Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1982-03-02 / 9. szám

1 í tro ott állt a Hotel Intercontinental

y előtt. Az előbb negyven-valahány lépcsőt számlált meg. Pihegett.

A korral jár, kénytelen leszek hozzászokni, vette tudomásul bosszankodva.

A hotel bárjából kiszüremlö vörös fények sejtelmesen keveredtek a homlokzat neoncsöveinek lilájával.

Vera negyvenegy éves volt, de tíz évet bátran letagadhatott volna a korából. E fura fénykeverékben biztosan többet is.

Összébb vonta magán a minduntalanul szétnyíló kardigánt (büszke volt erre a ruhadarabra/, behúzta kissé kidudorodó hasát. Még nem hordott fűzőt. (Lassan Itt az ideje. Már gondolt rá./ Megborzongott.

Mindenki fázott volna a sötét, szokatlanul hűvös augusztusi estében, amely ma, kt tudja miért, annyira sietett éjszakává változni. A lépcső vagy valami más tehetett róla, hogy 6 nem ..,? Mégis borzongott, de borzongásának igazi okát csak ő ismerte.

Imbolyogva elindult vastag, egészségtelenül magas cipősarkain. Átadta testét a vöröseslila fénynek, mely szemérmetlenül körülnyaldosta. Kezdett elfáradni...

Tegnap, azaz péntek este érkezett a morva fővárosba, Ivanához, hajdani iskolatársnőjéhez. Nyaranta, most már harmadik éve egymásután nála tölt egy hetet. Amióta Laci, a férje .... Nem akart Lacira gondolni! A mindössze egy átszállással járó, de közel nyolcórás utazás kifárasztotta.

Ivana vacsorával várta, vacsora után meg betoppant Jlfina, Ivana kebelbarátnője. Éjfél utánig beszélgettek. A szombat esti programról és az egész hetiről. Mindenféléről... Amiről csak nők tudnak egymásközt. Nem áludta ki magát.

Szombaton — ma délelőtt — a boltokat és az áruházat járta Ivanával. Minél előbb le akarta, rázni a kötelező klsebb-nagyobb bevásárlások gondját. Nagyjából sikerült. Az elkövetkező héten csak szórakozni akart. Habzsolni az élvezeteket. Végre élni! Élni nagy É-velt Vajon sikerül-e? Miért ne sikerülne? Tavaly és tavaly előtt sikerülti

Este nyolckor beültek egy zenés szórakozóhelyre. flHna ugyan váltig hajtogatta, hogy még korán van, ráérnek tízkor, „ilyenkor még nincs választék“. Nam hallgattak rá. Pedig igaza volti (Milyen igaza volt!)

Kilenc után kezdtek szállingózni a valamirevaló férfiak, sajnos, addigra már az asztaluknál nem volt üres hely. Ha csak el nem zavarták volna a kalauzt, az ellenőrt, és a kiskatonát.

Dehogy is zavarták őket el. Bár Vera nem bánta volna, ha Jlfina és Ivana egy kissé igényesebbnek bizonyul. A kiskatona nézett ki a legkülönbül. Sajnos, útközben ivana lakása felé egyszerűen lelépett. Véget ért a kimenője.

Ne sajnáld — mondta Jlfina vlgaszta- lóan Verának. — Piás volt. Alig állt a lábán.

Vera úgy tett, mint aki nem sajnálja, de sajnálta. Igaz, hogy a kiskatona tökrészeg volt, de olyan fiatal és szőke, hogy szinte fájt.

A párok már a zenés kávéház asztalánál klalakuktak. Ivana a kalauzba karolt, Jifi- nát az ellenőr kísérte. Vera közöttük botladozott.

/

vanánál még kínosabb lett a helyzete. Nem akarta egyik párt sem felrobbantani. A kalauz kezdett berúgni. Az ellenőr Jifinát ölelgette, de Vera felé küldött sokat jelentő pillantásokat.

Vera dühös lett. Elnézte Ivana hegyes orrú, apró madárarcát, Jlfina foghíjas száját... Már csak büszkeségből sem maradhatott itt tovább egyedül!

— Fáj a fejem, sétálok egyet — mondta, és felugrott.

A két férfi láthatóan bosszankodott, a két nő viszont megkönnyebbült.

— Egyedül jössz vissza, vagy széthúzzuk a vendégszoba heveröjét? — kérdezte Jlfina rosszmájúan.

— Húzzátok szét! Ivana máris ágyazhat! — jeleseit vissza Vera általános derültség közben.

A kalauz hangosan hahotázott és fellökte italát. Ivana törlőruháért ment, és Vera kezébe nyomta a lakás pótkulcsát. Vera, miközben lábát belebújtatta cipőjébe, elkapta Jlfina sajnálkozó megjegyzését:

— Szegény Vera! Ezt nevezik pechnek! A lépcsöházban kishíján beleörült a gondolatba, hogy Jlfina sajnálja. Kint a város utcáin, amelyeket az elmúlt években annyira megszeretett, sikerült valamelyest elfeledkeznie róla.

— Vajon megágyazott-e már Ivana? Vagy éppen mással van elfoglalva? — kérdezgette magát félhangosan Vera az Intercontinental előtt, és elhatározta, hogy felveszi a harcot a jelentkező fáradtsággal. Megkívánt egy cigarettát, s nem törődve a járókelők véleményével, rágyújtott. Tovább sétált a pokoli fényben, s tüdőre szívta cigarettája füstjét. Elhaladt néhány beszélgető csoport mellett, már-már úgy volt, hogy bemegy a hotel bárjába, azután meggondolta magát. Inkább az olasz borozót látogatja meg, a nevét elfelejtette ugyan, de nincs messze, megpróbál oda találni.

Sarkon fordult, s elindult a lépcsők felé. Szeme belebotlott egy fekete hajú fiú vörös pillantásába. Néhány lépcső után nyug talanul megfordult. A fiú — külföldi Idhe tett, Vera indiainak nézte — egyedül ácsor gott és utána bámult. Vera magán érezte a tapadó, vörös tekintetet. Hirtelen kavarta föl egész valóját. Megbillent alatta a lépcső. Nem mert visszanézni, csak odalent az egyenes utcán. A fiú a lépcsők felé tartott. Nem volt ez véletlen. Követte.

Jött utána hűségesen. Ha Vera lassított, ö ts lassított... Vera az első saroknál bevárta.

— Ráérsz? — kérdezte.

A fiú vállat vont. Talán értette, talán nem. Inkább nem. Pillantása a kirakatok fehér fényénél is vörös volt.

— Eljössz hozzám? Eljössz velem? — kérdezte Vera, és előre illett.

A fiú bólintott.

— Hogy hívnak? — érdekiődött Vera.

A fiú ismét vállat vont.

— En Vera vagyok. Vera — mutatott né hányszor önmagára. — fis te?

A fiú megértette. Hirtelen elmosolyodott. Hófehér fogú mosollyal.

— Mári — Ismételgette minduntalan. A hófehér fogú mosoly gyorsan iehervadt duzzadt ajkáról, maradt a vörös tekintet.

M

, agyarul roppant nőiesen hangzik, - gondolta Vera magában mutatva, csak azután tudatosította, hogy izgalmában magyarul szólt a fiúhoz. Pedig más, idegen nyelven, esetleg csehül kellett volna kísérleteznie. Túl fiatal még! Megpróbálkozott gyenge német tudásával.

— Sprechen Sie deutsch?

ARDAMICA FERENC:

A Főpályaudvarnál végre lemaradt, de hosszas jelenléte annyira megzavarta Verát, hogy az asszony megtévedt a mégiscsak idegen városban, s pont az ellenkező irányba vezette Márít, mint amerre a trolibusz megállója volt. Márt észrevette Vera bizonytalankodását, megtorpant, s amikor Vera ismét irányt változtatott, az óráját vizsgálta.

— Gyere, indiai! — biztatta Vera, s hangjában ott bujkált a legtöbb, amit asszony férjinak ígérhet.

— Mári nem indiai — tiltakozott a fiú, s karórája eltűnt kék bársonyzakójának ujja alatt.

— Ott a megálló, látod? — mutatta Vera, hogy indulásra bírja.

Mári megnyalta duzzadt ajkát és megindult. Az ígéret és a megálló közelsége megdöntötte végső ellenállását.

A tlzenhetesre szálltak jöl. Vera két jegyet lyukasztott. Kevés utas volt, jól megnézték őket. Szemben ültek egymással. Térdük — véletlenül, készakarva? — összeért. Vera az elkövetkezendőkre gondolt. Márt ts, mert lélegzése hangos szuszogássá változott.

Márt tagadóan rázta a fejét. Franciául tudott és angolul. Hadart így is, úgy is, de Vera leállította. Így meg 6 nem tudott. Végül a csehnél maradtak. Márt pár szót ismert csak. Talán elsőéves főiskolás vagy egyszerű turista, sohasem fogom megtudni, gondolta Vera.

Bonyolult óramutogatás következett. Mindössze másfél óra szabad ideje volt Mórinak.

— Busz indul. En nagyon siet! — mondta Mári. — Laksz messze?

— Nem messze...

— Megálló hány?

— Négy — mutatta Vera az ujján.

— Sok.

— Nem sok. Gyere. Majd sietünk.

Es Mári jött. Istenem. Ott haladt az oldalán. Minden saroknál megállt, és az óráját nézte.

Egy térre értek, amikor furcsa dolog történt. Néhány srác körülfogta őket, valamennyi Márí-fajta, szélsebesen hadartak, kézzel-lábbal magyaráztak a fiúnak. Vera nem értette buzgalmukat. Találgatott... Megpróbálják lebeszélni, hogy velem jöjjön, következtetett. Kilépett a gyűrűből, tett néhány lépést, azután megállt. Nem mert tovább mennt. Félt, hogy Márt nem követi többé. Minden ereje elhagyta. Ogy kellett neki az a fiú, mint sivatagban a szomjan halni készülőnek a víz.

Mári némán lecövekelt a villámló tekintetek között, egy szót sem szólt, fejét le szegte, meg-megnyalta duzzadt ajkát, azután elszántan kitört a gyűrűből.

Vera megkönnyebbülten felsóhajtott. Mári leszegett fejjel ott lépdelt az oldalán, a többiek a téren maradtak, csak egyikük erőlködött még hiába, jött velük jó darabig, majdnem a Főpályaudvarig; mit akarhat el még Márítól, töprengett Vera.

1 i era és Mári számolták a megállókat.

^ A negyediknél Mári felugrott, Vera visszatartotta.

— Még egy! — mondta és mutatta az uj- fán.

Becsaptál,- mondta szemrehányóan Márt tekintete.

Nem, csak tévedtem, válaszolt bocsánat- kérőén a Veráé.

Végre leszálltak. Mindössze húsz lépést kellett megtenniük a bérház kapujáig.

Vera megforgatta a kapukulcsot a zárban, megnyomta a lépcsőházi világítás gombját. Lift nem volt! Nesztelenül gyalogoltak föl a harmadik emeletre. Vera most a kisebb kulcsot használta, és máris bent voltak a lakásban. Villanyt gyújtott, majd kézen fogta Márít, s vezette a vendégszoba - felé. másik szoba ajtaja előtt hirtelen meggondolta magát, belébújt az ördög, dicsekedni támadt kedve, s bár tudta, hogy hibát követ el, hogy végleg elijesztheti Mórit, mégis benyitott.

A félhomályra rágyújtotta a csillárt.

— Nézzétek meg! Tetszik?

Mindnyájan kapatosak voltak, csak az

ellenőr tartotta még magát. De azért látszott rajtuk, őszintén csodálkoznak, nem illendőségből.

— F.. .a gyerek! — csuklotta Jlfina.

Mári furcsamód nem a többieket, Verát

nézte. Mintha először látná.

Vera gyorsan a kapcsolóhoz nyűit, majd becsukta az ajtót.

A vendégszobában egy pillanatra meggyújtotta a hangulatvilágítást. Azután a sötétben szétdobálta ruháit a heverő körül.

Mári cipőt halkan koppantak, valami elgurult. Az egyik mandzsettagomb. A fiú utá- nakapoít.

— Te buta — mondta neki Vera. — Majd később megkeressük! — és magához húzta a fiút. A vastag ajkakra nyomta a száját. Vagy nem tud csókolózni, vagy nem akar, gondolta még.

Olyan sokat, valami tüzeset, szenvedélyeset, csodálatosat, keletit várt a fiútól, és olyan keveset kapott.

Még mindig átölelve tartotta a fiút, beszívta különleges illatát, végigsimított drót haján, szőrtelen mellén, melle két kemény, fejlett bimbóján, folytatta a ringást, de a fiú sebesen elhúzódott. Vera messziről közeledő gyönyöre elakadt.

A fiú kínlódva öltözött a sötétben. Vera egy pillanatig gyűlölte, azután megszánta és meggyújtotta a villanyt.

Es engem ki szán meg, gondolta Vera, neki a végén volt, én segítettem rajta, ő meg, az önző... Rajtam kt segít?

Magára kapta ruháit, leguggolt a heverő mellé, alábújt, és megkereste az elgurult mandzsettagombot.

Mári már belebújt sötétkék bársonyzakójába, s az óráját nézte.

Vera a táskájába nyúlt, s átadott egy buszjegyet. Márt a zsebébe süllyesztette.

— Várj, elkísérlek! — mondta Vera, s felhúzta a cipőjét.

A lépcsöházban belekapaszkodott a fiúba, de az határozottan, majdnem durván eltolta. Odalett Vera utolsó reménye.

A megállónál tűrhető volt a közvllágí- tás, módjában állt belenézni Márt szemébe. Pillantása tiszta volt, eltűnt belőle a vörösség. Nem szuszogott. Egyenletesen lélegzett.

— Miért, hová szaladsz?!

— Busz megy!

— Ml volt a baj, egyiptomi?

— Nem egyptt — rázta meg hevesen a lejét.

— Hát? Ki parancsol nálatok, ha nem Szadat?

Mári hatalmasat köpött, majd rámutatott a köpésre:

— Oda paranús Szadat!

— Akkor hol a hazád?

— Libanon — mondta, s fehér joga^kO- zül, duzzadt ajkáról köpés helyett most mézédes nektárt csurgatott.

Hallgattak.

Jött egy trolibusz, a tizenkilences, arra nem engedte fölszállni.

— Csak a tizenhetes jó! Más nem jól — magyarázta Vera a fiúnak.

Márt egyre idegesebb lett és egyre szomorúbb. '

— Mire gondolsz, libanoni?

— Haza...

— Nálatok most lődöznek, ugye?

Bólintott, s azt mondta, náluk most háború van. A háborút az anyanyelvén mondta, furcsa szó volt, s habár néhányszor megismételte, Vera rögtön elfelejtette.

— Az rossz! — jegyezte meg Vera.

— Rossz!

— Féltesz valakit otthon?

— Mama ... Mári fél... lány . -. i

— Szép lány?

Igenlően bólintott.

— Szereted?

Ismét a fejével jelzett.

— Engem nem szerettél, - Mári?!

Megrázta a fejét.

— Te nem fiatal.

Őszintesége pofonként hatott rá. Ügy kell neki! Minek gyújtotta fel Ivana lakásában a csillárt! Arca égett, füle zúgott, az utolsó pillanatban vette észre a megálló elé kanyarodó trolibuszt, elmosódott a száma, előre szaladt, megnézni, ez is tizenkilences volt. Visszaszaladt, de Mári addigra már a lépcsőn volt.

— Gyere vissza! Ez nem jó! Csak a tizenhetes, értsd meg, neked csak a tizenhetes jó! — kiáltotta, és a karjába kapaszkodott. . , -V'

Mári hátranézett, s csak annyit mondott:

— Jó.

Eltolta a kezét, s egy ugrással bent termett a máris Induló kocsi belsejében.

Bolond, gondolta dühösen, eszeveszett bolond, ki tudja, hová viszi ez a járat! Hátat fordított a megállónak, amikor észrevette, hogy a sarkon befordul egy katona. Vera lassított, bevárta:

— NejdeS ke mne na kofalku?

— Ty jseS ale pofádna k----! Koukej

zmizet do prdele! — válaszolta a zöld egyenruhás, és rendíthetetlenül folytatta útját.

— Mára elegem van a katonákból. Mára mindenkiből nagyon elegem van! — sóhajtotta Vera, s egyre dagadt a gombóc a torkában. Szemét lassan elöntötte a könny, alig látta a kapu zárját, vakon dugdosta

' bele a kapukulcsot. Bent a lépcsöházban maradék tartása, ereje is elhagyta, drága magyarországi kardigánjával a lehet-hogy- -piszkos falhoz dőlt, a lépcsőre ereszkedett, sokáig ott kuporgott a sötétben, akár egy odébb rugdalt, szükségtelen, ócska rongycsomó.

Öregnek, rongynak nevezték, utálták, hát ezt érdemelte? Valóban rongy, közönséges rongy volna? De hát mit akart ő tőlük, olyan sokat akart tőlük, hogy nem bírták, nem tudták megadni? Minden haragja, gyűlölete az ura, Laci felé fordult. Hogy tehetett ilyet, hogy hozhatta olyan helyzetbe, hogy elforduljanak tőle, lerázzák magukról, mint egy lapostetűt, rongynak nevezhessék? Hát férfi, férj az, aki így megalázza, megaláztatja a feleségét?! Csak azért, mert szégyell elmenni az orvoshoz, szé- gyelll kimondani, bevallani a tehetetlenségét? Ma, a huszadik század utolsó negyedében?! Hát van ilyen?!

jtk/ngy sokára összeszedte magát, Márí- ra és a katonára valóban nem haragudott, csak azt tették és mondták, amit éreztek. A maga módján mindkettő becsületes volt. Kegyetlenül, könyörtelenül becsületes. Es önző! Felvánszorgott a harmadik emeletre, bement a lakás fürdőszobájába és rendbe hozta magát. Benyitott a korwhába, de nyomban kifordult, ott aludtak ö^zegubancolódva Ivana és a kalauz. Belépett a nappaliba. Az ellenőr még nem aludt, cigarettázott. Jirina foghíjas száját nyitva felejtve horkolt az oldalán. A szobában vágni lehetett a füstöt.

Előbb töltött magának a maradékból, azután az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, majd kinyitotta ... Kihajolt, hosszasan bámult egy a megállóról éppen Induló trolibusz után. Majd újból felhajtott egy pohárkával, és megkérdezte:

— Merre jár a tizenkilences?

— Kimegy a város mögé a hegyre. Egészen az állatkertig.

Figyelmeztettem! Kis hülye! Elkésett! Teljesen hiábavaló volt a nagy sietség!

Az ablaknyitásra és beszédre Jirina kinyitotta a szemét, báván nézett körül, majd ismét behunyta, de mielőtt még elnyomta volna az álom, megkérdezte:

— Milyen volt...? Azt mondják, a négerek ...

— Ez nem volt néger! Libanont volt! — ordította Vera.

— Ne kiabálj! Akkor libanoni... Hát nem mindegy? — motyogta Jirina.

Vera otthagyta őket. Lefeküdt a vendégszobában. Orra érzékenyen megremegett.

Lázas sietséggel szívta be az ágyneműből Mári különleges illatát. Tudta, hogy nemsokára átjön az ellenőr, otthagyja a részegen alvó Jifinát, s akkor az ágyneműnek már egészen más illata lesz.

NAGY ZOLTÁN lllusztráciOI