Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1982-03-30 / 13. szám
10 dda úgy vélte: ez az a település, a- melyről Állna beszélt. Itt minden együtt volt, ami támpontul szolgálhatott. A Gúnyárd folyó ezüstös kanyarulata. Az ólomszürke sík. Váratlan fehérségbe váltott át. A falu. Abból a szegényebb és sértödöttebb fajtából. A lányra gondolt. Alinára. Az előző esztendőben együtt töltötték a szabadságukat. Megígérte: fölkeresi. Az izzó föld, a foghíjas fák, a parlagok között hánykódó csapások, mintha megtelítődtek volna Alinával. Egy perc, kettő, tíz vagy ötven: elöbb-utóbb Adda és Zim elé toppan a trabálls, kreol bőrű, vörös hajú, erős nyakú, széles vállú nő. Könnyű, kötött, fehér pamutruhájában, ska- puláréval a nyakán. A csuklóján tetoválás, a vastag és izmos combján jókora forradás. A vasúti raklár mögött ütötték le a sátraikat. Kissé távol a harang alakú, harang- kongásü falutól, A moccanatlan szelek földje ez. Á kékesszürke, merev szeleké. A kimerevedett, csapongó, zilált és kicsorbult, kékesszürke szeleké. Mintha nem is létezné: a szél. Az ember meddőnek és mozdulatlannak véli önmagát. majd elcsigázottan elnyúlik a vackán, betakarózik: párásak és hűvösek az augusztusi éjjelek. Elégedett lesz, igen, mlndkeííen elégedettek lesznek, mert elnyerik a kitartásukért járó jutalmat. Adda: afféle romungoro. Kreol bőrű, ke- rekded arcú, fekete üstökű, s.már-már betegesen derülátó volt, de miután a tizedik, a tizenötödik és a huszadik nap is hiábavaló könyörtelenséggel elenyészett, megváltozott. Éjszakánként a parlaghoz tapasztotta a fülét, s visszafojtott lélegzettel hallgatózott. — Ma éjszaka, Zim ... Ma éjszaka, biztos, hogy megérkezik... — már-már magában motyogott. A tüskés hold fényénél tapogatózott. S az arca az arca többé nem emberi arc volt. — Megjön, Ugye-e megjön, Zim? Megjön. Megjööönn ... Neszezö sustorgást már hallom ... Hallpoomnim,... Zilííímmm ... de Alina, az Alinája nem érkezett meg. Zimmermann Adolf, a jóbarát, tanúja volt a sebes léptű Romlásnak. Adda már nem hunyta le a szemét. Csak feküdt. Mereven. Törődötten. Mozdulatlanul, Lélegzését, tán még szívének ütemét Addától ts csökönyösebben várta a lány felbukkanását. Várakozott. Lassúnak, tétovának látszó, de határozott folyamat volt ez. A vasúti raktár falának vetette a hátát, és várt. Hogy éberségét megőrizze: újra és újra kötötte a lábbelijét. A kútról vizet hozott, s ha senki sem figyelte: óvatosan a földre öntötte, csakhogy újabb vödörért lódulhasson. Gyakran a semmiségnek tűnő mozzanatok tartanak életben bennünket. Zim: igen, ö tudta, hogy véges az ember ereje, s a lehetősége sem határtalan. Ha tüzet rakott, s ételt készített, immár hosz- szasan, ráérősen, kissé merev eleganciával tette. Ha szólott, már-már értelmetlennek ható körmondatokat hallatott. Adda némán, az elcsigázott és kiábrándult emberek néma gesztusával válaszolt. „A romlás folyamata lényegesen gyorsabb, mint ahogyan gondoltam ..." — így Zim. De hát... „Eljön. Eljön az a spiné, csak ki kell..." — tartaniuk... Ha beleroppannak ts: kivárják. „Én legalábbis föl nem adom!“ — dühöngött Zimmermann Adolf. Hetek óta, egy teljes hónapon át egyébre sem gondolt, mint Alinára. Ha lódult. IVAN RADOEV: Nem várhatsz tőlem semmit, napokat, holdákat nem adhatok, ezeket én kölcsönben kaptam. * Nem adhatok palotát meg ékszereket, , ezek a mások tulajdonai. Nem adhatok magányt meg hántásokat, ezek az én tulajdonaim. Nem várhatsz tőlem semmit, csak egy röpke hazugságot a boldogságról, j Egész életedre, ha ez elég hát indulhatunk. * Kicsoda vagyok én? Az vagyok, aki veszít. Nagy László fordítása ■ VAJKAI MIKLÖS: HATALMAS KEZÉBEN RETfKÜL PIERRE-JAKEZ HÄLIAS: Szeretni foglak tegnap óta. Első napjától a világnak. Holnap már oly nagyon szerettelek. Hogy elfűladok tőle ma. E ponton, más helyen szerettelek. Előttünk ismeretlen tájakon, A még nem kész univerzumban Es mindenüttfén a seholnak. Mit sem sejtvén rólad, szerettelek. Éjed betündökölt napomba. Mint óriás fekete kő Es akkor születtem meg én. Jékely Zoltán fordítása PJOTR VEGIN: Az emlékezés földszegélye éz. .Ok ketten. Akik eggyé kovácsolódtak a Gúnyárd megyei évek alatt. Hátukat nekivetették a reves raktárfalnak. Vártak. Várni, várni: azt megtanultak. Adda kézltükrével játszadozott. A haját Igazgatta. Vagy: unalmában újra és újra kötötte a lábbelijét. Atszellemülten, a kótya- gosok kegyes mosolyával derült. Kényelmetlenül érezték magukat. Mintha beledagadtak volna a világba, s mozdulni sem bírtak volna. Zim, igen, Zim nem tudni immár hányadszor körülloholta a környéket. Véges-végig a folyókanyar süppedő talaján. Még a községet is megkörnyékezte. A megérkezésük napján bizonyossággal tudta: eltévedtek. Vagy: Alina nem létezett és Adda merő kényelemből kitalálta őt, s ha pedig létezett, akkor alighanem másutt. De most: hogy napok teltek el, Zimmerman Adolf is úgy vélte, hogy a lánynak itt kell lennie, ezen a környéken, és nem máshol, s a jóbarátja, életének egyetlen ragyogó barátja helyesen határozta meg ezt a területet. E magányos hányódások közepette felötlött benne az előző év nyara, amikor a WR—él—85-ös számú gépen teljesített szolgálatot, s hetente két alkalommal rövid és tömör, tudósításszerű levelet kapott a barátjától. A levelek a lányról és a nyaralásukról szóltak. Aztán ősz lett, s Adda .. -. Amikor Addával ismét összehozta a sors: nem említette Allnát. A •ieveleket sem. Csupán napokkal ezelőtt mondta, hogy szede- lözködjék. így kerültek a szomszédos országba, Horn megyébe, amelynek jelentős része évtizedekkel korábban még Gúnyárd megyéhez tartozott. De hát: ez a megye, ez a föld mégiscsak más. Az utóbbi évtizedek sikálták mássá. Rideggé. Idegenné. Nem, nem beszéltek erről. Másról sem. Vártak. Vártak, és hallgatták. Volt, hogy ittak a magukkal hozott fiaskóból, vagy konzervet nyitottak. A reggelente befutó, egyetlen vonatszerelvényt várták, s Zim- nék úgy tűnt: hogy a kocsikból lekászálódott egy-egy Állna. Utánuk Indult, de hiábavalón kérdezősködött. Tudta: ki kell tartaniuk. Egy reggelen vagy délelőttön, esetleg az alkonyaiban elébük toppan a lány, és Adda, a jóbarát boldog lesz, nagyon-nagyon boldog, míg ő, Ztmmermann Adolf, huszonhét éves légipincér, aki szabad Idejében efféle verseket ír. Szegény gyermek ki itt a t falra mázolva dideregsz és ránk bámulsz a penész-tüll mögül láttad-e Európát Rovátkák mögé rejtezel nem ellenkezel s mögötted ez a kardinális-arc Hová tűntetek hogy csak az avítt Csönd jogad s visszasuhogja árnyatok ti születni merészek Halott halottak. ts visszafogta. Minden kis zajra megmozdult, s. akfir a sebzett, egyre erőtlenebbé lett a moccanásoktól. Most már mindketten belefáradtak a várakozásba. Figyelmük és fegyelmük egyaránt elveszítette az élét. A sátorok közt konzervdobozok szeplözték a kiégett füvet. Papírgalacsinok ... Zim látta a másik papundekli-ábrázatát, amint erőtlenül, fáradtságtól mételyezetten a beérkező szerelvény felé fordította. A szeméből kiégtek mind a tüzek. A kicsi és nagy lobogások. A sistergő, törékeny és parányi lángocskák, és a nagy-nagy lángok is lelohadtak, amelyektől meg-megtán- torodott a soros emberfia. Zimmermann Adolf: a végső „kitörésre“ gondolt. Arra a jót időzített pillanatra, a- mikor ékes és fölényes gesztussal Adda tudomására hozza: „Nincs további" Ideje indulniuk. „Megtérntt“ Felszedelőzködtek. A szemetet a vasúti töltés mögé rejtik. A batyukat a peronra készítik. Gondolatai ott gyűrűztek a távozás lehetősége körül. Itt, ezen a tájékon idegenek voltak. „Ez a sikertelenség oka .. .* Hiába volt a lázas t- gyekezet, nem tudtak kapcsolatot teremteni a faluval. Az elmúlt hetekben elegendő Nagy Zoltán tusrajza Idejük akadt, hogy megfigyeljék az ásatag, megrögzött Horn megyeiek életmódját, szokásaikat, amelyekben hasonlítottak a Gúnyár,d megyeiekre. Ok ketten itt mégis idegenek voltak. „Segítség nélkül nem sokat ér az emberfia.“ Zim még mindig nem bírta rá magát a távozásra^ egyre gyorsabb-sebesebb lett. Ha elindult, hogy körülkémlelje a környéket, pár perc múlva visszatért. Nem mehet messze, gondolta. Még megjön, és Adda nem veszt öt észre. A várakozás következő szakaszába egyre burjánzóbb romantika vegyült. A szellem védekezett így. Tudat alatti tudatossággal. Zim újra a gyermekkorába képzelte önmagát, s a vasútállomásból azon nyomban erőd lett, és 0 az egyetlen őrszeín, aki, ha belecsikkad is, akkor sem adja föl... Aztán ez is véget ért. Tudta: a folyamat lassanként ugyanabba a fázisba jut, ahol Adda bedobta a törülközőt. Már-már nem ts volt szó. Várakozás volt ez a várakozásért? Az idővel, a múlandósággal szembeni lázadás volt a javából. Lázadás: amelynek a kimeneteléhez nem férhetett kétség. De Zimmermann Adolf megpróbálkozott a lehetetlennel. Akkor jutott ismét eszébe a lány, amikor tudta, hogy ez a hercehurca rövidesen véget ér. „No, és? Ha bevégeztetik is, mi legalább megpróbáltuk...“ Adda, akt szemtanúja volt ennek a bosz- szantóan monoton és lassú kihívásnak, egy reggelen a beteg emberek méla bizonyta- lánságával látta, hogy Zim festéktubusokat rakott ki a hátizsákjából, és nagy sebesen „mázolni“ kezdett a hamuszürke raktárépület reves deszkafalára. Adda, a harminckét esztendős, kreol bőrű, fekete üstökű magyarcigány ezt mondta. — A falusiak majd eltaposnak bennünket ... — de Zim nem hallotta és Addát sem látta. Festett. Gyorsan és sietve. Mintha adott időn belül végeznie kellett volna. És ahogyan festett, kínzó, ismeretlen mélységből föltépődő fájdalom uralta el a bensőjét. Távolról közelítő, határozott léptékű, egyszeri fájdalom volt ez. A fölismerés fájdalma. Valahonnan — irdatlan messzeségből Allna, Adda valahai 'szerelme közelített. Parasztosan, földsugallta szépséggeh Rengő csípővel. — A trabálls, kreol bőrű, vörös hajú, erős nyakú, széles vállú nő ... Skapuláréval a nyakán. Kezében, hatalmas kezében az a parányi retlkül, amelyről Adda ..tudósított" az előző nyáron. (1982) Emberi szemmel néz reád a szarvas, s végigfut rajtad a hideg... Reinkarnáóíó — vándorolhass: a lelkek így keringenek. Ki tudja, melyik állomásig ringatja éppen a való: egyik a fiú, apja a másik, •és lelked ringje tán egy bokszoló. Arcok meg lelkek, titkok e Bábel, távol és közel nem cseréli Káinba költözhetne Abel? Vagy macskába — egér! Hova tűntek a híres guancäok? A semmibe ...? És megsejtvén a hívó parancsot, Puskin — kibe? Mennyi a zseni, ki köztünk kereng el,- földrázó óriási Szállnak a lelkek — kevés talán az ember, vagy a lakás? Lelkem, mit bújtatok magamban, ezelőtt hol rejtözgetett? Madarak megkeresik nyomban megtérvén, szUlőfészküket. Hiába bújna meg azonban valahol setét telketek, sötét madárként századomban — meg sosem jelöltettekl Még egyszer születvén, visongva csillagot rúgnék vígan: mert átköltözni önmagamba boldogan sietnék — magam. Veres Miklós fordítása NYIKOLAJ RUBCOV: Villám lobbant a réten. 'A vihari Gyerünk, gyerünk! Vajon az úton ér-e? Az álmos szem megéled, felnyilall a gyors pillantás a viharos égre. 'A szekér rozzant. Rég járunk vele. Fáradt a ló, boglyas sörénye rebben, ha villámuk, és meghököl ijedten, nem érti, hogy hová kell mennie. Gyerünk! Fázom. De hallgatnám, ahogy a szamovár a házban énekelgeti Ott van; már az a sok fekete felleg az én szülőfalum felett lobog. Pór Judit fordítása y-,
