Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1982-03-02 / 9. szám

1 í tro ott állt a Hotel Intercontinental y előtt. Az előbb negyven-valahány lépcsőt számlált meg. Pihegett. A korral jár, kénytelen leszek hozzászok­ni, vette tudomásul bosszankodva. A hotel bárjából kiszüremlö vörös fények sejtelmesen keveredtek a homlokzat neon­csöveinek lilájával. Vera negyvenegy éves volt, de tíz évet bátran letagadhatott volna a korából. E fura fénykeverékben biztosan többet is. Összébb vonta magán a minduntalanul szétnyíló kardigánt (büszke volt erre a ru­hadarabra/, behúzta kissé kidudorodó hasát. Még nem hordott fűzőt. (Lassan Itt az ide­je. Már gondolt rá./ Megborzongott. Mindenki fázott volna a sötét, szokatlanul hűvös augusztusi estében, amely ma, kt tud­ja miért, annyira sietett éjszakává változni. A lépcső vagy valami más tehetett róla, hogy 6 nem ..,? Mégis borzongott, de bor­zongásának igazi okát csak ő ismerte. Imbolyogva elindult vastag, egészségte­lenül magas cipősarkain. Átadta testét a vöröseslila fénynek, mely szemérmetlenül körülnyaldosta. Kezdett elfáradni... Tegnap, azaz péntek este érkezett a mor­va fővárosba, Ivanához, hajdani iskolatárs­nőjéhez. Nyaranta, most már harmadik éve egymásután nála tölt egy hetet. Amióta La­ci, a férje .... Nem akart Lacira gondolni! A mindössze egy átszállással járó, de kö­zel nyolcórás utazás kifárasztotta. Ivana vacsorával várta, vacsora után meg betoppant Jlfina, Ivana kebelbarátnője. Éj­fél utánig beszélgettek. A szombat esti prog­ramról és az egész hetiről. Mindenféléről... Amiről csak nők tudnak egymásközt. Nem áludta ki magát. Szombaton — ma délelőtt — a boltokat és az áruházat járta Ivanával. Minél előbb le akarta, rázni a kötelező klsebb-nagyobb bevásárlások gondját. Nagyjából sikerült. Az elkövetkező héten csak szórakozni akart. Habzsolni az élvezeteket. Végre élni! Élni nagy É-velt Vajon sikerül-e? Miért ne sike­rülne? Tavaly és tavaly előtt sikerülti Este nyolckor beültek egy zenés szóra­kozóhelyre. flHna ugyan váltig hajtogatta, hogy még korán van, ráérnek tízkor, „ilyen­kor még nincs választék“. Nam hallgattak rá. Pedig igaza volti (Milyen igaza volt!) Kilenc után kezdtek szállingózni a vala­mirevaló férfiak, sajnos, addigra már az asztaluknál nem volt üres hely. Ha csak el nem zavarták volna a kalauzt, az ellen­őrt, és a kiskatonát. Dehogy is zavarták őket el. Bár Vera nem bánta volna, ha Jlfina és Ivana egy kissé igényesebbnek bizonyul. A kiskatona nézett ki a legkülönbül. Sajnos, útközben ivana lakása felé egyszerűen lelépett. Vé­get ért a kimenője. Ne sajnáld — mondta Jlfina vlgaszta- lóan Verának. — Piás volt. Alig állt a lá­bán. Vera úgy tett, mint aki nem sajnálja, de sajnálta. Igaz, hogy a kiskatona tökré­szeg volt, de olyan fiatal és szőke, hogy szinte fájt. A párok már a zenés kávéház asztalánál klalakuktak. Ivana a kalauzba karolt, Jifi- nát az ellenőr kísérte. Vera közöttük bot­ladozott. / vanánál még kínosabb lett a helyzete. Nem akarta egyik párt sem felrob­bantani. A kalauz kezdett berúgni. Az ellenőr Jifinát ölelgette, de Vera felé küldött sokat jelentő pillantásokat. Vera dühös lett. Elnézte Ivana hegyes orrú, apró madárarcát, Jlfina foghíjas szá­ját... Már csak büszkeségből sem marad­hatott itt tovább egyedül! — Fáj a fejem, sétálok egyet — mondta, és felugrott. A két férfi láthatóan bosszankodott, a két nő viszont megkönnyebbült. — Egyedül jössz vissza, vagy széthúzzuk a vendégszoba heveröjét? — kérdezte Jl­fina rosszmájúan. — Húzzátok szét! Ivana máris ágyazhat! — jeleseit vissza Vera általános derültség közben. A kalauz hangosan hahotázott és fellök­te italát. Ivana törlőruháért ment, és Vera kezébe nyomta a lakás pótkulcsát. Vera, miközben lábát belebújtatta cipőjébe, el­kapta Jlfina sajnálkozó megjegyzését: — Szegény Vera! Ezt nevezik pechnek! A lépcsöházban kishíján beleörült a gon­dolatba, hogy Jlfina sajnálja. Kint a város utcáin, amelyeket az elmúlt években annyi­ra megszeretett, sikerült valamelyest elfe­ledkeznie róla. — Vajon megágyazott-e már Ivana? Vagy éppen mással van elfoglalva? — kérdezget­te magát félhangosan Vera az Interconti­nental előtt, és elhatározta, hogy felveszi a harcot a jelentkező fáradtsággal. Megkí­vánt egy cigarettát, s nem törődve a járó­kelők véleményével, rágyújtott. Tovább sé­tált a pokoli fényben, s tüdőre szívta ciga­rettája füstjét. Elhaladt néhány beszélgető csoport mellett, már-már úgy volt, hogy bemegy a hotel bárjába, azután meggon­dolta magát. Inkább az olasz borozót láto­gatja meg, a nevét elfelejtette ugyan, de nincs messze, megpróbál oda találni. Sarkon fordult, s elindult a lépcsők felé. Szeme belebotlott egy fekete hajú fiú vö­rös pillantásába. Néhány lépcső után nyug talanul megfordult. A fiú — külföldi Idhe tett, Vera indiainak nézte — egyedül ácsor gott és utána bámult. Vera magán érezte a tapadó, vörös tekintetet. Hirtelen kavar­ta föl egész valóját. Megbillent alatta a lépcső. Nem mert visszanézni, csak odalent az egyenes utcán. A fiú a lépcsők felé tar­tott. Nem volt ez véletlen. Követte. Jött utána hűségesen. Ha Vera lassított, ö ts lassított... Vera az első saroknál be­várta. — Ráérsz? — kérdezte. A fiú vállat vont. Talán értette, talán nem. Inkább nem. Pillantása a kirakatok fehér fényénél is vörös volt. — Eljössz hozzám? Eljössz velem? — kérdezte Vera, és előre illett. A fiú bólintott. — Hogy hívnak? — érdekiődött Vera. A fiú ismét vállat vont. — En Vera vagyok. Vera — mutatott né hányszor önmagára. — fis te? A fiú megértette. Hirtelen elmosolyodott. Hófehér fogú mosollyal. — Mári — Ismételgette minduntalan. A hófehér fogú mosoly gyorsan iehervadt duz­zadt ajkáról, maradt a vörös tekintet. M , agyarul roppant nőiesen hangzik, - gondolta Vera magában mutatva, csak azután tudatosította, hogy iz­galmában magyarul szólt a fiúhoz. Pedig más, idegen nyelven, esetleg csehül kellett volna kísérleteznie. Túl fiatal még! Meg­próbálkozott gyenge német tudásával. — Sprechen Sie deutsch? ARDAMICA FERENC: A Főpályaudvarnál végre lemaradt, de hosszas jelenléte annyira megzavarta Ve­rát, hogy az asszony megtévedt a mégis­csak idegen városban, s pont az ellenkező irányba vezette Márít, mint amerre a tro­libusz megállója volt. Márt észrevette Vera bizonytalankodását, megtorpant, s amikor Vera ismét irányt változtatott, az óráját vizsgálta. — Gyere, indiai! — biztatta Vera, s hang­jában ott bujkált a legtöbb, amit asszony férjinak ígérhet. — Mári nem indiai — tiltakozott a fiú, s karórája eltűnt kék bársonyzakójának ujja alatt. — Ott a megálló, látod? — mutatta Vera, hogy indulásra bírja. Mári megnyalta duzzadt ajkát és megin­dult. Az ígéret és a megálló közelsége meg­döntötte végső ellenállását. A tlzenhetesre szálltak jöl. Vera két je­gyet lyukasztott. Kevés utas volt, jól meg­nézték őket. Szemben ültek egymással. Tér­dük — véletlenül, készakarva? — össze­ért. Vera az elkövetkezendőkre gondolt. Má­rt ts, mert lélegzése hangos szuszogássá változott. Márt tagadóan rázta a fejét. Franciául tudott és angolul. Hadart így is, úgy is, de Vera leállította. Így meg 6 nem tudott. Vé­gül a csehnél maradtak. Márt pár szót is­mert csak. Talán elsőéves főiskolás vagy egyszerű turista, sohasem fogom megtudni, gondolta Vera. Bonyolult óramutogatás következett. Mind­össze másfél óra szabad ideje volt Mórinak. — Busz indul. En nagyon siet! — mondta Mári. — Laksz messze? — Nem messze... — Megálló hány? — Négy — mutatta Vera az ujján. — Sok. — Nem sok. Gyere. Majd sietünk. Es Mári jött. Istenem. Ott haladt az olda­lán. Minden saroknál megállt, és az óráját nézte. Egy térre értek, amikor furcsa dolog tör­tént. Néhány srác körülfogta őket, vala­mennyi Márí-fajta, szélsebesen hadartak, kézzel-lábbal magyaráztak a fiúnak. Vera nem értette buzgalmukat. Találgatott... Megpróbálják lebeszélni, hogy velem jöj­jön, következtetett. Kilépett a gyűrűből, tett néhány lépést, azután megállt. Nem mert tovább mennt. Félt, hogy Márt nem követi többé. Minden ereje elhagyta. Ogy kellett neki az a fiú, mint sivatagban a szomjan halni készülőnek a víz. Mári némán lecövekelt a villámló tekin­tetek között, egy szót sem szólt, fejét le szegte, meg-megnyalta duzzadt ajkát, az­után elszántan kitört a gyűrűből. Vera megkönnyebbülten felsóhajtott. Mári leszegett fejjel ott lépdelt az oldalán, a többiek a téren maradtak, csak egyikük erőlködött még hiába, jött velük jó dara­big, majdnem a Főpályaudvarig; mit akarhat el még Márítól, töprengett Vera. 1 i era és Mári számolták a megállókat. ^ A negyediknél Mári felugrott, Vera visszatartotta. — Még egy! — mondta és mutatta az uj- fán. Becsaptál,- mondta szemrehányóan Márt tekintete. Nem, csak tévedtem, válaszolt bocsánat- kérőén a Veráé. Végre leszálltak. Mindössze húsz lépést kellett megtenniük a bérház kapujáig. Vera megforgatta a kapukulcsot a zár­ban, megnyomta a lépcsőházi világítás gombját. Lift nem volt! Nesztelenül gyalo­goltak föl a harmadik emeletre. Vera most a kisebb kulcsot használta, és máris bent voltak a lakásban. Villanyt gyújtott, majd kézen fogta Márít, s vezette a vendégszoba - felé. másik szoba ajtaja előtt hirtelen meggondolta magát, belébújt az ördög, di­csekedni támadt kedve, s bár tudta, hogy hibát követ el, hogy végleg elijesztheti Mó­rit, mégis benyitott. A félhomályra rágyújtotta a csillárt. — Nézzétek meg! Tetszik? Mindnyájan kapatosak voltak, csak az ellenőr tartotta még magát. De azért lát­szott rajtuk, őszintén csodálkoznak, nem illendőségből. — F.. .a gyerek! — csuklotta Jlfina. Mári furcsamód nem a többieket, Verát nézte. Mintha először látná. Vera gyorsan a kapcsolóhoz nyűit, majd becsukta az ajtót. A vendégszobában egy pillanatra meggyúj­totta a hangulatvilágítást. Azután a sötét­ben szétdobálta ruháit a heverő körül. Mári cipőt halkan koppantak, valami el­gurult. Az egyik mandzsettagomb. A fiú utá- nakapoít. — Te buta — mondta neki Vera. — Majd később megkeressük! — és magához húzta a fiút. A vastag ajkakra nyomta a száját. Vagy nem tud csókolózni, vagy nem akar, gondolta még. Olyan sokat, valami tüzeset, szenvedélye­set, csodálatosat, keletit várt a fiútól, és olyan keveset kapott. Még mindig átölelve tartotta a fiút, be­szívta különleges illatát, végigsimított drót haján, szőrtelen mellén, melle két kemény, fejlett bimbóján, folytatta a ringást, de a fiú sebesen elhúzódott. Vera messziről kö­zeledő gyönyöre elakadt. A fiú kínlódva öltözött a sötétben. Vera egy pillanatig gyűlölte, azután megszánta és meggyújtotta a villanyt. Es engem ki szán meg, gondolta Vera, neki a végén volt, én segítettem rajta, ő meg, az önző... Rajtam kt segít? Magára kapta ruháit, leguggolt a heverő mellé, alábújt, és megkereste az elgurult mandzsettagombot. Mári már belebújt sötétkék bársonyzakó­jába, s az óráját nézte. Vera a táskájába nyúlt, s átadott egy buszjegyet. Márt a zsebébe süllyesztette. — Várj, elkísérlek! — mondta Vera, s felhúzta a cipőjét. A lépcsöházban belekapaszkodott a fiúba, de az határozottan, majdnem durván eltol­ta. Odalett Vera utolsó reménye. A megállónál tűrhető volt a közvllágí- tás, módjában állt belenézni Márt sze­mébe. Pillantása tiszta volt, eltűnt be­lőle a vörösség. Nem szuszogott. Egyenle­tesen lélegzett. — Miért, hová szaladsz?! — Busz megy! — Ml volt a baj, egyiptomi? — Nem egyptt — rázta meg hevesen a lejét. — Hát? Ki parancsol nálatok, ha nem Szadat? Mári hatalmasat köpött, majd rámutatott a köpésre: — Oda paranús Szadat! — Akkor hol a hazád? — Libanon — mondta, s fehér joga^kO- zül, duzzadt ajkáról köpés helyett most mézédes nektárt csurgatott. Hallgattak. Jött egy trolibusz, a tizenkilences, arra nem engedte fölszállni. — Csak a tizenhetes jó! Más nem jól — magyarázta Vera a fiúnak. Márt egyre idegesebb lett és egyre szo­morúbb. ' — Mire gondolsz, libanoni? — Haza... — Nálatok most lődöznek, ugye? Bólintott, s azt mondta, náluk most há­ború van. A háborút az anyanyelvén mond­ta, furcsa szó volt, s habár néhányszor meg­ismételte, Vera rögtön elfelejtette. — Az rossz! — jegyezte meg Vera. — Rossz! — Féltesz valakit otthon? — Mama ... Mári fél... lány . -. i — Szép lány? Igenlően bólintott. — Szereted? Ismét a fejével jelzett. — Engem nem szerettél, - Mári?! Megrázta a fejét. — Te nem fiatal. Őszintesége pofonként hatott rá. Ügy kell neki! Minek gyújtotta fel Ivana lakásában a csillárt! Arca égett, füle zúgott, az utolsó pillanatban vette észre a megálló elé ka­nyarodó trolibuszt, elmosódott a száma, előre szaladt, megnézni, ez is tizenkilences volt. Visszaszaladt, de Mári addigra már a lépcsőn volt. — Gyere vissza! Ez nem jó! Csak a ti­zenhetes, értsd meg, neked csak a tizen­hetes jó! — kiáltotta, és a karjába kapasz­kodott. . , -V' Mári hátranézett, s csak annyit mondott: — Jó. Eltolta a kezét, s egy ugrással bent ter­mett a máris Induló kocsi belsejében. Bolond, gondolta dühösen, eszeveszett bo­lond, ki tudja, hová viszi ez a járat! Hátat fordított a megállónak, amikor észrevette, hogy a sarkon befordul egy katona. Vera lassított, bevárta: — NejdeS ke mne na kofalku? — Ty jseS ale pofádna k----! Koukej zmizet do prdele! — válaszolta a zöld egyenruhás, és rendíthetetlenül folytatta útját. — Mára elegem van a katonákból. Mára mindenkiből nagyon elegem van! — sóhaj­totta Vera, s egyre dagadt a gombóc a torkában. Szemét lassan elöntötte a könny, alig látta a kapu zárját, vakon dugdosta ' bele a kapukulcsot. Bent a lépcsöházban maradék tartása, ereje is elhagyta, drága magyarországi kardigánjával a lehet-hogy- -piszkos falhoz dőlt, a lépcsőre ereszkedett, sokáig ott kuporgott a sötétben, akár egy odébb rugdalt, szükségtelen, ócska rongy­csomó. Öregnek, rongynak nevezték, utálták, hát ezt érdemelte? Valóban rongy, közönséges rongy volna? De hát mit akart ő tőlük, olyan sokat akart tőlük, hogy nem bírták, nem tudták megadni? Minden haragja, gyű­lölete az ura, Laci felé fordult. Hogy tehe­tett ilyet, hogy hozhatta olyan helyzetbe, hogy elforduljanak tőle, lerázzák maguk­ról, mint egy lapostetűt, rongynak nevez­hessék? Hát férfi, férj az, aki így megaláz­za, megaláztatja a feleségét?! Csak azért, mert szégyell elmenni az orvoshoz, szé- gyelll kimondani, bevallani a tehetetlensé­gét? Ma, a huszadik század utolsó negyedé­ben?! Hát van ilyen?! jtk/ngy sokára összeszedte magát, Márí- ra és a katonára valóban nem ha­ragudott, csak azt tették és mond­ták, amit éreztek. A maga módján mind­kettő becsületes volt. Kegyetlenül, könyör­telenül becsületes. Es önző! Felvánszorgott a harmadik emeletre, bement a lakás für­dőszobájába és rendbe hozta magát. Benyi­tott a korwhába, de nyomban kifordult, ott aludtak ö^zegubancolódva Ivana és a ka­lauz. Belépett a nappaliba. Az ellenőr még nem aludt, cigarettázott. Jirina foghíjas szá­ját nyitva felejtve horkolt az oldalán. A szobában vágni lehetett a füstöt. Előbb töltött magának a maradékból, az­után az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, majd kinyitotta ... Kihajolt, hosszasan bá­mult egy a megállóról éppen Induló troli­busz után. Majd újból felhajtott egy pohár­kával, és megkérdezte: — Merre jár a tizenkilences? — Kimegy a város mögé a hegyre. Egé­szen az állatkertig. Figyelmeztettem! Kis hülye! Elkésett! Tel­jesen hiábavaló volt a nagy sietség! Az ablaknyitásra és beszédre Jirina ki­nyitotta a szemét, báván nézett körül, majd ismét behunyta, de mielőtt még elnyomta volna az álom, megkérdezte: — Milyen volt...? Azt mondják, a nége­rek ... — Ez nem volt néger! Libanont volt! — ordította Vera. — Ne kiabálj! Akkor libanoni... Hát nem mindegy? — motyogta Jirina. Vera otthagyta őket. Lefeküdt a vendég­szobában. Orra érzékenyen megremegett. Lázas sietséggel szívta be az ágynemű­ből Mári különleges illatát. Tudta, hogy nemsokára átjön az ellenőr, otthagyja a részegen alvó Jifinát, s akkor az ágyne­műnek már egészen más illata lesz. NAGY ZOLTÁN lllusztráciOI

Next

/
Thumbnails
Contents