Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-05 / 1. szám
! m 3 LEONYID ILJICS BREZSNYEV Visszaemlékezések Ä NooiI Mir című irodalmi és művészeti folyóirat 1981. 11. számában ét a Negyelja 1981. 45. számában megjelentette L. l. Brezsnyev memoárjainak folytatását. Az alábbiakban szemelvényeket közlünk leonyiá lljics Brezsnyev Visszaemlékezéseiből. ... Nekem megadatott, hogy munkáscsaládban születtem, nőttem fel, és edződtem munkára, egy nagy munkástelepülésen. Gyermekk‘*j’om egyik legkorábbi, legmélyebb hatást kiváltó emléke a gyári sziréna. EmlékjjEem épp hogy pirkadt, de apám már felvette munkaruháját, anyám a küszöbig kísérte. Bőgött a sziréna basszusa, úgy éreztem, hogy az egész világon hallják. Rádió nem létezett, a munkásoknak órájuk nem volt, maga a gyár kürtölte össze őket munkára. Az első figyelmeztető szirénahang fél hatkor hallatszott, aztán hatkor — műszakváltásra hívott, majd este fél hatkor — figyelmeztető és hatkor — megint munkára szólított. Akkor huszonötezren laktunk a mi Kamenszkojénkban, a majdani munkásvárosban: Dnyeprodzerzsinszk- ben, és az egész időszámítást, életmódot, a szokásokat, az erkölcsöt, az emberek munkáját egyszóval, az egész életet a sziréna szabta meg. Gyorsan felöltözködtem, és anélkül, hogy ettem volna, mezítláb szaladtam apám után. Ha kézen fogott, büszkén néztem körül, mint aki azt mondja: lám, milyen nagy vagyok már, megyek a gyárba, pedig akkor még csak ötödik évemben jártam. Jöttek a munkások a szomszédos házakból, a mellékutcákból, a közökből, csaknem valamennyien elnyűtt zekében és durva pamutszövet nadrágban, egyre többen lettünk. £s nekem, emlékszem, nagyon tetszett, hogy együtt lépegetek velük. Ezernyi ember özönlött a Dnyeperhez. Eddig vitt magával az apám, a Piac-dűlőig. Ellenzős sapkája hamarosan eltűnt a hasonló sapkák, a sport- és nemezsapkák rengetegében. Csak messziről láttam, hogyan nyeli el a műszakot a bejárat sötét torka. Hétéves lehettem, amikor magam Is beléptem ezen a kapun, ételhordóval a kezemben, ebédet vittem apámnak. ... Apám a hengerész segédjeként dolgozott, a melegítőkemencéknél pedig Gyenyisz Mazalov, egy idős munkás — jól emlékszem a köpcös, szűkszavú, igazi orosz mesteremberre — végezte munkáját. Jenakijevl születésű, azelőtt Nylkopolban robotolt, már nagy családdal jött át a mi gyárunkba. Ebédjét gyakran felnőtt lánya, Natalija hozta ef. Itt, a melegítőkemencéknél, a 280- as hengersor mellett Ismerkedtek meg a fiatalok, egy évre rá egybekeltek. Apám akkor huszonnyolc, anyám húszéves volt. ... Családunk a munkástelepen lakott, melyet Alsó kolóniának hívtak, az Akszjonov utcában. Itt születtem 1006. december 19-én. Ugyanabban a szobá- bában jött világra Jakov öcsém és Vera húgom, ahol én. A gondoskodás az itt lakók lelki szükségleteiről abban merült ki, hogy Kamenszkoje helységben volt két pravoszláv, egy katolikus, egy evangéiikus templom és egy zsinagóga. A többi „művelődési központ“ közvetlenül a gyárkapunál kezdődött: Sztrugllin kocsmája, Szmirnov kocsmája és még megszámlálhatatlanul sok kocsma, kincstári italbolt. Egészen más világ volt a helységtől délnyugatra, a Felső kolónia. Itt emelkedtek a gyári adminisztráció egyemeletes, tágas, minden kényelemmel ellátott épületei. Még a rengeteg magas és alacsony, kerek és nyolcszögű kéményből ömlő füst is elfordult felőlük, s majdnem mindig a munkástelep felé áramlott. Később rájöttem, hogy ezzel kapcsolatban számításba vették a Dnyeper menti széljárást. Emiatt gyermekkorom egét füst borította el, korom- réteg telepedett házainkra. A munkásoknak szigorúan megtiltották, hogy a Felső kolónia területére lépjenek. Ott esténként klgyúltak a villanyfények, gumirádlik gördültek, tiszteletreméltó hölgyek és urak szálltak ki belőlük. Mintha más emberfajta lett volna: jóllakott, ápolt és felfuvalkodott. 'A formasapkás mérnök bársonygalléros kabátjában soha nem nyújtott kezet a munkásnak, de az a mérnökhöz vagy a művezetőhöz lépve, köteles volt levenni a sapkáját. Mi, munkásgyerekek csak tisztes távolból, a városliget rácsai mögül nézhettük a fúvószenekar muzsikájára flangáló „úri“ közönséget. Hogy jól értsük és értékeljük a jelent, a valóság tükrében kell látni a múltat... .., Persze, ezekben az években nem olvastam röplratokat, az illegális május elsejei összejövetelekre minket, gyermekeket nem vittek el, és távolról sem volt érthető és elérhető minden a számunkra. De ilyen légkörben nőttem fel, kezdettől közel álltak hozzám a munkások gondolatai és vágyai, csatlakoztam hozzájuk, odafigyeltem a felnőttek beszélgetéseire, láttam őket a sztrájkok nehéz napjaiban. Elmondhatom, hogy gyermekéveimtől fogva feltárultak előttem a munkásember legjobb tulajdonságai: fáradhatatlanul munkálkodik, kimeríthetetlen a türelme, érti a dolgát, s hozzászokott, hogy jól végezze el. Még a cári időkben, még a kizsákmányolás feltételei között sem tudta elviselni a rossz munkát, mert mindig becsülte mesterségét, szerette munkáját. Az emberiség által felhalmozott majd minden gazdagságot az ő izmos keze hozta létre, mégsem ragaszkodik a tulajdonhoz, lelkében kapzsi számítás nem okoz sérülést, nagyvonalúság, merészség és az igazságosság i- ránti örök vonzalom él benne. Leleményes, jófejű, élénk ésszel és humorral van megáldva. Határozott, bátor, hűséges a barátaihoz, bármely pillanatban készen áll, hogy társai segítségére siessen. A gyári sziréna mindenkit egyszerre hívott a műszakba, de ö az, aki tömörítette a munkásokat, s így jött létre az egységnek, az érdekek közösségének, annak a proletár szolidaritásnak a magasztos érzése, amely milliónyi különféle korú, tapasztalatú, szo- kású, nemzetiségű emberekből megteremtette a hatalmas, tömör, valóban forradalmi osztályt. Ehhez az osztályhoz tartoztam én születésemtől fogva, ebben a környezetben kaptam a nevelésemet, ezzel vagyok összefűzve, mondhatni vérségi kötelékkel. Apám élete végéig munkás maradt. Munkás volt nagyapám, anyám fivérei, nagybátyáim, és amikor eljött az ideje, én magam is beléptem a gyárba, követett öcsém, húgom és az ő férje. Életének sok évtizedét szentelte a Brezsnyev család a hozzá oly közelálló gyárnak, nevünk ma is megtalálható a gyári névjegyzékben... ... Apám fegyelmezett, szigorú ember volt, nem kényeztetett bennünket, de emlékezetem szerint soha nem is büntetett. Láthatóan nem is volt erre szükség: a szülök iránti tisztelet szellemében nőttünk fel. Apám finom arcvoná- sú, jóságos, értelmes szemű, magas, sovány férfi volt, és mint a legtöbb hengerész, nagyon erős. Ügyelt magára otthon Is, mindig simára borotvált arccal járt, egyenesen tartotta magát, mindenben szerette a rendet. Ezeket a szokásait mi is nyilván örököltük tőle. Igen magas fokú önérzet jellemezte, nem furfangoskodott, nyíltszívű és határozott volt, társai tisztelték. < Ha megígérsz valamit, álld is a szavad mondta nekem apám. — Ha bizonytalankodsz is, mond] Igazat, ha félsz, ne cselekedj, de ha cselekszel, ne félj. Ha biztos vagy az igazadban, tarts ki mellette mindvégig. így járt el ő is, szaval megegyeztek tetteivel... ... Anyám, Natalija Gyenyíszovna, még sokáig élt apám halála után. S ha apámtól kaptam, ahogy nálunk mondják, a kitartást, a türelmet, azt a szokást, hogy ha valamibe belekezdtem, azt okvetlenül végigcsináljam, akkor a- nyámtól a közlékenységet, az emberek iránti érdeklődést örököltem, s azt a képességet, hogy mosolyogni, tréfálkozni tudok a nehézségeken. Ö egész életében dolgozott, felnevelt minket, főzött, mosott ránk, ápolt, ha betegek voltunk, s mindenre emlékezve tanultam meg örökre tisztelni a nehéz, nem mutatós, véget nem érő, de fennkölt női, anyai munkát. ivósőbb, amikor Zaporozsjében, Dnyep- ropetrovszkban, Moldáviában, Kazahsztánban dolgoztam, minden alkalmat megragadtam, hogy viszontláthassam anyámat, mindig mély fiúi tisztelettel viseltettem iránta. Többet mondok: az olyan ember, aki nem szereti az édesanyját, akinek az életét köszönheti, aki táplálta és nevelte, az olyan ember nekem szémély szerint gyanús. Nem véletlenül mondja a népnyelv, hogy Haza anyácska: aki képes eldobni magától- és elfelejteni anyját, az hazájának is rossz fia lesz. Már Moszkvában dolgoztam, de a- nyám semmiképpen sem akart belemenni, hogy hozzám költözzön, a Pelln utcai házban maradt, ugyanabban a szűk lakásban, húgommal és annak férjével, egy tehetséges mérnökkel, aki üzemvezetővé emelkedett a gyárunkban. Csak később tudtam meg — nem a rokonoktól, ők nem írtak erről — az a- lábbl esetet. A helyi szervek kellemetlennek érezték, hogy az SZKP KB titkárának anyja ilyen lakásban él, s egy tágasabbat, világosabbat, összkomfortosat ajánlottak fel neki. Addigra már — ezt hozzá kell tennem — Dhyepro- dzserzsínszkben nagyarányú lakóház- -építkezés bontakozott ki. De anyám, bármennyire győzték is, visszautasította az ajánlatot, s továbbra is a régi házban lakott. Lejárt a boltba kis szatyrával, dühösködött, ha a sorban meg akarták előzni, minden házi munkát elvégzett, mint azelőtt, nagyon szerette vendégül látni az embereket. Mai napig emlékszem házi készítésű metélt tésztájára, soha olyan finomat nem ettem. Esténként öreges kabátkájában, sötét kendőjében kiment az utcára, és leült a kapu melletti padra, mindig volt miről beszélgetnie a szomszédasszonyokkal. Akadtak olyanok, mint szokásos, a- klk ismeretségüket Brezsnyev anyjával a saját céljaikra akarták felhasználni, s ázzál traktálták, hogy adja át az „instanciáknak“ ilyen vagy olyan panaszaikat, sérelmeiket. El kell mondanom, hogy ámulatba ejtett anyám esze és tapintata, végtelenül szerény magatartása. Nekem minderről egyszer sem beszélt, csak úgy mellékesen, másoktól tudtam meg. Ügy vélte< nincs joga beavatkozni az ügyeimbe. Tudta, mennyire tisztelem, szeretem, de ha kérésére segítek valakinek, mondjuk lakásügyben, akkor ez mások terhére megy, a- klk nem jöttek rá, hogy hozzá fordulhatnak, vagy nem is akarták terhelni ezzel. Pedig talán ezek jobban rászorultak volna a támogatásra. Nagyjából így gondolkozhatott anyám, de egyszerűen csak ennyit mondott: — Látod itt ezt a két kezemet? — és fölemelte eres, kidolgozott, öreges kezét. — Segítek neked velük mindenben, amit tudok. Csak a fiamat nem tudom utasítani, hogy mit tegyen. Ezért hát bocsáss meg, ha lehet. 1966-ban anyám hozzám költözött Moszkvába. Várta a dédunokákat, nyugodtan élt, tiszta lelkiismerettel mindazok szeretetétől övezve, akik ismerték, büszkén arra a bizalomra, amelyet a nép és a párt nyilvánított ki elsőszülöttje iránt, és én nagyon boldog voltam, hogy munka után a mama mellé ülhettem, kedves hangját hallhattam, és jóságos, fénylő szemébe nézhettem... ...Felnőttként jöttem rá, mibe került szüleim elhatározása, hogy minket, gyerekeket taníttassanak. De akarták ezt, és el is érték, kilencéves koromban felvettek a kamenszkojel humán gimnázium előkészítő osztályába. Ahogy vlsz- szaemlékszem, anyám alig hitte el, hogy felvettek, az egész utca csodálkozott. Munkások gyerekeit korábban szinte egyáltalán nem engedték be a gimnáziumba, nálunk sem tárultak tel az ajtók, csak épp hogy kinyíltak. Ez minden bizonnyal egyrészt a növekvő termelés szükségleteivel függött össze, másrészt az oroszországi forradalmi eszmék hatását tükrözte. Ennek ellenére számunkra külön versenyt rendeztek; csak a legtehetségesebbek jöhettek számításba, rendszerint tizenötből egy, abban az évben összesen hetet vettek fel. A többi gimnazista a Felső kolóniából jött, a hivatalnokok, a gazdag kereskedők és a gyári vezetők környezetéből. ... Jól tanultam, mint minden barátom. Először; tetszett, hogy új ismereteket szerzek, másodszor: apám szigorúan ellenőrizte a tanulásomat, harmadszor: rosszul tanulni egyszerűen lehetetlen volt, ez egyenlő lett volna azzal, hogy kizárnak a gimnáziumból. Hozzánk, munkásgyerekekhez, másképp viszonyultak, mint a Felső kolóniái gimnazistákhoz. Düh töltött el bennünket, és szenvedélyes vágy, hogy bizonyítsuk, mennyire igaztalan, mintha mi nem lennénk képesek tanulni, hogy bizonyítsuk, nem vagyunk butábbak a gazdag családok fiacskáinál, a- klknek sok mindent elnéztek ... ... Nevezetes nap következett el életemben. Tizenöt éves koromra munkás lettem. A gimnáziumból, melyet Kamenszkoje város első munkásiskolájává alakítottak át, bizonyítványt kaptam az Iskola elvégzéséről. Dolgoznom kellett, segítenem a családnak. Fűtőnek vettek fei a gyárba, aztán elég gyorsan kitanultam a lakatosmesterséget. A gyárat régóta ismertem, minden tetszett itt nekem. Tehát eljött a várva várt nap, amikor a gyári sziréna nekem is megszólalt. Apámmal együtt indultam a műszakba és dolgoztam, mint bárki más. Fájtak, szaggattak az Izmaim, verejték vakított, de igazán boldog voltam. És újabb öröm várt: hazaérve ledobtam füst feketítette vattazubbonyomat, és anyám, mint apámnak szokta, jéghideg vizet öntött a tenyeremre, én pedig arcot mostam. Magam előtt van, ahogy fölemelem a fejem, és könnyeket látok jóságos szemében. —• Mitől van ez, mama? — Az örömtöl, Lonya, az örömtől. Lám, már te is kenyérkeresö vagy. Egyszer már alkalmam nyílt beszélni erről, de itt megismétlem: örökké emlékezni fogok oktatóimra és idősebb társaimra, akikkel a dnyeperi gyárban dolgoztam, ök adták nekem az első szakmát, oktattak, az élet bonyolult tudományára, megmutatták a munka emberének nagy erejét és lelki szépségét. Ilyen egyetemeket nem lehet elfelejteni. [Folytatása a 4. oldalon)
