Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1981-11-17 / 46. szám
10 íM KRASCSENITS GÉZA jelvétele ERIKA BURKART: KORA REGGEL A félhomály szürke madara hangol, még bimbóáhitat a gyöngén átpiruló levegőben. A tükrömet a tengeri reggel zöldje tölti meg. Az érintetlen küszöb felragyog. Sugárszőttes a falon, vízreszketés. Fénnyel mosom meg a szemem. Székely Magda fordítása ROBERT GREELEY: 4 REJTVÉiM Mi az, amit ez az életnagyság magában foglal? A kérdés néma. Túl magányosak vagyunk, megállnánk, ttt, a fogantatás szegélyén. A nő parancsoló, a férfi zord gondolat foglya: adjunk neki formát, persze, neveket és címeket. Eörsi István fordítása WILLIAM JAY SMITH: DAL 'Az ég homályló kertjei alatt Hajó a szív, horgonyát tépdesö. Szobád öböl, ha világod rothadt S élted iránya zűrbe tévedő. Langy, halk a szél, még langyabb az eső. Aludj karomban, kedvesem, aludj. A perc megállt és úszó farmjai, A pávazöld s a függő-kertű lég. Most álom vár ránk, s rád a karjaim Nem a halál riaszt, a messzeség. Sötét a nap, veszélyt hozó az év. Aludj karomban, kedvesem, aludj. Károlyi Amy fordítása 4 szobor eredetileg egy kastélyban állt, amelyet később iskolává alakították át; onnan került a múzeumba, ahol a szakértők nem nagy lelkesedéssel fogadták. A folyosón helyezték el, egy ajtó mellett, talapzatán egy táblácskával, amely mindössze ennyit árult el a nézőnek: FÉRFI. Csak ennyi, semmi más adat — sem a szobor neve, sem származási hely és év, egyszerűen semmi. Egyedül ez a szó, s ez is éppen azt jelölte meg, amire a- múgy is rájön mindenki, még a feliratot sem kell elolvasnia hozzá. A kastélyban vagy hatvan évig állhatott, de erről a múzeumban senki sem tudott, arról sem, hogy mi volt a korábbi sorsa. Az is feledésbe merült, amit a palota első tulajdonosa mesélt; története, mely szerint a szobor heves, viharos és szerencsétlen szerelmet lob- bantott fel alkotója és a modell közt, beleveszett a ház mendemondáiba — akkor a gazda bevonult már egy öregotthonba, hogy ott fejezze be életét. A kevésnél is kevesebbet tudtak a FÉRFIról, így inkább csak díszítő céllal helyezték el a folyosói ajtó mellé. Már éppen néhány növényt akartak odarakni, amikor az egyik alkalmazott arra gondolt, hogy ott állítsák fel a kertben levő két szobrot. Valójában csak a márványalakok örökös tisztogatásától akart megszabadulni; a két szobor ugyanis idővel a környékbeli madarak kedvenc tanyájává vált. A kertben jó messzire, egymással szemközt álltak; köztük a lombos veranda, amely az épület egyik oldalán húzódott. Az ötletet kezdetben elvetették, mondván, hogy azok a szobrok nincsenek bejegyezve a valódi művészi alkotások közé, csupán viszonylag jó ízlésre valló, egyszerű munkák. A múzeumon kívül, a kertben maradhatnának továbbra is, amik eddig voltak: szép és nagy díszek a virágok, lombok és szökőkutak között. Viszont bent, bármelyik teremben helyezzék is el őket, szükségképp a kiállítási tárgyak jellegét öltenék, amihez viszont a szükséges „engedély“ is kell, nemcsak a pontos felirat. Végül az egyik tárlatvezető kapott az alkalmazott javaslatán, és áthidaló megoldást választva indítványozta, hogy helyezzék el a szobrokat a folyosóra a C és a D terem közé, mint olyan alkotásokat, amelyek másodlagosságukkal csak még jobban kiemelik a termekben látható remekműveket. S kiegészítésül még hozzátette, hogy adatok hiányában a szobrok talapzatára csak a FÉRFI és NO szavakat kellene írni. Így is történt. Ettől a héttől fogva a márványember a folyosó éber őrzője lett ott az ajtó mellett, megosztva a helyet Növel, aki a folyosó túlsó végén a másik ajtót vigyázta. / ' ÉRFI soha nem látta őt azelőtt, " még csak a létezéséről sem tudott, így kezdetben valami kíváncsisággal vegyes megvetéssel figyelte a Nőt. Bal válláról hanyagul odavetett tunika omlott alá, egészen a comb közepéig, eltakarva egyik keblét, s hasának egy részét. Kicsit előredőlt, mintha jobb kezével fel akarna emelni 1 JORGE SANTAMARINA GUERRA: valamit a földről, vagy talán megsimogatni egy alvó gyermeket. Egész teste hajlékony, de ugyanakkor feszes volt; mintha annak a kéznek a vágyát akarná betölteni, amely soha nem ér el céljához. A szobrász mintha épp így akarta volna megörökíteni, csupán a szándékot, a vágyat, az akaratot. A sudár tartású, hibátlanul szép FÉRFI csak mosolygott magában az örök s kényelmetlen meghajlásra ítélt Nö láttán. Felfuvalkodottságában hangosan kinevette és megvetően csúfolta, olyannyira, hogy végül a termekben levő szobrok és mellszobrok tiltakozásba kezdtek; ettől fogva be kellett érnie annyival, hogy kajánul elmosolyodjék, mihelyet a nő rápillant. így, FÉRFI gúnyolódása és NŐ türelme közepette teltek az évek, melyek a két szobor életében csak napoknak számítottak. Ez idő alatt azonban FÉRFI magatartása megváltozott Nö-vel szemben: kíváncsisága egyre erősödött, megvetése pedig különös érdeklődéssé alakult át, és most már azt akarta volna, hogy NÖ folyton öt nézze. NÖ is észrevette a változást, s még többet pironkodott. Most aztán igazán kényelmetlennek érezte meghajl6-feszes testtartását, de nem tudott elbújni a másik tekintete elől. Arra volt ítélve, hogy örökre maradjon, abban a félmeztelenségben és abban az örök sikertelenségre kárhoztatott testtartásban, mely soha nem teszi lehetővé, hogy elérje azt, ami a lábainál hever. Egy szép napon aztán megfoghatatlan, de egyértelmű érzés kerítette a hatalmába FÉRFIt, s rájött, hogy szenvedélyesen és fékevesztetten vonzódik a Nöhöz. Mikor és hogyan történt? Olyan kérdések voltak ezek, melyekre nem talált választ. Örületesen szerette NÖt. Elfeledett mindent, amin azelőtt gúnyolódott, az a különös mozdulat most megszépült, a meztelenségét most a gondviselés különös ajándékaként csodálta, a sóvárgó kéz pedig kimondhatatlan ajándékok ígéretévé változott. 'A szerelem rabjaként FÉRFI eszményítette, átváltoztatta, tagadta és elfogadta, kitalálta, feldíszítette, és végül olyan tökéletessé formálta NÖt, amilyenre maga vágyott. Ö pedig tetszelegve és miríden idegszálában reszketve, engedte szeretni magát, hiszen g is szeretett. Í ; ivei szobrok voltak, szerelniük I kimerült egymás szemlélésében, és csak a szellő útján váltottak csókokat. A mellszobrok, szobrok, sőt a múzeum festményei is értesültek a „folyosótok“ emésztő szerelméről, és a kezdeti elkerülhetetlen megjegyzések után, mindnyájukat magával sodorta a szerelmesekből sugárzó őröm. Némi idő elteltével azonban FÉRFI- nak kevés lett a szoborszerelem, és fennhangon kárhoztatta márvány-mozdulatlanságát. Meg akarta csókolni NÖt, nemcsak a fuvallaton kérésziül, hanem, tulajdon szájával; megérinteni, megsimogatni, s férfi módjára szeretni. Ezt az illetlenséget testületileg bírálta a múzeum összes műtárgya, de ő ezzel sem törődött, és napról napra, éjszakáról éjszakára egyre csak zokogott; merev kő voltát panaszolta, és átkot szórt mindenkire. A folyosó másik végén NÖ, szerelmese fájdalma láttán, részketett a félelemtől, s magát vádolta, hiszen ő o- kozta e kínokat. így, sírások, kesergé- sek, könyörgések és átkazódások között, lassan és egyenletesen teltek az évek, melyek FÉRFInak és Nőnek csak napokat jelentettek; nekik, akik egymással szemben, mindig együtt, de kérlelhetetlen távolságban álltak egymástól. Amikor már minden arra mutatott, hogy a szerelmesek nem menekülhetnek ebből az elviselhetetlen és szörnyű állandóságból, történt valami megfoghatatlan, ami mégis képtelen reményt szült bennük. Egy kis veréb, inkább kíváncsiságból, mint éhségtől hajtva, egy délután berepült a folyosóra, s rátelepedett FÉRFI tenyerére, aki közömbösen tűrte, mivel szerelmesén kívül semmi sem érdekelte. Amikor a kis madár újra felröppent, a kéz megremegett, de olyan észrevétlenül, hogy azt csak FÉRFI érezhette. Könnyű cstklandás futott át a karján, föl a melléig, s noha borongás kedvében volt, elmosolyodott. A veréb az ablak ereszére szállt, és vissza sem tekintve kirepült a kertbe, majd eltűnt. A remegés és a csiklandás azokat az alkalmakat juttatták FÉRFI eszébe, a- mikor a múzeum alkalmazottai tollal törölgették róla a port, s bár nem a- kart tovább foglalkozni a dologgal, csak nem tudta kiverni a fejéből. Mintha ennek a látszólag jelentéktelen eseménynek valami sokkal mélyebb jelentése is lett volna. Így aztán önkéntelenül is egyre csak gondolkodott, hosszú éveken át, míg egy napon számára addig ismeretlen öröm csillant meg a szemében. Ekkor megszállottként elkezdte hívogatni a kis verebet, amelyik annak idején a tenyerébe ült, s amelyikről azóta semmit sem tudott. Éjjel-nappal, hónapokon, éveken keresztül szüntelenül hívta, félig panaszosan, félig kiabálva. Zajongása a múzeumbeliekből először megrökönyödést, majd visszatetszést, végül csupán sajnálkozást váltott ki. A folyosó másik végéből Nö fájdalommal telve hallgatta, és könnyek nélkül, befelé sírti amúgy szobor, módra. i hír a verebek között csőrről csőr,/J re szállt, mígnem egy délután, estszálltakor, visszatért hozzá a kis veréb. A FÉRFI pedig csak beszélt, magyarázott neki. Azt mondta, ha százszor, ezerszer, mtlltószor rászállna a kezére, a remegés kilengéssé válhatna, a kilengés pedig mozgássá, s a keletkezett erő lendületével tálán elérhetné a szerelmesét. A kis madarat mélyen meghatotta FÉRFI magyarázata, és hogy ne vesztegesse az időt, rögvest nekilendült, hogy megkezdje ezeregy röppenését FÉRFI tenyerébe. Kísérteties csönd lett az e- gész múzeumban; a szobrok, mellszobrok és képek elnémulták döbbenetükben, mert FÉRFI olyat szándékozott tenni, amit szobor még soha. Nö térdre akart borulni a szerelem ilyen páratlan megnytlatkozásá előtt, mely ráadásul neki szólt, de mozdulatlansága a puszta megfigyelésre kárhoztatta, csakhogy helyzete most fájdalmasabb volt, mint máskor. Éjfélre FÉRFI rezgése úgy felerősödött, hogy a talapzat az egyik oldalán egy milliméternyit megemelkedett. FÉRFI énekelve biztatta a verebet, és éneke egyre harsányabbá vált. A kis madár egyre röpdösött, FÉRFI pedig dalolt, dalolt. így teltek-múlták az órák, s a röpdösés haláltusává, a dal pedig vonítássá torzult — de mindketten kitartottak. Igyekezetük a kísér- tettánchoz hasonlított; a szárnycsapkodáshoz és az énekszóhoz a talapzat állandó s mind hangosabb koppanásat is járulták, s csodák csodája, a szobor valóban egyre jobban kilengett. FÉRFI réniülettel vette észre a felkelő nap első sugarait, és minden erejét összeszedte. Nö mindezt csöndben figyelte, arcán a bűvölet kifejezésével. Végül a szobor megingott, kibillent e- gyensúlyából, majd a földre zuhant. Az eséstől FÉRFI nagy csörömpöléssel ösz- szetört; törzse, karjai és a feje szerteszét gurultak a folyosón, egészen Nőig, akinek meghajtó tartása korántsem volt olyan biztos, hogy kibírta volna a lökést, s így ő is a földre zuhant. Rövid idő múlva, ahogy megvirradt, az első alkalmazott megdöbbenéssel fedezte fel a nagy pusztulást. „Valami különös szélvihar...“ ■— jegyezték be a múzeum leltárába. 'Az összetört szobrok alatt egy apró madártetemet találták, a márványdarabok között pedig volt egy, amely olyan különösen szép volt, hogy nem szórták ki a többivel. Furcsa véletlen folytán FÉRFI és Nö egy-egy keze összetalálkozott a baleset zűrzavarában, az egyik mintha előrenyúlt volna, a másik mintha meg akarta volna simogatni azt az Ismeretlen valamit, végül, hogy, hogy nem, összekulcsolódtak. Az összeütközés úgy összekapcsolta őket, hogy szét sem lehetett választani a két kezet; sőt úgy látszott, mintha a szobrász ihletéből így, együtt születtek volna meg. A múzeumban mindenki elképedt ettől a darabtól, és elhatározták, hogy megtartják. Ettől fogva ott látható, abban a teremben, ahol a legértékesebb műveket őrzik, és ez az egyetlen, melynek feliratáról hiányzik a művész neve, országa és az évszám. A felirat csupán ennyi: KEZEK.
