja kísérőlevelében. Most már küldje be a legjobbnak vélt írásait Is!

Next

/
Thumbnails
Contents