Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1982-03-23 / 12. szám

10 iMg JACQUES CHESSEX: Ma reggel, amikor végigmentem a tó partián, belegázoltam a homokba, \ de nem lett piszkos a szandálom, a ; homok nem csiklandozott. Azután be- : lelógattam a lábam a vízbe, és nem . lett vizes. ÄZ országút szélén mentem. Autók jöttek, ez emlékeztetett valamire, nem tudom, mire,: törtem a fefem, de nem . jutott eszembe. At akartam menni a i másik oldalra, integettem, de már ké­sőn, mindegy, nekiiramodtam, egy te­herautó robogott felém, futottam, de u- tolért, furán keresztülmentem rajta, de nem fájt. Nem éreztem fájdalmat. \ A nap vakítóan sütött. 1 Nem volt melegem. A napba néztem, de nem hunytam he a szemem. Azon az ösvényen mentem, amelyik a \ magasabban fekvő kis rétre vezet, és \ szokásom szerint azzal szórakoztam, hogy rugdostam a főidet, de furcsa, ma reggel a kövek nem gurultak odébb. Virágot akartam vinni az iskolába. Az útszélen nagy margaréták virítottak, a tanító néni szereti a margarétát, az asztalára szokta tenni őket egy konzerv­dobozba, én pedig gyönyörködtem ben­nük a leghátsó pádból. Átmásztam a ^töltésen, a rétre men­tem, a margaréták a derekamig értek. Le akartam szakítani egyet, azután egy másikat, de furcsa, nem tudtam letép­ni a virágokat, sem gyökerestül kihúz­ni, üres kézzel jöttem el a rétről. j A nap a szemembe sütött, de én be- \ lenéztem. Fura ma a nap. ' A fenyves ■ melletti keresztúthoz ér- ; ve, megpillantottam a mókust, és meg- örültem. Valahányszor észrevesz, vil­lámgyorsan felkúszik egy fára, s hal­lom, ahogy belevájja körmét a fa tör­zsébe. Ma reggel meg se moccant, ott maradt az út közepén, fejét felszegve a távolba nézett. Már alaposan elkéstem, siettem, a pillangók keresztülszálltak rajtam, a böglyök nem telepedtek a karomra. Már régen megszólalhatott a kilencórás csengő. A dombok csillogtak. A házte­tők most is piroslottak. Szaladni pró­báltam, de furcsa, egyre gyorsabban su­hantam az aszfalt fölött. Éppen rá akartam fordulni az isko­lához vezető útra, amikor megláttam a mamát, ahogy a főépületből kilép, és az igazgató támogatja^ még fenn áll­tak a lépcső tetején, feléje futottam, furcsa, az én piros bőr iskolatáskám meg a kézimunka-kosárkám volt a ke­zében. Eléje futottam, nem féltem az igazgatótól, de ahogy közelebb értem, láttam, hogy a mama sír. Hozzálépfem, megfogtam a kezét, hiába, hiába, nem mozdult, nem szólt hozzám, egyre csak sírt, meghúztam a karját, úgy tett, mint­ha semmit sem érezne, nem látna en­gem. Könnyes szemmel magyarázott az igazgatónak. Szóltam neki, megrántot­tam a blúza ujját, azét, amelyiket együtt vettünk Evianban, tudod, amikor ha­zafelé jövet két hattyút láttunk felszáll­ni, de hiába, nem válaszolt, lement a lépcsőn, egyedül maradtam az ajtó e- lőtt, azután beléptem a folyosóra, fél­tem, hogy összeszid az igazgató, a- mlért elkéstem. Siettem a lépcsőházban. Milyen csend van! Pedig az új szandál van a lábamon.... Amikor bekopogtam az ajtón, nem jött válasz. Laura nem jött ajtót nyitni. Be hol van Laura? Biztosan nem ko­pogtam elég erősen. Aztán azt gondol­tam, talán beteg, és benyitottam. Kinyi­tottam az ajtót, beléptem, de senki nem fordult hátra. A tanítónő a táblára írt, a tanulók másolták a füzetbe, egészen a padomig mentem, de senki sem né­zett hátra, sem Júlia, sem Kati, aki pe­dig olyan, mint egy sajtkukac, sem He- léne, akinek egy percre nem áll be a szája. Senki nem vont kérdőre: „Elkés­tél.“ Nem kaptam intőt. A padom csu­pasz volt, ezen meglepődtem, sem a füzetem, sem a toliam nem volt rajta, erre kértem egy lapot Júliától, de ő nem válaszolt. Megszólalt a csengő. A tanítónő in­tett, ml pedig mind kimentünk a folyo­sóra, már az udvaron voltunk, kerge- tőztünk, aztán röplabdáznl akartunk. Én egyszer sem kaptam labdát. Elszo­morodtam. Odébbmentem a lépcsőhöz, a nap erősen tűzött rám, akkor megfor­dultam. Megfordultam, és magam köré pillantottam, a földre, a falra, a szan­dálomra, a lábamra. Azt hittem, nem jól látok. Hogy pihentessem a szemem, az udvaron álló napsütötte hársfáikra néz­tem, aztán újra magam köré pillantot­tam. Nem vetettem árnyékot. Nem volt árnyékom, és megértettem. Egy teherautó közeledett a tűző na­pon, s én a kerekek felé futottam. Nem ért hozzám. Hamar, nagyon hamar, csak egy al­vadt vértócsa maradt belőlem az or­szágúton. Fehér Katalin fordítása NÉMETH ISTVÁN VERSEI: Ismét csillagos az ég Ismét csillagos az ég és szinte kék: a fák, mint felhők úsznak az égen, álmuk gyönyörüszép. Vagy talán nem is? Pikkelyes testük borzong, fázik, ágaik közt a hold tanyázik. Tisztán ragy<^ Tisztán ragyog a hold félkaréja, növekszik, gyűjti súlyos véraláfutásait, vihar lesz — mondanám —, de nem, fáim csupaszon várják az éjszakát, körmük kékül, növekszik magányuk ... Aki én vagyok Aki most elénekll ezt a tiszta 'dalt, aki leveti álarcát, aki hófödte földeken keresi önmagát, az én vagyok. Aki gyönyörű fatörzsek képébe rejti arcát, aki ágbogas ujjat közül messze lát, aki szenejc mélyén szunnyadó parázs, az én vagyok. Aki kémények füstfelhői közül visszanéz, aki folyó mélyén hideg kő, aki árva patákban elárvult pisztráng, az én vagyok. Talpam a földbe lát, fülem időbe hall, számban meleg örvény, mellemben kozmikus vihar. Jő a tavasz, a madár már erre száll. A szerelem |>'őnyilro sóhaja Szikkad a testünk, szikkad a lelkünk: szánk szélére ül a hold, s ml sárga búzatáblák közt, mély kék vizeken át gázolunk: a szerelem gyönyörű sóhaja kísér. íik mar Dolán György tusrajza Gyapjadzik már a barka, tollászkodik a holló: ott messze, valahol, készül a tiszta vers. Mint az alma, mint a körte, csillag az ágközén: gyöngyözik, kacag a patak a völgy ölén. Fák ágai hozzák a hírt és a madarak: Csupa titok, csupa sóhaj, füvek közül nyújtja szén fejét. R. POPPINS: A PUDING Turner ügyvéd az asztalra fektette könyvét, és kényelmesen elterpeszke­dett a karosszékében. Szundítani akart egyet, de alighogy becsukta a szemét, kopogtattak az ajtón. A szobalány lé­pett be. Nagyon sápadt volt, többször is szólásra nyitotta száját, mintha mon­dani akart volna valamit, de mély só­hajtásnál nem futotta többre erejéből. Turner villámgyorsan felugrott karos­székéből, odament a szobalányhoz és megragadta a karját. — Ml történt, asszonyom, valami nincs rendben? A szobalány többször is bólintott, majd — már kinn a folyosón — Ros­ton szobájára mutatott. — Halott! — Kicsoda? ■— Reston úr ... valaki megmérgez- tel — mondta elcsukló hangon, majd hozzátette: — Biztos vagyok benne, hogy valaki az örökösök közül. Az ügyvéd szemügyre vette a holt­testet. Az ágytakarón nagy ezüsttál állt többfajta pudinggal. •— Látja azt a fehérséget az ajkán — suttogta ismét a szobalány —, az bizonyára a méreg. — ön szolgálta fel az utóételt? >— Igen ..., de honnan Is tudhattam volna, hogy ... Körülbelül egy órája lehet, hogy el­készültem vele, de alighogy kezembe vettem a tálrát. a kis Betty hívott, hogy kezet szeretne mosni, ez aligha tartha­tott tovább néhány percnél. Ez Idő a- latt a pudingostálca a konyhaasztalon állt. Betty lement, hogy tovább játsz- szon, én pedig felszolgáltam Reston úr­nak. — Hívni fogja a rendőrséget? — kér­dezte a szobalány. — Természetesen — válaszolta Tur­ner, majd egy pillanatig elgondolko­dott. — Tudja-e még valaki, hogy ml történt? — kérdezte. — Senki, és még én sem tudnám, ha nem megyek vissza az edényekért. Res­ton úr eléggé kényelmes természetű volt, és többször is megesett, hogy el­aludt anélkül, hogy az ágyáról letette volna a tálcát. — Az ördögbe Is, vajon ki tehette ezt? — kiáltott fel az ügyvéd. — Nagy lesz a felfordulás, sőt botrányra szá­mítok ... Az öregúr meg mindig mél­tóságteljes „szép“ temetésről álmodo­zott ... — ön is tudja, uram, hogy módosí­tani akarta a végrendeletét, ezért is hí­vatta ide. — Tudom, de fogalmam sincs róla, hogy a változás esetleg melyik örökö­sét érintette volna. A Reston család nagy család: öt fiú, ugyanennyi unoka és a dédunokák... Az öregúr mára ma­gához kérette fiait. Az ügyvéd az ajtóhoz lépett, kulcsra zárta, és így szólt a szobalánynak: — Hallgasson meg figyelmesen. Fél órán belül tudni fogjuk, hogy ki a tet­tes. ön lesz rá a tanú. — Rendben van, mit kell tennem? — A vendégek pontban hatkor vala- hányan az ebédlőben lesznek. Ezt az ajtót be fogja zárni. Ha valaki Reston úr Iránt, érdeklődne, közli vele, hogy fejfájás gyötrl, s majd csak később jön. Az ügyvéd cigarettát vett elő, de nem gyújtott rá, hanem csak idegesen so- dorgatta. — Van-e még a hűtőben puding? — Nincs, a gyerekek ebéd után mind elfogyasztották. — Készítsen újabb adagokat, éppen úgy, mint délután, és öntse ki ugyan­ilyen edényekbe. A többi az én gon­dom. Rendben? Egy óra sem telt el, a házból élénk zsongás hallatszott. A gyerekek is fel­ébredtek már a délutáni alvásból, és vidáman zajongtak a tágas földszinti nappaliban. Háromnegyed hatkor már majdnem mindenki megérkezett. Az ügyvéd is elvegyült a vendégek között, és beszédbe is elegyedett velük. — Turner úr, tudja-e, hogy ml volt az öreg szándéka, miért hívatott ben­nünket? — kérdezte a legifjabb Res­ton fiú. — El kellett volna utaznom, de a papa kategorikus volt. Azt üzen­te, hogy feltétlenül jöjjek el. — Nem tudom. Igazán nem tudom — válaszolta az ügyvéd nyugodt han­gon —, tegnap telefonon kért meg, hogy ugorjak el hozzá néhány napra. Hat óra tájt, amikor már mindenki türelmetlenül várta a ház urának meg­jelenését, az ügyvéd a konyhába ment, kihozta a pudingostálcát, és a nappali közepén álló asztalra helyezte. — Micsoda, a papa még ebéd utáni pudingját sem fogyasztotta el? — kér­dezte az egyik Reston fiú. — Még nem. A szobalány azt mond­ta, hogy délután rosszkedvű volt és visszautasította. — Nem! Tegyék el ezt innen — szó­lalt meg ismét a legifjabblk Reston. — Ha lejön, lehet, hogy enni kíván majd. ön Turner úr, nem Ismeri eléggé a pa­pát. Nem szereti, ha bárki bármilyen dolgához hozzányúl, s ez még az ételre is érvényes. — Nem tartom kizártnak, de biztos vagyok benne, hogy ez a megszorítás ezekre a kedves, pajkos teremtésekre Itt nem vonatkozik — rriondta Turner, majd megfordult, és odalntette a gye­rekeket. — Gyertek, fiúk, lányok, van elég, mindenkinek jut belőle. — Én a csokoládést kérem! — kiál­totta a kis szőke Tony. A jelenlévők közül senki sem rea­gált, s már az ügyvéd is csalódottan gondolt rá, hogy az egész ügy kútba esett, amikor megérkezett Reston leg­ifjabb fiának a felesége. — Mi ez? Hogy kerül ide ez a pu­ding? — kiáltott. — A nagypapa nem ette meg, s gon­doltuk, hogy... — mondta a kis Bet­ty, és kanalazni kezdte az édességet. Az asszonynak földbe gyökerezett a lába, pár pillanatig mereven állt a szo­ba közepén, mintha valaki meghipno­tizálta volna, majd hirtelen az asztal­hoz rohant, és lerántotta róla a térí­tőt. A pudingos edények szanaszét rö­pültek a szoba minden sarkába. — Elment az eszed?l — kiáltott a férj. — Mondd meg Bettynek, hogy köp­je ki, amit megevett — suttogta most már elfulladó hangon. — Én... mér­get tettem bele... — Sarkon fordult és kirohant a szobából. Az ügyvéd utána iramodott. — Asszonyom, azt hiszem, az Ügy világos. Remélem, nem fogja kellemet­len helyzetbe hozni a rendőrséget, be­ismeri tettét.

Next

/
Thumbnails
Contents