Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-20 / 16. szám
LAT06ATÚBAN HASF£L EV UTÁN rySaví GABOR Az utóbbi években többször is ] értem Imelyen (Imel). Bevallom, főleg azért, mert érdekelt az ottani kultúr- báz építése. A komáromi (Komárno) Járásban abban az időben máshol is építettek kultúrházat, tehát nem lett volna ez olyan nagy esemény, ha minden a maga rendjén ment volna. A falu a Járás középnagyságú települései közé tartozik, tehát indokolt volt, hogy korszerű kultürköz- pöntot kapjanak. A helyi nemzeti bizottság épülete sem felelt meg a követelményeknek, ezért nagyon helyesen úgy tervezték a központot, hogy a falu vezetősége is megfelelő körülmények között végezhesse felelősségteljes munkáját. Egyszóval mindenkinek nagy szüksége volt a létesítményre. Látták ezt a felettes szervek is, így még a hetvenes évek első felében engedélyt adtak az építkezés megkezdésére. Csakhogy... Éppen ezek a „csakhogyok“ ragadták meg a figyelmemet. Az építkezés eleinte a maga rendjén-módján ment mindaddig, amíg futotta a költség- vetésből. Mivel ennek kimerüléséhez objektív okok is hozzájárultak, módosították és újra folyhatott a munka. Közben hónapok teltek el, mert az ügyintézést, a papírmunkát abban az időben sem szokták elhamarkodni. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy újra elérhető közelségbe került a kul- túrház befejezése. És megint: csakhogy ... Igen, újra jöttek a „csakhogyok“, mert közben kiderült, hogy egy régi kacsaúsztató helyére építették a kultúrházat, szinte lehetetlennek tűnt a szennyvíz elvezetésének megoldása, sőt a tetőzet szigetelése is félresikerült, a legkisebb esőzés is elegendő volt a falak beázásához. Ojra úgy tűnt, hogy le kell állítani az építkezést, pedig már mindenki nagyon várta az átadás napját Körülbelül így festett a helyzet, amikor utoljára, másfél évvel ezelőtt Imelyen Jártam. Mivel akkor >—i sokak szerint — kissé kemény hangnemben számoltam he a tapasztalatokról, kötelességemnek tartottamúj- ra ellátogatni a faluba. Szerencsére most már teljesen más kép fogadott. Mondhatnám azt Is, hogy az eltelt másfél év alatt minden megváltozott Imelyen, még a személyek is. A falu ÚJ einöke, Vrábel Tibor sokkal kedvesebben fogadott mint az elődje, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy mindent a maga helyén találtam. A kultúrház elkészült, a helyi nemzeti bizottság dolgozói is elfoglalták helyüket az ÚJ létesítményben. Nem a múltat akartam feszegetni, csupán arra voltam kíváncsi, hogyan sikerült leküzdeniük az egykor megoldhatatlannak tűnt problémákat. — Nem volt könnyű feladat — mondta Vrábel Tibor —, mert az igaz, hogy a kezdet kezdetén nagyon sok hibát követtünk el. Főleg a kultúrház helyének kiválasztása volt a legszerencsétlenebb, mert ilyen mély helyre megfelelő előkészítés nélkül nem lett volna szabad építeni semmit sem. Amikor erre rájöttünk, lényegében már későn volt, de ez még nem jelenthette az egész vállalkozás teljes kudarcát. Olyan megoldást kellett találnunk, amellyel helyre lehetett hozni a hibákat. A szennyvíz elvezetésére keszont építettünk, ami nem más, mint egy a mélyépítéseknél használt túlnyomásos légterű, — alul nyitott vasbeton süllyesztöszek- rény. Elkészítése elég komoly feladat volt, de végül is a szövetkezet segítségével sikerült megoldanunk. — Annak Idején ezek a problémák úgy voltak, legalábbis nekem beállítva, hogy a megoldásuk már nem is az ímelyiektől függ. — Ez téves felfogás volt, mert ml voltunk a beruházók, tehát ha hiba történt, akkor elsősorban ml feleltünk érte, így a hibákat is nekünk kellett eltávolítani. Bátran ki merem jelenteni, hogy megoldhatatlan probléma nem létezik, mindig lehet kivezető utat találni, ha megfelelően viszonyulunk feladatainkhoz. — Tehát lényegében a helyi egységes földműveszövetkezetnek és a nemzeti bizottság épltőcsoportjának köszönhető, hogy bár jókora késéssel, mégiscsak elkészült ez a szép létesítmény. A falu lakosai is hozzájárultak ehhez? — Megértésre találtunk a falu lakosainál is. Belátták, hogy az ő segítségükre is szükség van ahhoz, hogy mielőbb birtokunkba vehessük a kultúrházat. Főleg a befejező munkákban segítettek sokat. A művelődési ház környékét is rendbe kellett tenni, s ezt is társadalmi munkában végeztük. ^ Emlékszem, annak Idején eléggé lehangolóan vélekedett a falu erről a létesítményről. Olyat is hallottam, hogy minek ez, hiszen az ímelyieket a fóliázás érdekli, nem a kultúra. Ez a közhangulat is megváltozott azóta? VRABEL TIBOR — Ennek a rossz hangulatnak az volt az oka, hogy nagyon elhúzódott az építkezés. Most már mindenki másként vélekedik. Elég sok rendezvényt szerveztünk az utóbbi időben, többnyire tele volt a nézőtér. — A nemzeti bizottság munkáján is meglátszik, hogy jobb körülmények között dolgoznak? — Falunkban nagymértékben javult a szervező munka. A legtöbb tömegszervezet ebben az épületben kapott helyet, s a rendezvényeiket is itt tartják. Ez lehetővé teszi a különböző szervezetek munkájának jobb összehangolását, ami törvényszerűen a színvonal emelkedéséhez vezet. — Másfél évvel ezelőtt a problémákhoz hozzászólt Rysavy Gábor, a falu népművelője is. Akkor eléggé le- hangoltan csak arról beszélt, hogy mit szeretnének tenni a kulturális élet fellendítésére. A fiatal népművelőt most sokkal jobb hangulatban találtam. Ennek ellenére eléggé óvatosan nyilatkozott. — A kultúrház átadása óta megváltozott falunkban a kulturális élet. Az egykori tervek részben már valóra váltak, de azért be kell vallani, hogy nehéz volt az indulás. Eleinte még sok minden hiányzott ahhoz, hogy olyan munkát végezhessünk, amelynek látszata is lesz. A felszerelést már lassan sikerül a szükséges színvonalra hoznunk, így most már csak tőlünk függ, hogy milyen lesz az élet ebben a szép létesítményben. — Tudják már azt is, hogy mit igényel a falu lakossága? — Részben már tudjuk, de szerintem kell még néhány hónap ahhoz, hogy teljesen felmérjük az igényeket. Mi erre a munkára nagy gondot fordítunk, mert az a célunk, hogy minél több embernek: fiataloknak, öregeknek egyaránt kielégíthessük az igényét. Azt szeretnénk, ha minden nap pezsgő élet folyna az új népművelési otthonban. KAMOCSAI IMRE ég néhány hét, és álra itt a Duna menti Tavasz, leg- ßff kisebbjeink művészeti jesziiválját a kerületi szemlék előzték meg, általában Jó színvonalat jelmutatva, élvezetes, sok esetben tanulságos volt a kelet-szlovákiai kerületi verseny, amelyen nyolc kisszínpad, illetve gyermekszínjátszó együttes indult. Erről a fesztiválról valók ezek a sorok. A versenyt Tornán (Turnlanske Podhradtej rendezték meg. A Buzitai (Buzicaj Alapiskola Jóbarátok színjátszó csoportja Szóda Sándor: Boldizsár című mesejátékát mutatta be Skvareniak Mária rendezésében. Az iskola vers- és prózamondóit, kis színjátszóit jól Ismerik már szerte az országban, évek óta az élvonalban szerepelnek. Most sem okoztak csalódást: játékukban fel-felcsillant a humor, ezt a közönség nyomban észrevette és élvezte. Evek óta tartó, folyamatosan jó szereplésük nem a véletlen müve: a gyerekeket szakképzett pedagógus vezeti, az utánpótlásról is gondoskodva. Az idei fesztiválon különösen Kovács Gizella szép játéka tűnt ki. A szepsi (Moldova nad Bodvou] Bódvácska Arany János Szondi két apródja című művét vitte „kisszínpadra“. A balladát Zrínyi (A török áfium ellen való orvosság/ és Gárdonyi (Egri csillagok/ szövegeivel tették még kifejezőbbé. Veres Katalin és Tóth Sándor nem véletlenül kapta a legjobb rendezőnek kijáró elismerést. Drámáturgiailag szinte hibátlanul felépített előadást rendeztek — a mondanivalótól súlyos szöveget népdalokkal és hangszerszólókkal tarkították. A bolyt (Bot/ Napraforgó kisszínpad csupa hatodikosból áll. Vezetőjük Szantszló Ferencné, aki gyermekversekből, mondókákból és csúfolódókból állította össze a „Van közöd hozzá" című műsort. A bélyiek (BietJ Kincskereső kisszín- pada „Szivárvány alatt" című műsorával indult a kerületi versenyen, Ronkay Agnes és Szaxon Anna vezetésével. MindFESZTIVÄII SOROK két bodrogközi együttes nagyon szépen beszélte anyanyelvét, ez volt fellépésük legnagyobb értéke. Ugyanez vonatkozik a „Tavasz közeledik" című műsorra is, melyet a Királyhelmeci (Král. Chlmec/ Alapiskola színjátszói mutattak be. A bodrogközi csoportok elindultak egy nagyon izgalmas, szép úton, keresik tájegységük kincseit, kutatnak hagyományaik után. Műsoruk legszebb része már ezen a fesztiválon is ezek, a már megtalált „kincsek" voltak. Molnár László és a Nádasát házaspár biztosíték rá, hogy ezek a csoportok még tovább fejlődhetnek. A rozsnyólak (Roztiava/ két műsorral is versenyeztek. Nem vallott szégyent a Simon ZoUánné vezette idősebb tanulókból álló csoport, amely ebben a tanévben alakult. Kellemes meglepetést szerzett viszont az egészen kicsik „Bújj, bújj, zöld ág..." című műsora, ez a gyermekjátékokból és mondókákból válogatott, és György Miklósáé, valamint Králtk Károlyné által megrendezett előadás. A csaknem harminc szereplő olyannyira élvezte a mozgást, á játékot, hogy helyenként önfeledten szórakozott, úgy, mint szünetben az Iskolaudvaron vagy kint a réten. Bizonyosra veszem, hogy ez az előadás megnyeri a közönség tetszését a Duna menti Tavaszon is. Az almásl (Jablonov nad Turiíouj gyerekek Mándy Iván „Rakota meg az ünnepség" című darabját mutatták be Németh Zsuzsa rendezésében. Kár, hogy a vasárnap délelőtti előadásnak alig volt közönsége — jól szórakozott volna mindenki a humorral átszőtt, sok jó alakítást hozó játék alatt, Németh Zsuzsa legnagyobb érdeme a színészek megválasztása. A „Rakota meg az ünnepség" nemcsak a humort, az iróniát is megszólaltatta olykor a színapdoni Versenyen kívül mutatkozott be a kassai (KoSicej gimnázium Délibáb bábegyüttese, amelyet Wechsler Mária vezet. Műsoruk kissé jellemezte hazai fesztiváljaink eddigi történetét is — a csoportok még mindig szerzőt keresnek! Egy ilyen rátermett, tehetséges diákokból és pedagógusokból álló csoport is ott tart még, hogy nem tud mit játszani! A félreértések elkerülése végett: örömmel nyugtáztam, hogy a csoportok zöme nagyot fejlődött a szövegválasztás terén, a szó szoros értelmében vett gyenge szerző nem szerepelt már a fesztiválon. Az igazi az lenne, ha egyszer eljutnánk oda, hogy mindegyik csoportunk két játékkal tudna közönség elé lépni. Egy „kötelezővel" — ez lenne a saját tájukon gyűjtött hagyományok feldolgozása — és egy „szabadon választottal" — ezt a magyar vagy a világirodalomból választanák. Lehet azonban, hogy sokat akarunk. Az idei kelet-szlovákiai kerületi fesztivál sok bíztató jelet mutatott fel. Az pedig, hogy lesz-e egyszer egy olyan alkotógárdánk itthon, amely elvégzi a vázolt feladatot, aligha a pedagógusok meg az iskolások gondja... (batta) filmkocka CSAK A SZERELEM A fehérből fekete, a feketéből fehér lett. Béni, a lány csinos, kedves és barátságos volt. Rado, a fiú vagány, makacs és jópofa. Béni biztonságos, de eléggé zárt légkörben nevelkedett. Radót egy javítóintézet tartotta fogva. A szülői szeretetről, az igaz! otthonról nem sokat tudott. De Ismerte a vakfegyelmet, a szigort és még a legdörzsöltebb őr eszén is túljárt, ha szökni akart. A két kamasz egy házibulin találkozott, és a külvilág minden erőszakos beleszólása ellenére az összetartozás mellett döntött. Rajongtak egymásért, aztán egyszer mégis minden megváltozott köztük. Béni anyja ugyanis képtelen volt belenyugodni, hogy lánya javítóintézeti fiút szeret, sőt gyereket vár tőle, s mert szép szóval nem ment, aljas trükkel szakítot- te el egymástól a két fiatalt. Béni az anyját, a biztos hátországot választotta, Radónak maradt a javítóintézet. De letelik az egy év, és tiszta lappal Indulhat az életben. Lesz rendes foglalko* zása, és becsületesen dolgozni fog. S ha egyszer összefutna.k, bátran, emelt fővel nézhet a lány szemébe. Nem rajta múlott. . A megható bolgár szerelmi történet rendezője Boriszlav Saraliev. A két főszereplő: Ivan Ivanov és fanlna Kaseva. (sz—ó/ Képünkön: Rado és a pszichológusnő
