Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1981-12-21 / 51-52. szám
VIOLINKULCS Ú gy van ez, mint amikor az ember nem tud szabadulni egy melódiától, amelyet valamikor reggel hallott a rádióból; beszélgethet, hallgathatja az embereket egész nap, még más nótákat Is, akár több tíz dalt, de amint csend lesz körülötte, a csendből ez az egyetlenegy reggeli melódia jár az eszében, nem tud tőle szabadulni. Három álló héten át szüntelenül remeg benne a gondolat, és megany- nyi ismétlés következtében sem veszti el időszerűségét. Hogyan van az, kérdem magamtól, talán már százszor is, hogyan lehetséges ez, hogy még a legközelebbi lény is ilyen vak, ennyire süket tud lenni? Felidézem magamban azt a délutánt a laboratóriumban, és szégyenhullám önti el az arcomat, mert legyen bár akárhogy és a- kármi, egy anyának mindenképpeif rajta kellene tartania szemét a gyermekén, és én akkor, amikor legjobban kellett volna, nem tartottam rajta. A telkembe mar a szégyen, mint ahogy azóta is mar, éget a tudat, hogy amikor végre kinyílt a szemem, amikor már mindent láttam, még akkor sem tudtam változtatni semmin. Tehetetlenül nézem, mi történik vele, nézem, és nem tehetek semmit. Az az igazság, hogy egt/ kicsit ügy éreztem és érzem is magamat, mint akit hátba támadtak, teljesen készületlenül ért a dolog, még álmomban sem gondoltam arra, hogy valami ilyesmi megtörténhet, és éppen az én fiammal; másokkal megtörténik, ez általános, de hogy épp az én csodálatra méltó, okos és gyönyörű fiammal, aki eddig a sikerek fényében nőtt fel. Nem mondom, ha mindez velem történik, szintén igazságtalanságnak éreztem volna, de ebben a korban már megannyi hibát, csúfságot fedez fel magában az ember, s ha a tükörbe néz, undort kell éreznie már nemcsak az egyre szaporodó és mélyülő ráncok miatt, hanem a láthatatlan rezgések, sőt a be nem teljesült remények és saját magának tett, be nem váltott ígéretek miatt is, hogy már végre meg is értené az ember azt a másikat. Semmi esetre sem békélhetek meg azonban azzal, hogy valaki elárulja, cserbenhagyja a gyermekemet, csak úgy, egyszerűen faképnél hagyja, kíméletlenül megsebezze valaki másért. Ez már több az igazságtalanságnál. Olyan sérelem ez, amelyre nem találok mentséget, sem megérteni nem lehet. Bs legalább olyan jogtalannak érzem, hogy én egy mák- szemnylt se tudok neki segíteni. Nézzem, hogyan borítja ki az esemény az én érzékeny, kissé túlságosan is érzékeny fiamat, nézem, és semmi mást nem tudok tenni. Ha legalább a szemem nyitva tartom, lehet, megtalálom a szükséges szót; most már mondogathatom neki, eláraszthatom velük, egész szófüzérekkel csavarhatom körbe, annyi van belőlük, hogy már zúg tőlük a dobhártyám, de őhozzá mégsem jutrmk el. A szó erejd olykor a pillanat időszerűségétől függ, nem a tartalmától. Valójában Igazolást keresek magam számára: mert tény és való, hogy a lehető legrosszabbkor jött el utánam, épp egy kísérletet fejeztünk be, amely sok, hihetetlenül sok időnkbe került; egyszer nem sikerült kitenyészteni az erjesztőgombákat, máskor elromlott az enzim, vagy éppen a műszer hibásodon meg. Aznap végre minden a rendes kerékvágásban haladt, végre mutatkoztak az első eredmények, amelyekre már olyan régen vártunk. Egyelőre még csak egészen halkan beszéltünk róluk, hogy véletlenül el ne kiabáljuk az egészet, csak lélekben örültünk föl és alá járkálva a laboratóriumban, Izgatottan suttogtunk, hogy lám, mégiscsak lesz valami, sőt a vártnál is jobbak az eredmények... Amikor az ajtóból meghallottam az Ismerős hangot, első pillanatban szemrehányó megjegyzés tolakodott a nyelvemre. Még szerencse, hogy rögtön tudatosítottam, milyen érzékeny is tud lenni az én idősebb fiam, mennyire nehezen visel el bármiféle megjegyzést, mennyire érinti minden. Különben bizonyára átlátta a helyzetet, mert amikor észrevette, hogy el sem mozdulok a műszerektől, és a munkatársnőim sem zsongják körül mindjárt a szokásos kedves érdeklődésükkel, csalódottan megjegyezte, hogy dolgozunk, dolgozunk. Visszanéztem a vállam felett: — Egy fontos dolognak akarunk a végére járni, de ha van egy kis időd, ülj le hátul, és várj. A hűtőben találsz sonkát, egyél... — Nem vagyok éhes — mondta, és nekem feltűnt, hogy egy kissé más a hangja, mintha egy kicsit náthás lenne, de nem kérdeztem semmit, nem akartam beszélgetésbe kezdeni, amely egy pillanatra is elvont volna a munkámtól. Egészen közel, mögöttem állt, annyira közel, hogy lélegzete már-már csiklandozta a bőrömet: — De ha megkínálnál egy kávéval... Meg sem fordultam: — Tudod, hol tartjuk a kávésdobozunkat, ma Itt önkiszolgálás van. Kinyitotta a szekrényke ajtaját, hallottam még. hogyan zörög a dobozzál: — Nem olyan jó, mint amikor a lányok készítik, de ha megfelel... ■— Nem, ml nem kérünk! — Nem tudtam megakadályozni, hogy ne érződjék a hangomban némi fölösleges indulat. — Mi már ma kettőt is Ittunk.,. Aztán alig hallhatóan elfütyülte annak a szerzeménynek néhány taktusát, amelyet mostanában játszott, és a kannával a kezében a laboratórium hátsó végébe ment. Majdnem megfeledkeztem arról, hogy ott. van. Figyelmesen hajoltam a kromatográf fölé és türelmetlenül vártam az adatokra... — Legalább kóstold meg — tolta elém a csészében párolgó folyadékot. Hirtelen feleszméltem. — Hm ... Mondd, miért is jöttél, nem akartál te tőlem valamit? — Deeehooogy, tulajdonképpen semmi — tárta szét széles mozdulattal a kezét —, csak úgy megálltam itt. Erre jöttem, hát gondoltam, esetleg hazamehetnénk együtt... Szememmel ismét a kromatográfra tapadtam: — Rengeteget kellene várnod, ma sokáig maradok — mondtam. Megállt még egy pillanatra a laboráns- nőknél, azok nevettek valamilyen viccén, ők különben épp ezért kedvelték, mert mindig vidámságot hozott a laborba. Honnan veszed ezeket a vicceket, kérdezgették tőle, de aznap ők is kissé visszafogottabban nevettek. Féltek, hogy megszólom őket. Igor is gyorsan elpárolgott, látta, a munkával valóban komolyan el vagyunk foglalva. Sokszor eszembe jut az a széles mozdulata, ahogyan széttárta a karját, és azt mondja, deeehoogy, csak úgy megálltam, mindig kínoz a lelkltsmeretem. Hogyan le- • hetséges az, hogy nem éreztem ki semmit a szavaiból, miért nem súgta meg az anyai ösztönöm, vagy tényleg csak azt halljuk meg, amit hajlandók vagyunk befogadni? A következő hetet az eredmények számít- gatásával, a görbék összeállításával töltöttem. Otthonról korán eljöttem, még alig derengett, és este jóval besötétedés után értem haza. Akkor szinte nem is láttuk egymást, így telt el az a hét. Egyszer, amikor szintén holtfáradtan vánszorogtam hazafelé az intézetből, és gondolataimba feledkezve beleütköztem egy ismerős alakba, az volt az érzésem, hogy máskor ez a lány, Tánya húga szívélyesebben szokott üdvözölni. — Mit művelnek a ml virtuózaink? — kérdeztem, holott nem vártam semmi épületes választ. — Egyébként is el tudom őket képzelni. Gyakorolnak együtt vagy egymást váltogatva, és ha már átvették a napi adagot, beülnek valamelyik moziba vagy a Hegyi parkban andalognak egymás kezét fogva úgy, ahogy azt már vagy két éve teszik. Ez alatt a két év alatt megértő mosollyal néztem a fiamat, soha sem gondoltam volna, hogy egy fiút Is így le tudja tarolni a szerelem, néha már az volt az érzésem, hogy nagyon is, és ráadásul egy kicsit korán. — Tánya odahaza van — mondta a leány zó keresztülnézve rajtam. — Es Igor? —Nem tudom, hol lehet, már nem jár hozzánk, szétmentek... Elnevettem magamat: — Azok ketten? Ezt nem hiszem. A lány erősen csücsörítette az ajkát, nehezen jött ki belőle a szó. — Múlt hét keddjétől már nem volt nálunk, nagyon összevesztek, és azóta nem jön. Azon vettem észre magamat, hogy ha nem Is valami nagy, de azért mégiscsak elégtételt éreztem. Nem mintha kifogásom lett volna Tányicska, a fiam konzervatórtu- mt kolléganője ellen, de olykor egy kis bizonytalanság kerített a hatalmába. Vajon Igor az ő ígéretes tehetségével, amelyről olyan elismerően beszélnek a professzorok is, szorgalmával és jóságos, finom, tiszta, makulátlan leikével nem érdemelne-e meg egy jobb lányt. Tánya sem muzikális tehetségével, sem pedig intelligenciájával nem tűnik ki különösebben. Az iskolában évről évre éppen csak átcsúszik. Nem- vagyok benne egészen biztos, hogy nem számításból jár-e Igorral, vagy csak én vagyok rá hajlamos, hogy inkább csak a hibáit lássam. Lehet, hogy a valóságban egészen más, okos, jóságos ... — Ahogy én ismerem — szólaltam meg rövid hallgatás után, leplezve valódi érzéseimet —, sokáig nem bírja ki Tányicska nélkül, meggondolja magát, és ma, vagy holnap már biztosan nálatok lesz. A lány 'szeme megvillant a meglepetéstől. — Magának Igor biztosan nem mondott semmit, mert nem Igor szakított, hanem a nővérem hagyta ott őt. Tudja, hívogatott ő hozzánk, szegényke, napokon keresztül, de mindig csak nekem kellett a telefonhoz mennem. Tánya azt mondta, hogy az ő részéről vége az egésznek, már nem érdekli. — Ráadásul a gyermekes arcocska bizalmasan hozzám hajolt. — Legújabban már valaki más jár utána... Nem tudóm, milyen sokáig álltunk ott azon a zsúfolt járdán, ahol az emberek be lénk ütköztek, és én megpróbáltam valami mást szóba hozni. Nem akartam, nem engedhettem meg magamnak, hogy eljus- « son Tánya családjába, mennyire meglepetésszerűen ért a dolog. Már az is elég volt, hogy tudták, mennyire tönkretette Igort, lehet, titokban még ki is nevették. Szegénykém, napokon keresztül hívogatott hozzájuk, mondta a szemben álló lányka, s nekem a szívembe hasított az a hosszadalmas, végeláthatatlan és hiábavaló telefonálás. Elképzelem hosszú, karcsú ujjait, amelyekkel a végtelenségig tárcsázott, mindig ugyanazt a számot... Már értettem, miért került mostanában a fiam, ha találkoztunk is azokban az elfoglalt napokban. Akkor ott, azon a dél- elöttön a laboratóriumban talán kiöntötte volna a szívét. Hihetetlenül nagy volt benne a feszültség, szüksége volt arra, hogy valakivel beszélgethessen, de a találkozásunk egészen másképp végződött, mint a- hogy 6 azt elképzelte. Hagytam, hogy meghallgatás nélkül távozzon. Megfőzte és megitta a kávét, és elment. Még azt sem tudom, hová. Haza, a barátaihoz vagy csak az utcára? Milyen barátokhoz is mehetett volna tulajdonképpen, hiszen amióta eny- nylre sülve főve együtt volt Tányával, már barátai sem voltak, mintha minden idejével és érzelmével már csak hozzá kötődött volna. Állandóan egy és ugyanazt a gondolatot forgatom az agyamban. Ha már megtörtént, tudnom kéne neki segíteni. Nem sajnálni, hanem segíteni. Nem akarom, hogy bárki is sajnálja, még én sem sajnálom, végül is saját sebeink fölött sem sajnálkozhatunk, azok csak fájnak. Orrá kell lenni a helyzeten, már csak a fiam túlságosan érzékeny természete miatt is, meg a különben szépecske, de túlságosan rafinált Tányicska miatt, és sok minden miatt erősebben kézbe kell venni az egészet. Nem szabad annyiban hagyni, új egyensúly helyzetet kell teremteni, hogy legyen a szerelemre is valamiféle gyógyír. Nem tudtam, hogy az egyenes utat válasszam-e vagy inkább apró csalásokhoz folyamodjak. Legyek óvatos? Aztán ma, amikor hosszú idő óta végre egyedül voltunk, kitört belőlem az egész. Előbb csak csendesen leültem a szobájában, és hallgattam a játékát, úgy, ahogyan azt ő szereti, úgy, ahogy minden zenész szeeretné, ha hallgatnák. Nemcsak a fülemmel, a lelkemmel is figyeltem, szükségem volt rá, hogy a fiam leikébe lássak, szükségem volt rá, hogy érezzem, ismét egyek vagyunk, egyek, két különböző lényből alkotva úgy, mint ahogy egyek voltunk mielőtt elvágták volna a bennünket összekötő köldökzsinórt. A zene, amelyet akkor játszott, és amellyel a- zokban a napokban élt, hldacskává alakult, csomóba kötötte az elszakadt zsinórt. Már nem tudom, hogy valójában milyen is volt az első kérdésem, a legelső; amelyet ki mertem ejteni, miután letette a vonót, úgy féltem, remegtem, hogy még a válaszra sem emlékszem, mert nem maradt meg bennem. Lehet, túl merészen indultam el a másik part felé, és hallottam kiejteni azt a nevet egyszer, kétszer, lehet, háromszor is, és közben figyeltem az arcát. Igyekeztem, hogy a hangomban a lehető legtöbb lekicsinylés érződjék. — Igaz, Igor, hát valóban igaz, hogy úgy döntöttetek, egy időre megváltok egymástól, külön utakon jártok? Hosszú ívben, túlságosan is hosszú ívben ejtette le a tekintetét. — Igen — mondta — szakított velem. Fölösleges volt felkínálni neki a könnyítést, nem fogadta el a játékot, nem akarta, hogy elviselhetőbbé, elfogadhat óbbá tehesse a dolgokat, nem fogadta el nagylelkű ajánlatomat. Abszolút igazmondásra és abszolút tisztességre váló hajlamával kezdte magát vádolni. Láttam, hogyan rándul meg egymás után többször is a válla. Pokoli, hogy semAi másra nem vagyok képes, csak hallgatni, nem vagyok képes félbeszakítani a szavait, és elkiáltani magamat: Ne végy mindent annyira a szívedre. Megrázni a vállát, és megmondani nejei, hogy^ ez mögött csak közönséges, alantas emberi irigység bújik meg, te sokkalta jobb vagy, mint Tánya, és ezt te épp olyan jól tudod, mint ő. Két évvel ezelőtt ez még nem volt eny- nyire kirívó, és lehet, akkor még szüksége volt arra, hogy valaki, aki sikeresebb, ott álljon mellette, akkor még igen, de azóta már nem. Megtörtént- ez már mással is. Es lehet, hogy egészen máshol kell keresni az okokat, lehet, hogy vétek a lány ellen, de téged nem szabadna, hogy ennyire letörjön. Tudnod kéne legalább egy pillanatra elfelejteni őt. Később már könnyebb lesz. Csak húszévesen hiheted, hogy a valóságban is léteznek örök érvényű és kitörölhetetlen érzések. Majd meglátod, még a megmaradlak is úgy összezsugorodnak, mint a korhadó fa ágai, az emlékezet úgy összepréseli őket, hogy magad sem hiszed majd el. Uramisten: Egyszer engem is elárultak így, többször is, de az első fájt a legjobban, mert mindig az első fáj a leginkább. A legjobb barátnőm tette. Három éven át egy és u- gyanabban a padban ültünk, mindenemet megosztottam vele, odahaza minden vakáció előtt könyörögtem, hogy ő is velünk jöhessen nyaralni, és aztán az én legjobb barátnőm egy szép napon szó nélkül, minden magyarázat nélkül elült mellőlem; s én esténként sírtam, képtelen voltam megérteni, hogy miért is ilyen törékenyek a barátságok, nem tudtam elfogadni, hogy a barátság is olyan könnyen törhető legyen, mint a frissen sült cipó, képtelen voltam elhinni, hogy mostantól kezdve a legjobb barátnőm számára értéktelen, közömbös valaki lettem. Sokáig tartott, amíg elfelejtettem, amíg ismét felfedeztem mások értékét, amikor újra rátaláltam az igazira. Mindezt el kellene most mondani a fiamnak, de ehelyett hallgatok, és nézem soványka vállának rángásalt, és abban sem vagyok biztos, hogy jogomban áll-e kisebbíteni az első nagy fájdalmat, hogy jogom van-e kezébe adni ahhoz a kapuhoz a kulcsot, amelyet egyszer majd úgyis átlép a maga végleges, nagyon is végleges felnőttségével. Akkor lassan felém fordította.az arcát, és én leolvastam róla a. kimondhatatlan kérdést: Mit tennél te, no, mondd, mit tennél te az én helyemben? Ujjúimmal könnyedén megérintettem a hegedűt, az ő pirosasbarna, oldalain egy kissé kopott hegedűjét. Mennyit is jártunk annak az öreg profesz- szornak a nyakára, amíg végül eladta, rászánta magát, hogy megváljon tőle. Megérintettem, és egyszeriben el is hittem, hogy ez a hangszer lehet az a bizonyos kulcs Igor számára. Megérintettem,. és tudatosítottam a drága fa formáit az ujjaim- mal. Mit mondok a fiamnak? Még nem tudom. nnjöhan nem tudom még... Németh István fordítása
