Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-06 / 14. szám

10 M

I i ásároltam magamnak egy kof- y Jert, és becsomagoltam. Titokban, mindent titokban. Nagy- nagy titkolódzó lett belőlem az utóbbi időben. Hogy úgy mondjam, a sír az kész pletykajészek hozzám képest, kérem. Nagyszerű színész lehettem volna, ha valójában ezt is nem késtem volna le.

Megírtam a levelet, és most már minden meglehetősen könnyen ment. Már hogy is ne, ha a jél év alatt mindent szépen elrendeztem magamban. Egyre csak azt motyogtam: Jar- mila, szerelmemt Kegyetlen büszke szerelmemt

Fél évig gyötrődtem, egész addig, amíg fel nem mondtam végül is a vállalatnál. Egyfajta megnyugvással vették tudomásul, amiért jócskán szégyellem is magamat. Leadtam a használatlan mérőműszereimet, amelyek be^sírozva, mint a fegyverek érintetlen nyugodtak az asztalfiókban. Kiürítettem az asztalomat és a szekrényemet is, majd pedig néhány sze- dett-vedett, hamarjában összeverbuvált baráttal ittunk a búcsúzkodásra. Jarmila, drága szerelmem! En édes, egyetlen szerelmem! Már soha senkit nem fogok szeretni. Már fél éve nem szeretek senkit, és te ezt észre sem vetted. Oh, ha még jelentettem volna neked valamit, észre kellett volna, hogy vedd ezt a változást.

Kiballagtam a város mögötti domboldalra, leültem és vártam. Gondoltam, most utoljára csoda történik velem. Figyeltem a csillagok hullását, és egyre csak azt hajtogattam: farmi- iát akarom, az én egyetlen édes drága szerelmemet, farmilát óhajtom. A világ megfosztott tőle, de én visszakövetelem magamnak. Mindent, ami ez alatt a fél év alatt történt, el a- karok felejteni, és azt akarom, hogy újra az enyém lehessen. 0, én egy vén csaló vagyok, hazudozó. Hogy már nem szeretem? Sőt, egyre sze- relmesebb és szerelmesebb vagyok belé. Ülök, és várok a csodára, közben pedig vége, mindennek vége, a kofferom becsomagolva, a jegyem a pénztárcámban. Mindennek vége, minden világos, soha semmi nem tér vissza.

Érzéketlen tuskó lettem, pedig micsoda férfi voltam én azelőtt. Tulajdonképpen ezért is választottál engem magadnak, ezért is szólítottál le abban a nikkelfényű bárban három évvel ezelőtt, egy eldugott borozóban, egy hírhedt lebujbán. Féltél a két tolakodó férfitól, akik néhány pohár után már kívánatosnak képzelték magukat. Es én akkor ott azt mondtam neked: „No ne mondja, ezek talán magának férfiak?" Es mi tagadás, ez akkor ott neked nagyon tetszett. Nekik pedig ezt. mondtam: „Ha esetleg nem tetszik önöknek, hogy a hölgyet a szárnyaim alá veszem, neta- lántán ki szeretnének velem kezdeni, akkor inkább gyorsan szaladjanak el még néhány barátukért, nehogy teljesen egyenlőtlen legyen a harc. Es ez is nagyon tetszett neked akkor ott.

Hogy nekik ez az egész akkor ott nem tetszett, az is természetes. Verekedni akartak. „Ha véletlenül megütnek, és én ezt észre is veszem, ne akarjátok látni azt a verést" — mondtam, te pedig tapsoltál, mint egy kislány a bábszínházban. f 1 ramisten! Miért van az, hogy g i mindenkinek meg kell játszania a bohócot?!

Akkor neked minden nagyon tetszett, az ingem, amely elrepedt a hátamon, mert végül mégiscsak meg kellett verekednem érted, a széttört tükör ts tetszett, és a záró side-sztepp is, amikor az egyik pasas mindenáron meg akarta akadályozni, hogy elvezesselek haza.

A kéklő ereim is nagyon tetszettek, amikor egymás mellett feküdtünk már odahaza. A fejedet a szívemre tetted, és hallgattad a dobogását. El kellett venned, hogy állandóan melletted lehessek. Én pedig az elkövetkező három évben a tenyeredből csipegettem. Hogy mi van? Mások még tovább hagyták magukat az orruknál fogva vezetni?

Nézd csak meg, mennyire megváltoztam. Először, amikor síelni tanítottalak, eltörtem a lábamat. Fél évig nem szerepelhettem a csapatban. A- zért csak kijártam az edzésekre, aggattam a batyukat, pólyáltam a kezem fejét, masszíroztam a többieket, csúsztam-másztam a szorító körül, és arra vágytam, hogy egyszer végre már én is jót bunyózhassak. Mielőtt még te nem váltál életem értelmévé, a boksz volt az. Lassan, nagyon is lassan mozdultam, de az esték, a- mikor egyre csak téged kísérgette- lek. szinte elemi erővel pusztítottak. Már nem győztem cérnával. A következő idényben még azt is elvesztettem, amit pedig már nem lehetett elveszteni. Sőt, végül még ezt is megtetéztem, és amikor váratlanul lecsúsztunk a második osztályba, engem rögtön kidobtak. Jöttek a fiatalabbak, akik fürgébbek voltak.

En ezt persze nem ts vetem a szemedre, semmi esetre. Akkor valójában csak az egyik minőséget cseréltem jel egy másikkal, és elégedett

voltam. Elégedett, és mindent tulajdonképpen egy estély okozott, amelyre neked végül is el kellett menned. A nővérkék rendezték, és téged meghívtak, mert annyira szerettek. Any- nyira azért mégsem szerettek, mint én, de tegyük a kezünket a szívünkre, és legyünk őszinték, ki fog még téged így szeretni, mit gondolsz?

H

\jgy. miért is imádtak annyira? Azért az elgázolt srácért. Mindnyájan, azok a melles nővérkék, mind úgy imádták, mint valami csodatevőt, varázslót. Amikor behozták azt a srácot (szombaton történt], egyedül voltál csak az osztályon. Hiába hívtál, nem tudtál senkit sem előkeríteni. A gyereket pedig rendbe kellett rakni, operálni kellett, mégpedig azonnal.

— Csak nem vállalkozik rá, egyedül? — kérdezték.

— Uramisten, nem mernék nekifogni, de végtére is nincs más kiút, meg kell tenni...

Titokban még keresztet is vetettél, láttak.

És három órán keresztül műtőnél, és egyengetted a csontokat, nittelted őket, gipszelted, és amikorra elkészültél, egyszer csak megszédültél és összeestél a fáradtságtól vagy az Idegességtől, a félelemtől, amiért mégiscsak véghez vitted?

Akkor este, amikor az estély volt, otthon felejtetted a kulcsodat, és én

a másikban már mást mondják. Már nem kezdhetem újra. Már késő, nincs honnan elindulnom. Próbálj engem megérteni.

§m árom napig nem jöttél haza. Teljes három napig fájt a fogam. Három napon keresztül nem mentem el a fogorvoshoz, mert oda mindig együtt mentünk. Bolyongtam a városban, és kerestelek. A fogorvoshoz mindig együtt mentünk, és , most egyszerre egyedül voltam, e- gyedül kellett volna, hogy menjek. Féltem, tömtem magamba a porokat, míg hatástalanokká nem váltak. Es akkor újra elszégyelltem magamat a gyöngeségemért. Már annyit vesztettél, mondogattam magamban, bele kell kapaszkodnod abba, ami megmaradt.

Mi történik veled tulajdonképpen? Embereid meg végre magadat, és szaladj el a fogorvoshoz, mondom neked! Vissza ne gyere, amíg be nem mentél a fogorvoshoz. Az kellene, hogy így végezd!

Határozottan kiléptem, és elhatározásom még a váróteremben sem hagyott el, ahol pedig már egyszeriben teljesen megszűnt a fájdalom, és következésképpen már nem is volt ok a váróteremben tovább időznöm. Végül, a fogorvosnő székében találtam magamat. Kihúzni? — kérdeztem vissza. — Jó, ha már ki kell húzni, akkor húzza ki. Minél hamarább. Most már amúgy is mindegy ..i

lOSEF FRAIS:*)

Szerelmem, Jarmila

elvittem utánad. Elvittem, de téged nem taiáltalak az estélyen. Nem voltál ott. Megígérted, hogy eljössz, de nem jöttél, mondták nekem a nővérkék. Tudod, a nők mindig mindent elmondanak. A férfi az mindenképpen leplezte volna az egész ügyet, hazudott volna, kitalált volna valamit még akkor ts, ha nem ismert volna. A férfiak tudják, mi az, ami számít. Tudják, az, amiről nem tudsz, nem fáj.

Bevallom neked, és még szívesen el is hittem volna neked azt a mesét az estélyről. Akkor még mindent elhittem volna, de valami rossz szellem nem hagyott békében, és én elkezdtem utánad szaladgálni.

jártam utánad, és soha sem találtalak ott, ahol lenned kellett volna. Kotortam a táskádban.

' ésőbb pedig ... nem is aka- #C rom elmondani az egészet, Jar- ■ mila.

Nagyon sokáig gondolkoztam azon, hogy mitévő legyek. Végül még be ts rúgtam, és mindent kiszórtam, elmondtam egy szuszra, beszéltem neked arról, hogy mit is gondolok a csavargásaidról. Te pedig a szemembe nevettél: — Ahhoz előbb rajta kell, hogy kapj! — mondtad. — JNo- sza, akkor akassz le már egy po- i font, ha pofozkodhatnékod van.

I Nem, azt azért nem. En csak fér- I fiákkal verekszem, veled nem tudI nék verekedni. Bár lehet, hogy egy

I pofon talán akkor még segített vol- I na, de utána jött volna a többi, és I azoknak már biztos gyengébb lett volna a hatásuk.

Harminc felé jártunk, és ez az évszám észrevétlen közénk lopakodott, és te, Jarmila, megijedtél az évektől. Megijedtél, hogy elszalasztod az u- tolsó alkalmat átélni még valamit, megismerni. Féltél, hogy gyereked lesz, és azt magyaráztad, arra sem vagy képes, hogy magadról gondoskodj, nemhogy még valaki mással ts törődj... Holott lehet, csak valami biztonságérzetre volt szükséged. A világ eléggé kuszának látszik, és lehet, azt kerested nálam, amit senki más nem tudott megadni neked, amikor aztán rájöttél, hogy én is olyan vagyok, mint a többiek, hogy nem vagyok képes azt nyújtani, amit elvártál volna tőlem (bár nem is tudtad, mit is akarsz), elkezdtél csavarogni. Tanácstalan voltam. Bevallom, bár szégyellem is ezt, már-már meg akartam békélnl a helyzettel...

M mikor tizenöt éves voltam, és Mm kiálltam az Iskolából, elmene- * * kaltem OndrouSekéktől, akik pedig olyan nagy-nagy szeretettel próbáltak számomra otthont teremteni. Még ma is, amikor nehéz helyzetbe kerülök, eszembe jut életem első tizenöt éve, és végtelen tiszte let tölt el az emberi faj iránt. De ak kor ott náluk már nem maradhat- tam tovább. Minden kölcsönös szeretet és tisztelet ellenére világos volt, hogy nem tartozom egészen közéjük. Elszöktem fájdalmasan vágyva az otthon után, akárcsak most. Elmenekültem teli vágyakozással. Akárhogy megalázhatnának, eltűrném, csakhogy az az otthon Jarmilával az enyém lehessen. Még boldogtalanul is kitartanék melletted. Kitartok melletted, még ha ml történik is, mondogattam az egyik pillanatban, hogy

A fiatal fogorvosnő megszabadított a fogamtól, és még valamitől, amiről nem is tudott. Hazafelé ballagtam, a mellem a büszkeségtől dagadt, hogy milyen bátor ember is vagyok én. Íme a férfi! — mondogattam magamban. — Nézzenek csak meg, egyedül is képes voltam elmenni a fogorvoshoz, amire kevés ember képes. Hát ilyen ez, nem fél semmitől!

Hupp! — egyszeriben minden régi büszkeségem visszatért belém. En vagyok én! Egyedül vagyok, és ezért e- rősnek kell lennem. Így győztem le annak idején az összes ellenfelemet, ' és most végül a legerősebbet, a far- mtlához, feleségemhez fűződő szerelmemet is legyőzöm.

Töröljük ki, kedvesem, az egészet, elég volt — mondogattam magamban. A ház leégett, mentsük, ami menthető, ami még használható.

Es akkor saját problematikus hősiességemtől dagadva ellndultarn, hogy felmondjak, amit ők meglehetősen könnyen el is fogadtak. Annak az üzemnek a műszaki ellenőrző osztályán dolgoztam, amelynek valaha a színeit védtem, és minden bizonynyal csak kegyeletből tartottak idáig is, a hullócsillag iránti kegyeletből. Még eggyel több csepp a keserűségből. Es aztán már szabad voltam, ültem a város fölötti domboldalon, és vártam, vártam a csodára. Amikor pedig a csoda nem következett be, felemelkedtem, leporoltam a nadrágomat, nyeltem egy nagyot és elindultam lassan a város felé. Fogtam a koffert, és az asztalra helyeztem a levelet az utolsó fizetéssel együtt. Letettem a kulcsot, kikapcsoltam a vízmelegítőt, mérlegeltem egy pillanatig a bőrönd súlyát, és az ajtóból még visszafordultam ... Szeretlek, szeretlek a bolondulásig, szeretlek őrülten.^ és megsimogattam az ágyat. Adj neki! — biztattam meg még magamat, ugyanúgy, mint valaha a mérkőzések előtt.

B

ecsaptam magam mögött az ajtót.

Hát így, most újabb nehéz mérkőzés előtt állunk, Jarmila, kedves, édes szerelmem. Hát így, elindulunk újra, hogy szerencsét próbáljunk a nagyvilágban. Lehet, holnapra visszatérek, ki tudhatja ezt. Nem a- karok semmi pénzért visszatérni. Mégiscsak szeretnék visszatérni, semmit sem óhajtok jobban, mint hogy visszatérjek. Már soha többé nem látsz. Még egyszer szeretnék melletted feküdni. El kell mennem. El kell mennem. Nekem el kell mennem.

Száguldunk keletre, szembe az idő árjával. Homlokomat a hideg ablaküveghez szorítom, nézem a tájat. Kilenc évvel ezelőtt jöttem Plzehbe, eljöttem, hogy kiüssem az egész világot. Végül majdnem sikerült. Felverekedtem magamat egészen az első osztályba, majd elmentem, hogy megkínozzon Jarmila. No de most már elég a nyafogásból. Ezt már letudtuk az utolsó hat hónapban. Ennek már vége!

Soha az életben nem felejtem el, hogy egy kis ideig annyira szerettél. Szinte kitágultak a pupilláid. Majdnem három évig otthont adtál.

Németh István fordítása

•) Fiatal cseh prőzalrő

RUBÉN BAREIRO SAGUIER:

AZ EZOSTKiGYÓ MEGÖLÉSÉNEK ÉS VÉRÉBŐL VALÖ

újjászületésének

TÖRTÉNETE

Hirtelen megállt az egyik kordé és mögötte a másik, meg a másik, meg a másik és az az utáni, és az az után következő Is. A hirtelen meglódult szarvak véresre szurkálták az ökrök farát, melyek még nem ke rült^k a váratlan kés alá, mely felszabdalta a szerszámszíjakat vagy felmetszette a puttonyok hasát, melyekből kukorica vagy liszt csordogált, ha szűkében voltak a húsnak. A kezdeti döbbent csend elkeveredett a bő- géssel, mely lassan terjedt tovább, mint a széthasított fa reccsenésének visszhangja s a felhasltott bőr surro- gása. A szarvatlan bikák a hátsó keresztrudakat öklelték, ha súlyos, hatalmas fejük nem érte el előttük álló társuk kerek farát. A kutyák egy hangon ugattak, majd a levegőbe szimatolva, felvonltottak, A férfiak és a nők ámulva megtorpantak, és megborzongtak a félelemtől. Az öregasszonyok rögtön tűzvészre, árvízre vagy üstökösre gondoltak, és jajveszékelnl kezdtek. Az anyák ösztönösen, ám hasztalanul tolták dús, tápláló keblüket a reszkető gyerekszájakhoz, a sírás felerősödött, megsokszorozta a karavánt ellepő zűrzavaros vllágvégl lárma. A hatalmas féreg csak jó sokára állt meg. A hörgés még sokáig mozgatta bőrszíjakból, kiáltásokból botokból, félelemből, rudakból álló gyűrűit. Mi az, ami történt, mi történt, kérdezte egyik a másiktól, ml történt, kérdezte egyik Is, másik Is. A kutyaugatásra ká romkodás, a szorongó pillantásokra gyereksirás felelt, A férfiak kicsiny, nyugtalan csoportokba verődtek, s az összevont szemöldökökkel összezárt öklök tárgyal tak. Lassan minden lárma egyetlen hangba olvadt, el nyújtott kórus énekelte lassan: „A nők és a gyere kék maradjanak Itt, ml majd elmegyünk, és megnéz zük, ml történt.“ És elindultak kicsiny. Izgatott cső portokban, letaposva a gazt és vastag porfelhőt verve És mentek, mendegéltek kicsiny csoportokban, más kl csíny csoportok nyomában, amelyek más kicsiny cső portokat követtek. Lassanként maguk mögött hagyták a kordákat az izgatott pillantásokkal, a gyereksírással, az állatok csutakolásának hullámzó mozdulataival, a nyugtalan kavargással, a heves izgalommal együtt. A kutyák egyszerre lihegtek, nyáltól csurgó nyelvük olyan volt, mint a nyugtalanság egy-egy lobogója.

A hosszú oszlopon különös moraj futott végig, a- mely talán csak a porfelhő volt és a halk lábdobogás visszhangja. De aztán lassanként eltűnt a suttogva feltett kérdés még a szemekből Is, és mérhetetlen csönd szállt a menetre, amely letaposta a füvet, és sűrű, szürkés porfelhőbe burkolózott. Amikor végül megérkeztek, már leszállt közéjük az alkony, de már senki sem tudta, hogy az alkony színe-e az, vagy a pirkadat csöndje, vagy a porfelhők homálya. Azt sem tudták, hogy valóban megérkeztek-e, azt sem, hogy hová Is érkeztek, Csák annyit tudtak, hogy valahol megállt a lábak s a porfelhő oszlopa. Valahol és valami okból, amelyet senki sem tudott megmagyarázni, valami megakadályozta, hogy tovább menjenek előre. Emberfal állt a tekintetek és a kíváncsiság közé, a kíváncsiság és a tárgy közé, amely elvágta a letaposott gazból, a porként szálló szorongásból, a kltaplnthatatlan hamuból épült útjukat. A hosszú menetelés hirtelen táncba csapott át. A férfiak kavarogtak, ugráltak, forogtak, hajladoztak, rugdalták a keservesen nyüszítő kutyákat, összefonódtak, oldalirányba lejtettek, vagy nekiiramodtak, vagy éppen hátrálva ropták, miközben a többiek, akik csak most értek ide vagy most mentek tovább, vagy akik kigyúlt arccal már visszafelé jöttek, egyre lökdösték őket. Hirtelen valami ösztönös, erős gépezet teremtett rendet a hatalmas emberi körben, amely más, kisebb körökből s még kisebb köröcskékből állt, amelyek gépiesen forogtak a bonyolult óraszerkezetben, hogy közelebb férjenek az általános érdeklődést kiváltó tárgyhoz. Azok, akik visszafelé jöttek, kipirult arccal érkeztek, a szembogarukban ámulat csillogott, a szájuk félig látva volt; lúdbőrző bőrükön látszott a vágy, a remény, a heves kívánság, hogy visszamenjenek ismét, újból megtölteni a szemük üregét. Így látták meg végül a csodát azok, akik az első után érkeztek: így fedezték fel a másodjára érkezők és azok Is, akik az ötvenedik kör és a végtelen számú emberi köröcskék után jöttek. Nappalra éjszaka hullott — mert azután eljöttek az asszonyok Is, a csípőjükre fektetett gyerekeiket cipelve —, és a hatalmas ezüstkígyó csak tekergeti tovább, átvágva, átfúrva az utat, mindent elárasztva, végtelenül. És csillogó pikkelyei tovább ásták, falták a földet, míg el nem hagyták a szemek magasságát, a csípők magasságát, és a letaposott gazig, a tánctól kifáradt lábakig nem értek. Akik elsőnek értek oda, elmesélték, hogy együttes erővel — botokkal és kutyákkal, és vesszőkkel, és lovakkal, és buzogányokkal — kellett agyonverni, és hogy amit látnak, az nem más, mint a kígyó ezüstös vére. És utána még sok nappal és éjszaka múlt el, és a gyerekek — azok a sírós gyerekek — lassan felnőtté cseperedtek a folyö partján, mely akkor született, amikor az első emberek megölték az óriáskígyót, ami elvágta az útjukat a Guarlpltán előtt.

És e csecsszopő, sirós gyerekek ki tudja, hányadik leszármazottalnak ükunokái még most Is eljárnak délutánonként a parthoz, hogy megújítsák az óriáskígyó megölésének ősi szertartását, az óriáskígyóénak, mely feltámadt ezüstös vérének folyamában.

Nagy Mátyás fordítása