Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1981-11-17 / 46. szám

Amikor épülni kezdett a gyár, KoraArom és a környók lányai, asszonyai nagy-nagy várakozással noztek a leendő munkahely elébe, hiszen arrafelé a mezfigasdasAgot kivéve kovás volt az ipari üzem. Aztán a gyár fnlépUlt, íí!rnieloí kezdett, és a remények csak részben váltak velnfa; az örüm nem lett egyéríK;,,,,. "„rt munkahely már lett. csak nem mindi ?;v. hnsv milyen .,,?

A komáromi cipőgyárról szólva az utóbbi időben egyre gyakrabban emlegetik az akadozó tervteliesítést, az átlagon felüli munkaerő-vándorlást.

— Átlagon felüli? — kérdez vissza Németh Márta, a személyzeti osztály dolgozója. — Naponta egy ember jön és egy megy. Atjáróház vagyunk az üzembe helyezés első napjától. Azok után, amit ml itt megéltünk, el sem tudom képzelni, ml jöhet még.

(D

Talán még az is merész ötlet volt — vélik sokan —, hogy a partlzánskél cipőgyár egy részlegének fölépítését határozta el itt Komáromban. S a kezdet, 1974. Július 1-e még merészebbnek bizonyult: Jóformán „félkész“ szakemberekkel indult meg a termelés. Olyan munkások ültek a szalagok, gépek mellé, akik korábban csak a főző- kanalat, a mezők csendjét, esetleg az építkezések zaját ismerték. Olyan csoportvezetők, művezetők kerültek ezeknek a munkásoknak az élére, akik maguk is gyorsított tempóban sajátították el a modern cslzmadlaságot, és sokuk nemcsak vezetőként nem felelt meg, hanem szakmailag sem volt alkalmas feladatai ellátására. Akkor öt-hét évvel ezelőtt emiatt különösképpen senki sem bosszankodott, mindenki gyermekbetegségnek tartotta: azért szorít a cipő, mert új. Akkor még az sem tűnt fel senkinek — talán még ma sémi —, hogy szinte többen hagyják ott az üzemet, mint ahányan jönnek. És közben teltek az évek, a gondok, a nehézségek pedig egyre csak szaporodtak-szaporodnak. A cipő nemhogy tágult, még Jobban szorított.

— Tudja — mondta egyike azoknak, a- kik magukat megnevezni nem kívánták —, eddig tűrtünk, türelmesek voltunk. De hét év az már hét év, túl hosszú ez a befutási, tanulási idő, és túl magas a „tandíjf.

— Minket az első naptól kezdve nagykorúnak tekintettek a partlzánskél igazgatóságon — mondja Németh Márta. — Nem kaptunk időt a betanulásra, hiszen állandóan, hetente-havonta más-más fazonú cipőket, kis szériákat kellett gyártani. Olyan helyen, ahol a munkásoknak már a kisujjában van a cipőgyártás minden cslnja- -bjnja, ez bizonyára .nem jelenthet különösebb átállási nehézséget, de itt.. .7 Itt most már elértük, hogy évek sorén megtanultak az emberek rosszul dolgozni.

— Az első év végén 470 alkalmazottunk volt, ma már 1200-an vagyunk. Én itt vagyok az első perctől, sőt a szakszervezet elnöke is voltam, de mégsem értem, hogyan sikerült ennyi embert összetoborozni, itt tartani. Itt van előttem a szeptemberi nyilvántartás: felvettem 82 új munkást és elengedtem 42 embert, s ez az arány még türhetőnek Is nevezhető. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a környék lányai, asszonyai pem Igen dúskálhatnak munkalehetőségekben. Itt tiszta, szép körülmények között dolgozhatnak, és a kereseti lehetőségek Is jók. Így ugye már érthető. Ha viszont azt veszem figyelembe, hogy hetente rendszeresen túlórázni kell, hogy havonta két-három szabad szombaton is berendeljük a dolgozókat, nem csodálkozom, hogy menekülnek Innen. Mert itt mindenki csak a túlórákat kifogásolja. Dolgozóink 85 százaléka nő, átlagéletkoruk 24 év, sok közöttük a feleség, az anya. És mégiscsak képtelenség, hogy a családjukra jusson a legkevesebb idő. Hiszen akinek se férje, se gyereke nincs, az is élni, szórakozni, pihenni akar, elkölteni az egyébként szép fizetést, a két-háromezer koronát.

— Aztán sok baj volt a művezetőkkel. Panaszkodtak a dolgozók, hogy durvák, őket felülről nyomták, hogy minden áron „tartsák" a tervet, de azt már nem mondilPL SZORÍT A CIPŐ?

i Órás munkaidó alatt anyaghiány meg mi- I egymás miatt ölbe tett kézzel ültem.

— Tudja, egyre inkább aggaszt bennünket a helyzet, mert látjuk, hogy csak dolgozunk, és a haszon mindig kevesebb; a gyáré is, a miénk. is. Pocsékolunk: anyagot, Időt, energiát. Néha talán annyi hasznot sem hajtunk a túlórákkal, a szombatokkal, amennyi villamos energiát elfogyasztunk. Hogy akkor mire jó ez az egész? Nem tudjuk. Mint ahogy azt sem, hogy mikor várható változás, mert szerintünk a változáshoz már csoda kéne, de a csodákban ml sem hiszünk.

ták hogyan. Ugyanúgy ők se kérdezték t meg a munkásoktól, ráérnek-e túlórázni, j szombatozni, csak berendelték őket. Nagyon sok, rengeteg konfliktust szült mindez, és segíteni senki sem tudott.

— Ügy tudom, nemcsak a munkások cse- i rélődtek itt ki az évek során, hanem a vezetőség is — jegyzem meg.

í — A mostani igazgató a harmadik, de a vezetőség nagy része is kicserélődött. S most már végre úgy tűnik, hozzáértő, ló szakemberek kerültek a vezetésbe, lesz várható javulás, változás.

! Slávlk Teréz az elsők között jött a gyár- ] ba, de most már számolja a napokat: i — Nem bírom tovább a túlórázást, meg azt sem, hogy a tervet mindig rendszeresen teljesítettem, mialatt a fizetésem szép lassan csökkent. Amikor hat hónapja beadtam a fölmondást, azonnal fölemelték, de már ez sem változtat a lényegen: megyeki

Z-né szintén úgy határozott, hogy távo- ( zik, de aztán meggondolta. Mesternő volt

! éveken keresztül, majd „nem bírtam már

j tovább, szerettem volna, ha kérésemre leváltanak, és csak mint munkás dolgozhatok“. Kérését csak azután méltányolták, hogy beadta a felmondást. S mivel Ily módon elérte amit akart, hát maradt.

— Bármennyire sok és égető itt a probléma, sajnáltam volna, ha menni kell. Meg ; aztán nem vagyok vándormadár típus, aki havonta váltogatja a munkahelyét. Sőt, azokat sem értem meg, akik jönnek, és az első túlórázás alkalmával már azzal fenyegetőznek, felmondanak. Én azt vallottam éveken keresztül, hogy új ez a gyár, türelemmel kell lennünk, lassan kell megtanulni mind a vezetőknek, mind a munkásoknak a szakmát. Igen, türelem. Ezzel nyugtattak mindig felülről is, ha panaszkodtunk, és ránk senki sem mondhatja, hogy nem voltunk türelemmel, csak értsék meg már végre, a ml türelmünknek is van határa.

^ Szombatonként nagyon sokan elhozzuk a munkába magunkkal a pici gyerekeket is, mert nincs hová tenni őket. Bölcsődét, óvodát is csak ígér a gyár kezdet óta, de még építeni seip kezdték el. Szóval jövünk szombaton, hozzuk a gyerekeket, a- klket valamelyik tisztviselőnő gondjaira bíznak, és ml meg rettegünk a szalag mellett, klcserélték-e a pisls pelenkájukat, kapott-e enni,, inni, nem verekedett-e össze a másikkal. Hát lehet így dolgozni, élnl?l Nem csoda, hogy rengeteg a selejt. De jönni kell, mert ha nem jövök be szombaton, akkor megrónak. Az Indok: nem teljesítette munkafeladatalt, sőt még azt Is bebizonyítják, igazuk van, hiszen valóban nem teljesítettem a normámat, a rendes nyolcA főművezetönő mindent szépen sorjában elmesél, de nyomatékosan megkér, a nevét mellőzzem a riportban, nem akarja megégetni a kezét. Mindjárt azzal kezdi, hogy a hét öt napjából eddig már másfelet nem dolgoztak, anyaghiány miatt. Ez pedig any- nylt jelent, hogy délutánonként túlórázni kell, és a szombat megint munkanap lesz. De nem azoknak, akik a folyamatos anyag- ellátásért és a folyamatos termelésért felelősek, haném a munkásoknak, akik semr miről sem tehetnek. Aztán nincs is elég munkás, 60—80 százalékra vannak csak a gépek, szalagsorok kihasználva, s amit kiszabnak, összeragasztanak, megvarrnak, az sem lesz mind olyan cipő, amelyet a vevő szívesen visel. Csak októberben 5042 pár selejtet gyártottak náluk, s a 265 ezres tervüket mínusz 45 ezerrel zárták. Duplán fizetnek rá minden mulasztásra. A havi 20— 40 túlórának így legtöbbször még gazdasági haszna sincs, csak az emberek közérzetét rontja. Ezért válnak meg olyan hamar és sokan a gyártól. Ha minden alapanyag időben és rendben elő lenne készítve, a nyolc órai munkaidő alatt teljesíteni lehetne a tervet, hiszen a nők lelkesedé^ sében nincs hiány. De itt az örömből hamar üröm lesz. Meg egyre több a panasz, elégedetlenség. Rengeteg az olyan kelletlen, termelést gátló téhyező, amit a megkérdezettek mindegyike szerint emberi hanyagság, mulasztás okoz. Mert hiába dolgozik a gyárban 1200 ember, ha legtöbbje egészen fiatal, tapasztalatlan munkaerő, a- kik belépésük után a harmadik napon már önállóan végzik a munkát. Hogy ez nem megy, vagy csak nagyon ritkán, az természetes, mint ahogy természetes az is, hogy hosszú távon senki sem bírja a feszült munkatempót, a sok túlórát. Idegeskedést.

Wolstaln mérnök, a gyár 150 (I) tagú SZISZ-szervezetének az elnöke elmosolyodik, amikor a szervezeti munka felől érdeklődöm.

— örülünk, ha arra rá tudjuk szedni a lányokat, hogy maradjanak itt túlórázni. Gyűléseznl meg akciózni már nem marad se idő, se energia. Mondok egy kirívó példát: átszerveztük a vezetőséget, s mire észhez kaptunk, már három vezetőségi tag a kapun kívül volt. De így van ez máskor Is, az emberek állandóan cserélődnek, nem alakulhat ki jó közösség, és a roppant kevés szabad időből nagyon kevesen és keveset szánnak akcióinkra. Meg aztán első számú feladatnak ml Is a munkát, a terv- teljesítést tartjuk, erre ösztönözzük lányainkat, asszonyainkat, mindamellett tökéletesen megértjük panaszukat, de hát ez van.

i Vikartovsky László Igazgató jól tudja, hogy fölöttébb kemény fába vágta a fejszéjét:

— Azért vállalkoztam erre a roppant nehéz feladatra, mert teljes mértékben tudatosítottam: változtatni kell ezen az áldatlan helyzeten. Hetvenöttől dolgozom a I . gyárban, ismerem az embereket, égető ‘ problémáikat. Tudom, hogy minden baj okozóját a vezérigazgatóságon kell keresni: nem tudatosították kellőképpen sem a múltban, sem most, hogy hagyományok, ta- pasztalatok nélkül induló üzem vagyunk, amelynél Időt kellett volna adni a betanulásra. Olyan fazonú cipőket kell gyártaI

nunk, amelyek a ml szakmai tudásunkhoz, gyakorlatunkhoz képest túl igényesek. Főleg a harmadik és a negyedik negyedév tervei túlfeszítettek, ezeket se tavaly, sem az Idén nem tudtuk teljesíteni. Például azt a munkát, amelyet a tervek szerint húsz embernek kellepe elvégeznie, ml csak 25 ember bevonásával tudjuk. Ebből eredően aztán nagyon gyakoriak a lemaradások, a túlórázások, a munkaszombatok, emiatt pedig egyre elégedetlenebbek az emberek. Most már tudom, hogy a jövő év első negyedévében öt munkaszombatunk lesz, s már most nekiláthatok a munkások felkészítésének. Lejárok rendszeresen az üzembe, beszélgetek velük, igyekszem megértetni helyzetünket, bár tudom, mindennek van határa. Ha nem hisznek már nekem, akkor 1 sem haragszom, megértem őket. Mégsem tudok mást mondani: bízzanak benneml Nem riadok vissza semmitöl sem, csakhogy a rengeteg problémát, az emberek jogos panaszait orvosoljam. S ha itt leszek, ahol most vagyok, negyed éveii belül javulás I .várható, ígérem. Hiszen megérdemelnénk I már mindnyájan azt a változást, már csak ! azért Is, mert busásan fizettük a tandíjat.

ZOLCZER JÄNOS

A szerző felvételei

„A változáshoz már csoda kéne"

havi 20—40 túlórának igy legtöbbMr még gazdasági baszna sincs“ „Nem birom tovább a túlórázást"

A szalagnál