Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-13 / 15. szám

10 IPIIO (Ha átutaznánk az országot, a teme­tők sírkövei között háromszázhetven­három olyan sírt találnánk, amelyen ez a felirat állhatna: Szolgálata teljesí­tése közben esett el. AStól egészen Svldníkig, a Duna mentén, dé az észak- -csehországi hegységekben éppúgy, mint Prágában, Brnóban, Ostravában, Bratislavában és több más városban és községben, sokfelé megtalálhatók azok a sírok, amelyekben a csehszlovák köz- biztonsági szervek ama tagjai feksze­nek, akik az elmúlt három évtized so­rán szolgálatuk teljesítése közben ál­dozták fel az életüket. 1945. április 17-e óta, amikor létre­jöttek a csehszlovák közbiztonsági szer­vek alakulatai, mlndénekelőtt ók voltak azok, akik fegyverrel a kezűkben véd­ték a szocialista társadalmat. Az elesett elvtársakat nem feledjük, Azokon a helyeken, ahol szolgáltak, ahol utoljára találkoztak az ellenség­gel, kis emlékművek, márványtáblák hirdetik a hősiességüket. De a néhány márványba vésett szó nem idézheti fel cselekedetük teljes képét, hadd szóljon róluk maga a történet is,..] ALOIS CiSAß — OTA HOLUB: LÖVÉSEK dott. Of barátja, Vladimír Krejőí, aki­vel még a börtönben megismerkedett, csak valamikor április végén szabadul a fogdából. Addig vár, és majd csak utána valósítják meg nagyra törd ter­vüket, amelyet még a dutyiban kisü­töttek. V ]láda igazi nagy fej volt, és Dé- dek sok mindent megtanult tőle. Amikor egyszer éjszaka például jó hangulatban elment az állami gaz­daság irodái előtt, szintén eszébe ju­tott Vláda, és nem tudott ellenállni, hogy be ne nézzen az irodába. Ott benn már éppenséggel nem kellett hozzá nagy igyekezet, hogy valamilyen feszí- tőeszközökre tegyen szert. És nem is kímélte a bútorokat, még ha a zsák­mány nem is volt valami nagy. Végül már csak az igazgató irodájában csil­lant fel előtte némi remény. Ogy látom, elég jól be van rendez­kedve, lehet, számomra is akad itt eset­leg valami — gondolta, majd a kis pénztár alján rábukkant egy 7,65 mm- es pisztolyra és hozzá két, egyenként huszonnégy töltényt tartalmazó doboz­ra. Majd megveszett örömében. Ez egé­szen más, mint az eddig magánál hor­dott kés, amellyel már nemegyszer megfenyegette a rendőröket. Most prd- báljanak engem letartóztatni! ß <^ecsukhattok, úgyis ki kell, hogy \engedjeteki — mondotta Jifí Dé- dek, miután meghallgatta a bí­róság döntését bűncselekményeivel kapcsolatban. Es mi tagadás, volt be­lőlük elég. Nem egészen huszonhárom éves korára ötször állt a bíróság előtt. Egyszer hét, máskor tizenhat hónapot szabtak ki rá. Majd két év következett. A büntetések között csak heteket, sőt olykor csak napokat töltött szabadlá­bon, mert mindig, rögtön a szabadulás után újabb bűncselekményeket követett el. — Javíthatatlan börtöntöltelék vagy. Lassan, de biztosan rászolgálsz az akasztófáral — mondotta neki az apja, akt már nem tudott vele mit kezdeni. Dédek viselkedését az egész környék elítélte, mindenki próbált volna rajta segíteni, de hiába volt minden. Vala­mennyi Jó szándékú tanácsra cinikusan, durván, ocsmányul válaszolt. Persze, már mint gyerek, a Ceská Skalice-i Városi Nemzeti Bizottság ja­vaslatára megismerkedett a nevelőinté­zettel. Az ok; iskolakerülés, apró lo­pások üzletekben, iskolában; lakások feltörése, és még sok más félsorolha- tatlan elítélendő cselekedet. De itt az intézetben is gyorsan a többiek feje fö­lé „nőtt". 0 volt az, aki a szökéseket, a nevelőkkel való ellenkezést, a rend­bontást szervezte. Az intézet nevelői, saját bevallásuk szerint, tulajdonkép­pen miatta őszültek meg időnap előtt, és megkönnyebbülve fellélegeztek, a- mlkor elbocsátották az intézetből. Később a változatosság kedvéért Jifí Dédek a nemzeti bizottság közbiztonsá­gi komissziójának okozott gondot. Ta­lán nem volt olyan ülésük, ahol ne tár­gyalták volna a kihágásait, amelyeket egyre inkább bűncselekményeknek le­hetett nevezni. Aztán a bírósággal is meggyűlt a baja. A szocialista tulajdon szétlopkodása, igazolatlan hiányzások, nehéz testi sértés ... valóban nehéz rö­viden felsorolni Jifí Dédek garázdasá­gait. Végül teljesen igaza volt a Ceská Skalice-i Városi Nemzeti Bizottságnak, amely így foglalta össze a véleményét: „... Jifí Dédekre nem hat semmilyen jóindulatú figyelmeztetés. Viselkedésé­vel kirekeszti magát az embert társa­dalomból.“ A javítóintézetek jelentései sem túl­zottak: „... teljesen fegyelmezetlen és fegyelmezheteúen; kerüli a rendes munkát, sokszor kell büntetni. Nehezen nevelhető, közönyös a börtönbüntetés iránt. Visszabeszél, testi erőszakkal fe­nyegeti az őreit. Arcúttanál vallja, hogy soha nem fog dolgozta, és erre még kényszeríteni sem kényszerítheti sen­ki.“ Az utolsó börtönbüntetéséből Jifí Dé­dek 1972. január végén tért haza. A Ceská Skalice-i húskombinát építkezé­sén helyezkedett el, és kezdetben úgy tűnt, hogy mégiscsak új életet akar kezdeni. Dédek azonban tudta, amit tu­Otthon a rádió hátsó lapja mögé rej­tette a pisztolyt és a töltényeket. Itt biztos senki sem talál rá! — gondolta. Néhány napig örült a zsákmánynak és rejtegette, de utána elő-elővette, és szinte simogatta. Később már ki is pró­bálta a kőfejtőben, és ettől kezdve már állandóan magánál hordta. De érezte, ahhoz, hogy igazán elégedett legyen, el kell dicsekednie vele valakinek, és így, amikor fizetett az egyik restiben, szándékosan fellebbentette a kabátját, hogy a pincér is lássa a zsebéből ki- kandlkáló pisztolyt. — Csak nem pisztoly?! — kérdezte meglepetten a pincér. — Nem, rakétavetői — válaszolta iro­nikusan Dédek, és elégedetten a pincér­re gyakorolt hatással begombolta a ka­bátját. A pincér ismerte a közhírű bűnözőt, de hogy azt, amit látott, jelentenie kel­lene, állítólag nem jutott az eszébe. 1972. április 24-e, késő délután. Egy kis községben, nem messze Dvűr Krá- lovétól ülésezett a CSKP helyi szerve­zete. Az egyik kicsit öszes hajú, de megtermett, a közbiztonsági szervek uniformisát viselő tagja kért szót. — Elvtársak — fordult az egységes földművesszövetkezet elnökéhez és nö­vénytermesztőjéhez —, nem mintha nem látnám az egyes objektív nehézsé­geket. De azért csak nézzetek körül a házatok táján, hol milyen tartalékaitok vannak. Mindenekelőtt az irányító és szervező munkában meg az emberekkel való munkában... A pártszervezet ve­zetőségi tagjának, Piskora főtörzsőr­mesternek a szavat nem valami kelle­mesen csengtek a szövetkezet vezetői­nek a fülében, de tudták, hogy igaza van. Piskora főtörzsőrmester befejezte a felszólalását és az órájára tekintett. — Elvtársak, nem tehetek másképp, de el kell, hogy búcsúzzak. Itt az ide­je, hogy elmenjek, ha időben ott aka­rok lenni a szolgálatban ... Szabadsági D vűr Králové utcáin eközben ott ' lézengett Jifí Dédek. Az ttt-tar- tózkodáshoz mindjárt két jó oka is volt. Ogy istentgazából meg akarta ünnepelni a születésnapját, és Krejöí- vel is találkoznia kellett volna. Meg volt ugyanis győződve, hogy az a má­sik már letöltötte a bUnfetését. Utazá­sára öccse tudta nélkül kölcsönvette annak új műanyag kabátját, és csak az úton vette észre, hogy a zsebében van a fivére személyazonossági igazolványa is. Megérkezése után azonban Dédek meglehetősen csalódott. Cinkosa még „ült“, ezért céltalanul lődörgött az ut­cán. Néhányszor elmellőzte azt az épü­letet is, amelyről Krejőí beszélt neki. Közben a szavat is az eszébe jutottak: — Fiacskám, több mint kétszázezer korona van ott készpénzben, és egy ra­kás érme aranyban. Minden százszáza­lékos, mert csak valami öreg süket mű­gyűjtő pasas lakik ott a nővérével... Dédeket erre a gondolatra kellemes izgalom fogta el, bizseregni kezdtek az ujjat, és tudta, képtelen lesz ellenállni a kísértésnek. Miért is várjon Krejöíre? Ki tudja, mikorra jön meg. Egyedül azonban nem viheti végbe a tervet, kell valami ügyes segítő. Ha legalább ráakadnék firkára, gondolta, és célba vette a legközelebbi csehó bejáratát. Szerencséje volt. A ba­rátjának ezen a napon nem akaródzott bemenni a délutáni műszakra. 0 is „ünnepelt“, és épp akkor nézett a má­sodik fél liter tizenkettes fenekére. Dé­dek üdvözlésére rumot rendelt, és utá­na elkezdte firkát tapogatni, hogy va­jon nem akarna-e belemenni ebbe az üzletbe. Nem csalódott, firka nemcsak beleegyezett, fel is ajánlotta, hogy el­ugrik haza a gyémántvágóért és a gumi­szívókáért, hogy a legkisebb zaj nélkül végre tudják hajtani a műveletet. A vendéglőben meglehetősen derűs volt a hangulat. A vidám vendé­gek még meg akarták fejelni egy utolsó korsóval az esti söradagju­kat, és úgy tűnt', hogy a két piros ka­bátos fiatalembert figyelemre se mél­tatják. Azok épp a részesedés arányait vitatták. Dédek társának valahogy nem tűnt igazságosnak, hogy a zsákmány­nak csak egyharmada jut neki. — Krejöíre is gondolnunk kell, még­iscsak ő adta a tippet! — nyugtatta Dédek a cimboráját. Persze nem Krejöí­re, hanem saját magára gondolt. De a társa nem hagyta magát, csak amikor Dédek megígérte, hogy akkor fele-fele alapon osztozkodnak, s ráadásul oda­adja neki a pisztolyát is, egyezett be­le az egész akcióba. — Megnézhetném legalább? Dédek egy kis ideig bizonytalanko­dott, de aztán mégiscsak benyúlt a de­rékszíja mögé, és nyújtotta az asztal alatt a fegyvert. — Vigyázz, meg van töltve! — fi­gyelmeztette. felfBnést. keltenénk — szólította fel a fiatalembereket. Dédek érthetetlenül morgott valamit az orra alatt, és csak nehezen, mozdult a székről, majd lassan bandukolt a kony­ha felé. Közben már a fejében forgat­ta a rémséges tervet: „Ha meg akar motozni, akkor jaj lesz neki. Mindenképpen elbánok ve­lük. Nem szabad, hogy megtalálják ná­lam a pisztolyt.“ Miután beértek a konyhába, Piskora felszólította mind a két fiatalembert, hogy rakják ki a zsebeik tartalmát az asztalra. Elsőnek Dédek társa kezdte meg előzékenyen a kirakodást. Kihúzta zsebéből az öngyújtót, a taknyos zseb­kendőt, néhány kisebb bankjegyet és egy köteg kulcsot. —' Ez minden, Piskora úr, tessék mo­tozzon meg — tette hozzá mosolyogva. A törzsőrmester a motozást válóban végre is hajtotta, de nem talált már nála mást. — Most pedig te következel! — szó­lította fel Dédeket a másik közbizton­sági személy. Jifí Dédek lassan előhúzott egy do­boz cigarettát, aztán az öngyújtóját, majd egy gyűrött tízest dobott az asz­talra. — Ez minden? 'Dédek válasz helyett kifordította a nadrágja zsebeit. — Hát jó, akkor emeld fel a keze­den — parancsolta az őrmester, és oda­lépett hozzá. Ebben a pillanatban Dédek hátraug- rott, kirántotta töltött fegyverét és | lőtt... ÉJFÉLKOR Nagyon belemerültek az egyezkedés­be, és nem vették észre, hogy már jó ideje figyeli őket az egyik vendég. Es az, bár nem volt egészen biztos a dol­gában, mégiscsak észrevétlen kiosont a helyiségből. Röviddel éjfél előtt tért vissza a ven­déglőbe. Kis idő múlva a közbiztonsági szervek két egyenruhás tagja követte. Az őrmester, miután körülnézett, egye­nest a két fiatalember felé tartott. Fő­törzsőrmester Piskura nyugodt léptek­kel követte. Minden oldalról mosolyog­va követték a vendégek. Azok, akik már egy kicsit emelkedettebb hangulat­ban voltak, amikor feddőn végighordta rajtuk a tekintetét, picit visszafogták a hangjukat. Jól ismerték a körzet lakói. Az „övék“ volt. Becsülték tapintatos emberi hoz­záállásáért. És ö is jól ismerte őket, tud­ta, kit hogyan kell kezelni. Vagy húsz éve, hogy itt szolgált. Nem egészen egy év választotta el a nyugdíjtól. Alig vár­ta, hogy eljöjjön ez az idő. Nem mint­ha nem szerette volna a munkáját, de úgy gondolta, hogy végre több lesz az ideje az unokáira és a kertjére. Amikor beléptek a vendéglőbe, fi­gyelmesen végighordozta a tekintetét a két fiatalemberen. Szeme megakadt az egyik sűrűn tetovált kezén. Meg vol­tak a régi tapasztalatai, tudta hát, hogy csak azok hagyják magukat így meg­jelölni, akik már jártak a falak mögött, tudják, milyen ott a dörgés. És minél sűrűbb a rajz, annál veszélyesebb a bű­nöző. A fiatalabbik közben ellenőrizte a személyazonossági igazolványukat. Jifí Dédek nyugodt lelktismerettel és szem- teleriül az öccse igazolványát nyújtot­ta. Ez pedig bizonyította, hogy a tulaj­donosa rendes alkalmazásban van, és még csak munkát sem változtatott. Piskqra törzsőrmester kérdőn nézett az őrmesterre, de az mintha csak ma­gának félig hangosan megjegyezte: — Minden rendben! P iskora valahogy nem tudta ösz- 'szeegyeztetni ezt a „rendet“ az­zal a benyomással, amit a két fiatal gyakorolt rá. ■— Tudjátok, mit, fiúk, gyertek ve­lünk a konyhába, itt csak fölösleges 'Az őrmester maró fájdalmat érzett jobb mellkasában. Ahogy meglátta a fiatalembernél a pisztolyt, Piskora őrmester rávetette magát, hogy kiüsse kezéből a fegyvert. De az első lövést még két további ket­tő követte, ezúttal Piskorának szánva a két golyót. A közvetlen közelről gyomron talált törzsőrmester derékba törve halálosan megsebezve rogyott a földre. Mindez alig néhány másodperc alatt játszódott le. A gyilkos bűnöző a sön- tés kijárata felé vette az útját. Az őr­mester aki közben magához tért az eszméletlenségből, az útját állta. A konyhában egy újabb lövés dördült. Az őrmester homlokán patakban csörgött a vér, de ennek ellenére rávetette ma­gát a bűnözőre és sikerült kiütnie a kezéből a fegyvert. A lefegyverzett gyilkos ki akart me­nekülni a konyhából, de útját állta a hirtelenjében összesereglett dermedt vendégsereg. Dédek tudatosította, hogy kelepcébe került, és mindenáron menekülni akart. Körülnézett, hová is esett a gyilkos fegyver, majd rávetette magát. Az egyik vendég megérezve szándékát, rá­lépett a kezére, majd leütötte. Kígyó­ként tekergett az emberek előtt, kéz- zel-lábbal hadonászott, de a férfiak le­fogták, megkötözték és átadták az őrs­ről érkező további közbiztonsági dolgo­zóknak. Dédek cselekedetének az eredménye, amelyet szándékosan követett el, meg­rázó volt. Piskora törzsőrmester álig néhány perccel a lövés után belehalt sérüléseibe, az Őrmester is csak cso­dával határos módon menekült meg a halál elől. És a javíthatatlan börtöntöl­telék Jifí Dédek? A társadalomnak óva­kodnia kell az ilyenektől. A legfelsőbb bíróság helybenhagyta az elsőfokú bí­róság abszolút büntetésről szóló ítéle­tét. Piskora törzsőrmester felelősségtel­jes, becsületes szolgálatteljesítéséért in memóriám, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság belügyminisztere által had­naggyá nevezték ki. A párt a becsüle­tes és tisztességes tagját veszítette el benne.

Next

/
Thumbnails
Contents