Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1982-03-16 / 11. szám

f él tizenkettő volt, amikor Suszter odament az építésvezetőhöz, és beje­lentette, hogy az épületben pokolgép van elhelyezve. Hornyák téglát markoló ke­ze félúton megállt a levegőben. Elképedve nézett a vékonydongájú fiúra. Arcát egy pillanatra elöntötte a vér, a téglát bele­vágta a malterba, csak úgy fröccsent a fa­lakra, aztán magából kikelve üvöltözni kez­dett; — Te piszkos csirkefogó, te huligánt — lihegte. — Menj innen, mert lerúglak a meszesgödörbel... Hát azt hiszed, hogy én is olyan vagyok, mint a tökkelUtött haver­jaid?! Kiabált, szitkozódott, egyre dühösebb lett. Suszter álldogált még egy darabig, aztán letörölte arcáról a, ráfröccsent maltert, vál­lat vont, és odébbállt. Suszterről mindenki tudta, hogy tréfás fickó, ha alkalma adódott, mindig beugra­tott valakit. De nem vették tőle rossz né­ven, legtöbbször még a póruljárt is vele nevetett. Hornyákkal azonban hiába próbál­kozott. Az építésvezető amolyan magának való, sértődékeny ember volt, aki nem is­mert nála okosabbat. Alig tűnt el Suszter a ktszögellésen, le­tette a fandlit, s megindult 6 is lefelé a harmadik emeletről. Utánanéz ezeknek a naplopóknak, merre lúgnak megint. Ha le­veszi róluk a szemét, máris megáll a mun­ka. Már az első lépcsőforduló után észrevet­te a rendőrautót. Hárman álltak körülötte, és nyújtogatták a nyakukat az ormótlan fa­lak felé. Hornyáknak hirtelen kiszáradt a torka. Megkapaszkodott az állványzatban. Mérge elpárolgott, és már csak Borotváit bámulta, akit a három rendőr közül meg­ismert. Egy alkalommal száz koronára bün­tette meg a vejét gyorshajtásért. De már észrevették öt, és integettek feléje. — Jöjjön csak! — kiabált Borotvái. Mire leért, már a munkások is odaszál­lingóztak köréjük. A rendőrökhöz senki nem mert szólni, várták, hogy mi lesz. — Maga az építésvezető? — kérdezte Bo­rotvál. Mogorva hangja elárulta, hogy hi­vatalos minősítésben van itt. — Én, Hornyák — mutatkozott be, és megpróbálta leolvasni az arcukról, hogy ml is történt tulajdonképpen. — Valami baj van? — Gyűjtse ide valamennyi emberéti — mutatott Borotvál ellenkezést nem tűrő han­gon maga elé, egy meszes fűcsomóra. Nyil­vánvaló volt rosszkedve, és ezt nem is tit­kolta. — Ne ácsorogjon, jóember, hanem szedje a lábát! — sürgette. — Hornyák motyogott valamit, de a rend­őrök, idegesen rángó arcát látva, inkább lenyelte a sértést. Eszébe jutott, hogy le­rohanta öt Suszter. Talán most az egyszer valóban Igazat mondott. Elszorult a torka. Ezért még ráhúzhatják a vizes lepedőt. No de hogy pokolgép! Ki hitt» volna? Aztán felötlött benne, hogy szinte minden nap hal­lani a rádióban merényletekről, emberrab­lásokról. Megáll az ember eszel Hát még ebben a sárfészekben is előfordulhat ilyen? De nem. volt szó semmilyen pokolgépről. A rendőrök látogatásának egészen más oka volt. Borotvál főtörzsőrmester egy betonlap­ra állva elbeszélte, hogy a délelőtt folya­mán milyen vakmerő bűntettet hajtottak végre. — Ismerik a Wagner utca sarkán azt a fogadóirodát? — Sazka—Sportka van ráírva? — kérdez­te valaki. — Az. KiraboltákI Borotvái tehetetlenséggel vegyes szomo­rúsággal ejtette ki ezeket a szavakat. Az­tán elmondta, hogy a zsákmány nem lehe­tett sok, mert ma még alig volt forgalmuk. De nem is az elrabolt pénz mennyisége a lényeg, hanem maga a bűncselekmény té­nye, amely a kisváros életében példa nél­kül áll. A két hlvatalnoknő közül az egplk ép­pen bevásárolni volt a szemközti zöldsé­gesben, amíg a rablás történt. A másik val­lomása alapján tudjuk, hogy a rabló egye­dül volt, az arcát nem látta, mert egy fe­kete nőt harisnyát húzott a fejére, de azt megfigyelte, hogy olyan ruhát viselt, mint az építkezéseken dolgozók. Mielőtt eltűnt a kopott aktatáskájával, a tehetetlen hlva- talnoknőt összekötözte. — Namármost — folytatta Borotvál —, eddig azt tudjuk, hogy a tettes munkaru­hás volt, és hogy a bakancsa meszes. Kis szünetet tartott, ezalatt körbejáratta szemelt a munkásokon. — Ezért vagyunk itt. Minden lehetőséget meg kell alaposan vizsgálnunk, márpedig ez az építkezés van a bűntett helyéhez a legközelebb. Előfordulhat, nem állítom — Borotvát a kezével is kifejező mozdulatot tett —, nem állítom, hogy maguk között van a tettes, de lehetséges. Ugye? Remé­lem, a nyomozásban segíteni fogják a rend­őrség munkáját. Most, hogy a nehezén túljutott, Hornyák- hoz fordult: — Szeretném, ha az építésvezető elmon­daná, hogy^ az itt dolgozó munkások közül ki hagyta el a helyét kilenc és tíz óra kö­zött. Még egyszer hangsúlyozom, hogy ml csak egy lehetőséget nyomozunk le. Hornyák végignézett az ácsorgó embere­ken. Fogalma sem volt, hogy a kérdéses Időben ki hol tartózkodott. Egész délelőtt fenn dolgozott a harmadik emeleten, mind­össze annyit tud, hogy senkiért sem tenné tűzbe a kezét. De az Ijedség leleményessé tette. — No, emberek — mondta szigorúan —, lépjen ki az, aki a délelőtt folyamán el­hagyta az építkezés területét! KULCSÁR TIBOR ROVATA Négyen is előreléptek. Hornyák megköny- nyebbült. Borotvái pedig a formaságok mel­lőzésével ki is faggatta nyomban őket. Az egyik. Patkós nevezetű, tüzelőt ren­delt a i>asüti állomáson. A többiek szerint kilenc után pár perccel már Itt volt, vala­milyen papírt is fel tudott mutatni, nem is adták vissza neki a rendőrök. Majd meg­vizsgáljuk, mondta az egyikük fontoskodva. Aztán egy másik fiatalember nem szólt semmit, csak a száját tátotta ki; a fogor­vosnál volt, még látszott a véres sebhely. Egész éjjel nem aludtam a rohadt miatt, mondta. A harmadik beteg feleségéhez ug­rott be a kórházba, az előző nap operálták vakbélre, és nagyon szerette volna tudni, hogy jól van-e. Gyanún felül álló, tisztes munkásembernek látszott, a kollektíva is zajosan kiállt mellette. Utána nézhetnek, tárta szét a karját, a portás emlékezni fog, egy húszast adtam neki. — Fűzi vagyok — mondta a negyedik, aki a legfiatalabbnak látszott valamennyiük közül. — Én vásárolom a tízórait itt min­denkinek. Összeírom, aztán nyomás btclk­keztetéssel nyomra vezettek volna, de ő nem tudott mit kezdeni velük. Még egyszer szemUgyre vette a gyanúsítottakat, megpró­bált arcukról leolvasni valamilyen áruló je­let. De hiába. Befejezésül egy krimiből ellesett kérdést tett fel: — Történt-e valami szokatlan a délelőtt folyamán? Valami, ami apróságnak tűnhet, de tálán mégis fontos leheti Várta, hogy valaki megszólaljon, az em­berek azonban némán álltak. Talán szokat­lan események után kutattak emlékezetűk­ben, de lehet, hogy magukban már lezárták az ügyet, és csak a rendőrök távozására vártak. Már senki sem remélte, amikor egy sovány kis emberke megszólalt. — Egy apróságot tudnék — mondta fé­lénken —, de félek, hogy butaság lesz. Hornyák nem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze: — Nem is vár tőled senki okosat, Ke- szegl Borotvál azonban nyomban lecsapott a kis emberre: LENDVAY TIBOR: KORONATANÚ livel az állomás büféjébe. Minden áldott nap megyek. Igaz, emberek? — kérdezte. — Egy időben én sem tudok két helyen lenni, ez világos — ezzel visszaballagott a többiek közé. Borotvái tanácstalanul nézett végig a munkásokon. Még néhány embertől talá­lomra megkérdezte, hogy mit csinált és ki bizonyítja, de a kérdezettek alibijét mindig igazolta valaki. — Mindenkit kikérdeztünk? — nézett fürkészőn rájuk. — Még az építésvezetőt nemi — hallat­szott valahonnan hátulról. Hornyák meg mert volna esküdni, hogy Suszter hangját hallotta, de az olyan ártatlan képet vágott, mint egy maszületett bárány. A gyanúsítás annyira meglepte, hogy da­dogni kezdett. Nem volt mellette senki, s az emberek nem is nagyon szerették, még­is a pártjára álltak. Ilyet senki sem felté­telezett az építésvezetőről. Borotvál főtörzsőrmester eltekintett az ap­ró incidenstől, további bizalma jeléül így szólt Hornyákhoz: — Most utánanézünk né­hány dolognak, aztán visszajövünk, és fel­vesszük a jegyzőkönyvet. Addig senki ne hagyja el az építkezés területét. Ezért ma­ga a felelős. A rendőrök beszálltak az autóba és elro­bogtak. Mindannyian elbűvölten néztek a porfelhő után. Aztán amikor a meglepetés­től magukhoz tértek, Izgatottan tárgyalni kezdték a történteket. Csak Hornyák húzó­dott félre sértődötten. Nem is próbálta őket visszaterelni az elhagyott állásokra, jól tudta, hogy feleslegesen jártatná a szá­ját. Inkább hallgatózott, hogy a többieknek mi a véleménye a bűntényről. Többféle elképzelés is felmerült. Egy kő­műves szerint a hivatalnoknő saját magát kötözte össze, és csak kitalálta a rablóme­sét. Biztosan hiánya volt, magyarázta. Az­tán gyanúsítottak konkrét személyeket is, akik ilyen vagy olyan okból elkövethették a rablást. Kocsonya, aki két hónapja jött ki a sittről; vagy Blinker, aki eddig ugyan csak verekedés miatt ült, de hát tőle min­den kitelik. Azt természetesen valameny- nylen elvetették, hogy a tettes közülük va­ló. Csodálkoztak a rendőrök tehetetlensé­gén. Ha azzal fecsérelik a drága időt, hogy ártatlan emberek alibijét vizsgálják, akkor sohasem fogják el a tettest. Ez volt a köz­hangulat. Egy óra múlva újra megjelentek a rend­őrök. Megismételtették a vallomásokat, rög­tön jegyzőkönyvbe is vették. Minden rend­ben ment, csak Fűzi vallomásával nem vol­tak elégedettek. — Magára nem emlékszik a büfésnő — mondta Borotvál inkább tanácstalanul, mint vádlón. Fűzi mellett olyan súlyos érvek szóltak, mint a megvásárolt tízórai, s a többiek véleménye ts, hogy annyi idő alatt nem követhette el a rablást. •— Nem emlékezhet mindenkire, akt meg­fordul az állomáson — védekezett Fűzi. — Ilyenkor délelőtt rengeteg ember utazik! Borotvát nem volt detektívfelügyelő, aki furfangos eszközökkel éles logikával rejté­lyes bűneseteket derít ki. Rendőr volt, aki legfeljebb biciklitolvajok után nyomozott. Voltak tények, amelyek talán helyes követ­— Halljuk csak, minden apróság fontos lehet! — biztatta. Keszeg — ez volt a csúfneve — megrán­totta derekán a kissé bő riadrágot, és mon­dani kezdte: — Csak annyi történt, hogy ma nem ren­deltem semmit Fülestől — Füzlre mutatott —, de mégis kaptam. Körülnézett, és az érletlen arcokat látva, magyarázni kezdte: ' — Az asszony tegnap töltött paprikát csinált vacsorára, és én annyira szeretem a töltött paprikát, hogy ezt hoztam tízórai­ra is. Mondom is az asszonynak ... — Ha lehet, akkor azt mondja, ami dél­előtt történt — vágott közbe Borotvál. — Szóval megettem a töltött paprikát, amikor jön nekem a Füles a szokásos sa­vanyú hallal. Mondtam is neki. Füleském, ezt edd meg te, komám, ezt én nem ren­deltem. Pedig minden nap felírja. Hogy le­het valaki ilyen hülyéi? Borotvál elgondolkozva nézte Füzlt, aki Keszeg szavaira csak zavartan pislogott. Mielőtt azonban leszűrte volna a következ­tetéseit, Hornyák tsmét közbeszólt: — Ez csak úgy lehetett, hogy Füles már előre, mondjuk reggel megvette, amit szo­kott, és kilenc után nem az állomásra ment, hanem rabolni. Ezért kapott Keszeg dupla tízórait. Keszeg felugrott. — Ügy van, mester úri Ez a disznó te­le táskával ment rabolni, ezért hozta ne­kem azt a savanyú halat. Bs még azt akar­ta, hogy fizessem kit — Milyen táskája van Füzlnek? — kér­dezte Borotvál. Még mindig nem merte Fü- zit gyanúsítani. — Egy rongyos. Ócska táskái — kiáltott Keszeg, és már futott ts, hogy hozza. Fűzi mozdult volna, de Borotvái intett neki, hogy csak maradjon a helyén. Nemsokára jött vissza Keszeg, kezében a magasra tartott táskát lóbálta. — Itt vanl — kiabálta. — Üres, mint a fejet — Hol a pénz? — kérdezte Borotvál szi­gorúan. — Pénz? — Fűzi hangjában sértődöttség érződött. — Azt maga pénznek nevezi? Tudja, mennyi volt a kasszában? Nem? Hát én megmondom! Harminc korona nagyven filléri Ez magának rablás?l Ráadásul az a bestia meg is karmolt! Itt meg — muta­tott a nyakára — a harisnya kidörzsölte a bőrömet. ( Borotváit nem hatotta meg Fűzi balsze­rencséje, betessékelte az autóba. A rend­őrök ts sorra beszálltak. Keszeg, aki a tás­kát még mindig a kezében tartotta, iii' nuk kiabált: — Hé, a nyomravezetőnek nem jár sem­mi? Borotvái észbe kapott. — Szálljon csak be maga isi Maga a koronatanú! Aztán a kis ember fancsali ábrázatát lát­va mosolyogva hozzátette: — Ne féljen, a zsákmány tíz százalékát megkapja! keszeg motyogott valamit magában, de hogy mit, — talán jobb Is —, azt senki sem értette. SZÄSZI ZOLTÁN VERSEI: Ahonnafí jöttem Kunyhók. Tiszták. Kristályok. Fényesek. . Erősek. Éleseké Mégse metszenek. Dédelgetett fiukat ölükbe veszik. Ringatnak. Altatnák. Áldás a vályogfalaknak. Felnövök lassan felnövök lassan méla árnyékom velem nő szél taszít eső ver keménnyé maggá érlel parancsolóm az idő Délután levél levél után cseppenként földre hull a bánat s a szél fázósan kopár ágak közt dudorászgat éjfél a föld majd így is úgy ts elnyel állj ki . szeress vagy egyszerűen menj el mit mondhatnék csak villanásokat tudok belőled kapni szívem tükrével tudom csak visszaadni Esti dal: Legújabb küldeményében a ver­sek — talán a Petróleumlámpa c. kivételé­vel — nem érik el régebben közölt írásai­nak színvonalát. Prózai írása viszont ismét érdekes, friss, ezt rövidesen közöljük. O. G.: Próbálkozásai közül Szilveszterkor ' című rövid prózai írása bíztató, versei vi­szont erőltetettek, ihlet nélküliek. Azt a- jánljuk, inkább a rövid prózai műfajokkal próbálkozzék, s Idbvel — lehetőleg olvas­hatóbb kézírással Jelentkezzék. Civil a seregben: Két verse közül a Vi­rág-dal a sikerültebb. (A címe nem talán ,,Virágének“l) Egyes részei, sorai szinte ki­fogástalanok, máshol viszont kirívó a gyen­ge rím, a nyelvi pongyolaság. Az X-lk ke­rék sirámai c. verse mesterkélt, erőltetett. Küldjön újabbakatl VICA; Csövesek című írása az ismert té­máról nem sok újat mond, csupán ismétel. Ami benne Jó és hatásos, az a kérdésfelte­vés az írás végén. Másik próbálkozása, a Kinek az oldalán áll az igazság című ugyan , valóban megtörtént eseményt ír le, de et­től még nem irodalmi alkotás, szinte min­den hiányzik belőle, ami azzá tehetné. A Találkozás műfaji szempontból a leginkább megközelíti a közölhetőség szintjét, de mint leveléből kiderül, nem eredeti alko­tás. Ha saját maga számára lefordít egy-egy elbeszélést, novellát, ez-mindenképpen hasz­nos stílusgyakorlat és tanulási lehetőség, közlésre viszont a Jövőben csak eredeti írá­sokkal jelentkezzék. T. L.: „Vershez hasonló“ műve, sajnos, nem nyerte meg a tetszésünket. Kísérőle­velében azt írja, hogy természetesen más versei is vannak. Ne ragaszkodjék hát ah­hoz a mondáshoz, hogy (betű szerint idé­zem): „ne mindent egyszerre“ (Hl), küld­je be azokat is, hátha e mostaninál Job­ban sikerültek! N. T.: A rendezetlen menetrend című írá­sát Jellegénél fogva nem közölhetjük rova­tunkban, mivel publicisztikai témájú, s köz­ben elvesztette Időszerűségét. Szeretlek: A vers szerzője levelében el­felejtette megírni a címét, s Jeligét sem tüntetett fel. Azért nem neheztelünk rá, mert írása nagyon gyenge próbálkozás. Többieknek: Az utóbbi hetekben rova­tunkhoz több olyan levél érkezett, amelyek­re anyagtorlódás miatt és terjedelmi okok­ból csak a legközelebbi számunkban vála szólhatunk. Kedves olvasóink és munka tár salnk türelmét és megértését kérjük.

Next

/
Thumbnails
Contents