Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1981-11-10 / 45. szám
/ be, szélámyékos helyre, és leült zsákjára. Több, mint húsz percet kell még várnom — állapította meg ezután, és bosszús lett amiatt, hogy most milyen türelmetlen, holott csaknem két héten át halogatta a beköltözést. Pedig milyen hideg volt már éjszakánként a kabinbanl Hiába sütött néha a nap, nem volt már ereje. Hajnalonként nemegyszer arra ébredt, hogy (ázik, s ilyenkor alig tudott elaludni. Reggelente dideregve szaladt le a Dunához, vizet meríteni a mos- dőtáljába, és lábai nyomát meg lehetett látni a lehullott faleveleken. Mégsem tudta rászánni magát a beköltözésre. Körülötte sorra ürültek ki a kabinok, de ő csak maradt. Mint aki csodára vár, vagy pedig nem tudja, mire határozza magát. Többször előfordult vele az Is, hogy nekilátott a csomagolásnak, de aztán abbahagyta. Bezárta a kabint, és elindult sétálni. Céltalanul kóborolt Ilyenkor a szigeten, melynek magas platánjai között fáradhatatlanul járkált a szél. Néha kint érA férfi jó szorosra húzta a teletömött vászonzsák szíját, és ezzel be is fejezte a csomagolást. Utána szétnézett a csónakház daszkafalű szobácskájábán: nem hagyott-e Itt valamit. Több mint negyven perce volt még a kishajó Indulásáig, arra gondolt, még lemehetne a vízhez. De aztán meggondolta magát. Felvette csomagjait, és elindult a gondnok lakása felé. —No, Barna elvtárs, haza? — kérdezte a gondnok. Hangján érződött, cseppet sem sajnálja, hogy elmegy. Terhes volt már neki egyetlen emberért minden reggel korán felkelni, és kinyitni a telep ajtaját. — Haza — válaszolt a férfi, és tudta, furcsa. Idegen csengése van a hangjának. — Ezt meg köszönöm szépen. Biztosan kereste már — mondta, és egy csavarhúzót nyújtott át a gondnoknak. — Most került elő, annak idején elfelejtettem visszaadni. A gondnok egykedvűen vette át a csavar- húzót, letette az ablakpárkányra, és megszorította a férfi felé nyújtott kezét: — Hát akkor viszontlátásra. — Viszontlátásra. Felvette a csomagjait, és lassú léptekkel elindult a kapu felé. A kishajó állomásáig mindössze két fiatalemberrel találkozott, ballonjuk gallérját feltűrve, kezüket zsebre dugva, sietős léptekkel jöttek vele szembe. Rajtuk kívül egy lelket se látott. Mintha elátkozták volna á szigetet — gondolta. Pedig csak ősz van. Azért más, azért ennyire más minden. Szerette ezt az utat, mely hosszában kettészeli a szigetet, ahol a nyarat töltötte. Talán az egészből ezt szerette legjobban. És a szigeten elszaladt órákból, percekből Is azokat, amelyeket ezen az úton töltött, amint délutánonként munkából jövet, végigment rajta. Persze, akkor még nyár volt, és élet a szigeten. Akkor az út két oldalán még harsogva nyíltak a virágok, az üdülőkböl,t csónakházakból zene és nevetés áradt, a vörös salakos, röplabdapályákon tompán puffogott a labda. És a drótkerítéseken keresztül látni lehetett, amint barnára sült testű fiúk és karcsú. Izmos lányok viszik a csónakokat a víz felé. Eleinte békesség, nyugalom, meghittség töltötte el, amint végigment ezen az úton. Eleinte ... Később felszabadultság, szilaj, fiatalos vágy, heves türelmetlenség. A változás pár nappal azután következett be, hogy Lindával megismerkedett. A stégen feküdt, süttette magát a délutáni nappal. Egyedül volt, csak amarrébb han- cúrozott néhány gyerek, és szemét lehunyva engedte át magát a lustálkodás gyönyörűségének. Sokáig fekhetett így, mert amikor a szemét kinyitotta, a leány már ott állt a sekély vízben, és csónakja motorjával kínlódott. Néhány percig szótlanul figyelte plrosbarnára sült, karcsú, arányos testét, duzzadó melleit, melyek klkívánkoz- tak a fürdőruhából, amint a motor fölé hajolt. Aztán felállt és odalépett hozzá. — Holnap hálából megmotoroztatom — mondta a lány, miután a segítségével megjavított motort beindította. Aztán nagy berregéssel siklani kezdett a vízen, ö ott maradt, nézett utána, s tudta, hogy vissza fog inteni. A bőröndje és a nagy, vitorlavászonból készült zsák nehéz volt. Megállt egy kicsit pihenni, s ezzel gondolatai Is visszaterelődtek a jelenbe. Gyakorlati kérdések foglalkoztatták: otthonról Is el kell hoznia a holmiját, elsősorban a ruháit, a nővéréhez, akinél egyelőre lakni fog. Vajon tudta, hogy nem haza megyek? — tértek vissza gondolatai a gondnokhoz. Furcsa hangsúllyal kérdezte: „Haza, Barna elvtárs?“ Biztosan sejtette a valóságot, hj- szen a telep előtt nem maradt titok Lindával való dolga, és azt is láthatták, több mint két hónapja, egyszer sem volt kint a felesége, ö pedig hétköznapokon éppúgy, mint szombaton és vasárnap, minden Idejét kint töltötte. Onnan ment reggel dolgozni, és oda tért meg délutánonként, munkája végeztével. A hajóállomáson egyetlen lelket sem látott, a révészek Is magukra csukták kis házuk ajtaját, ablakát: hideg szél fodrozta a vizet a Dunán. Odahúzódott a ház tövéte az este is, végignézte, amint hirtelen megnyúlnak a fák árnyai, és elsötétül a zajtalanul sikló víz, hogy aztán nemsokára hideg fénnyel csillogjanak rajta a parti lámpák fényei. Ilyen estéken torokszorító, kínzó, leküzdhetetlen vágyat érzett elhagyott otthona után. És bármennyire küzdött Is ellene, nemegyszer azon kapta magát, hogy arra gondolt, mit Is csinálhatnak most otthon? Igen, mit csinálhat Eszter? Vacsorát főz? Az Illat belengi a lakást, a két gyerek abbahagyja a leckeírást, szimatolva szaladgál ki a konyhába. Eszter tréfás szigorúsággal zavarja őket vissza — de aztán kikönyör- glk, hogy legalább teríthessenek. Hiszen ők már nagy lányok. — Neked csakugyan Ilyen nagy lányaid vannak már? — kérdezte egyszer Linda — Jaj, de murisi Beszélgetést és lépteket hallott, a két fiatalember tért vissza, akikkel útközben találkozott. Egy csónakmotort cipeltek, és hangosan tárgyalták, miként fognak alkatrészt szerezni a gyárból a javításhoz. Nemsokára mozgolódás hallatszott a révészek házából is. A kishajó motorja túl hangosan berregett a víz fölött. Mint a gyerek, aki harsányan fütyül a sötétben — gondolta magában, és összeébb húzta a kabátját, mert fázott. Ekkor már esett az eső is. Apró cseppekben, de elég sűrűn ahhoz, hogy fényessé tegye a Váci út aszfaltját, mire odaért. Tiszta ősz — gondolta, és bement egy trafikba, hogy telefonáljon a nővérének: ne várja. Reggelente szoktam látni őket, amint kéz a kézben ballagnak a megállóhoz. Mint két öreg szerelmes. (Fényűző autójuk az ugyancsak fényűző villájuk garázsában pihen: kissé drága passzió lenne naponta a munkába kocsikázni.) Már hosszabb ideje figyelem őket, szinte nem tudok betelni látásukkal. Dühítenek, s ugyanakkor elbűvölnek: Ö magas, csinos, ötven körüli, délceg tartású, kellemes külsejű, finom, mértéktartóan tisztelettudó, jó megjelenésű férfi. Onagysága igazi dáma. Azt hiszem, hogy ez a milliószor megcsúfolt, kigúnyolt és nevetségessé tett kifejezés a maga eredeti, elsődleges jelentésében fejezi ki igazi tartalmát. Valódi dáma ■— külsejével, minden mozdulatával, némi mimikával és finom méltóságával. Alakja magas, kissé túl karcsú, testtartása fejedelmi, sovány, korosodó arcvonásai (idősebb a férjénél) finoman megformált profillal — akár a Picasso madonnája. A szeme sötétkék, öltözéke a lehető legelőkelőbb, hibátlan, mintha most vágták volna ki valamelyik párizsi divatlapból. Fogják egymás k~zét, váltanák egy-két szót, de bárhogy hegyezem is- a fülem, hiába, nem értem. Ezeket a halk szavakat, pillantásokat, mosolyokat csupán ők értik. A férfi tudós, elismert szakember, a feleség pedig folytatója a hajdani gyógyszerész-dinasztiának. Bebolyongtak együtt a világból már jókora darabot; illetve hát a ,fiebolyong- ták" kifejezés nem is éppen illik ide. Inkább a fiatalokra, a meggondolatlan kalandvágyókra jellemző. Jobban illene rá az ellátogattak, láttak, dolgozták ott i-,% Igen, példának okáért éveken át dolgoztak a távoli Tuniszban. Emlékszem, hogy Ivánkának, egyetlen fiacskájuknak, aki az én osztálytársam volt, a nagyija járt a szülői értekezletekre. 0 nevelte, kínlódott vele, ők már csak a készre jöttek haza. De sikerült gyereknek bizonyult Ivánka, mondhatom. A szülők zsenialitása tagadhatatlanul a vérében csörgedezett. Tudós lesz 6 is, akár az apuci. Már most, bár alig múlt húszesztendős, modora komoly és udvarias, amennyire ez ebben a korban egyáltalán lehetséges. Esténként sokáig, néha az éjszakai Órákig is világít az ablaka. Ivánka tanul. Kitűnően tanul — természetesen. Szombaton és vasárnap a szüleivel jár sétálni. Jól nevelt, komoly fiatalembert Ivánka... — a beszaril Magam sem értem, miért nem tudom elfelejteni ezt az esetet még az elemiből. Bizonyára azért, mert vannak dolgok, amelyeket az ember nem rázhat le, nem moshat le szappannal és forró vízzel. Mintha látnám, amint a nagymama a „rettentő szégyen“ miatt sírással küszködve mosdatja Ivánkát azon a bizonyos napon, amikor a tanító néni hazaküldte az iskolából — mert bekakilt szegényke. A negyedik elemiben! Már elég nagyok voltunk ahhoz, hogy mélyen az emlékezetünkbe vésődjék a dolog. Ezért aztán ha néha az osztálytársaimmal a régi időkre emlékezve valamelyikünk azt módja „találkoztam Ivánkával“, s a másik megkérdi „Melyikkel“, bizonyára ez a válasz: „Hát a beszarival." — „Ahát" 'Akkor már mindegyikünk tudja, hogy íiről van szó. S tudni fogja örökké, amíg el nem éri a szklerózis. Még az új évszázadban is — ha megérjük —, amikor lehet, hogy Ivan már elismert tudós lesz. Számunkra, a régi osztálytársak számára azonban mindig megmarad a ,fieszari Ivánkának“. Bármilyen nagy dolgot vinne is végbe az életben, nem mosná le róla ezt a „szörnyű“ gyerekkori szégyent: közülünk senki sem tudná tisztelni fenntartás nélkül. (Lehet, hogy nem esett volna meg vele, ha mellette van a szerető édesanya — hisz csaknem úgy nőtt fel, mint valami árva. Lehet.-., De hát mi azt akkor, tízévesen még nem értettük meg. Nem is érthettük-.-..) Ügy vezetgetik egymást kézenfogva, mint két öreg szerelmes. Ez dühít és elbűvöl. Hisz a mai világban tényleg amolyan csodabogaraknak tűnnek.. -. Figyelem, amint közelednek, a szívemet természetes düh szorongatja, és kiáltani szeretnék: Te nagysága.-.-, te madonna, dáma vagy minek szólítsalak, hisz ez megcsal téged! Tudja az egész intézet, az egész tanszék! Az egész utca! Megcsal a diáklányokkal, akik vizsgázni járnak hozzá. Olyan korú békákkal, mint a fiad, a beszari Ivánka. Én is tudnék mesélni egyet-másti De nem kiáltok. Hallgatok, és mosolygok, illedelmesen köszönök, hiába igyekszem másfelé fordítani a fejem. 0 visszaköszön, az asszony kedvesen bólint úgy kéz a kézben. Igazi nagyságaii• VÉRCSE MIKLÖS fordítása •T—triTi Fiatal jugoszláviai szlovák költők MIROSLAV DUDOK BagatiUp^ (2). Bár a kakaskukorékolás már rég Együtt forog a földdel Bennünket mindig virrasztásra Kényszerít valami Elhltetfük magunkkal a 'dolgokat Amelyejc kedvünkre valók és talán ki Is elégítenek Mindig Üres lakásba térünk vissza Mint a légvédelmi bunkerokba Felhörpintettem az éjszaka feketéjét Virrad VIERA BENKOVÄ "f liCí'lQi^S SZÓ \ I a hallf'Citas I kapni mögött Gyászolnak a fák is ha lemállott róluk a levél meztelenek mint a madarak mint az emberek Gyerünk a kutacskához nézzünk a tükrébe Mit látsz Engem vagy magadat Fodrozódik a víz MIROSLAV DEMÄK Mit tudtok tulajdonképpen a madarakról Repülnek van szárnyuk Tollal bélelik a fészküket a fészekbe tojást raknak Eddig elolvastam négy zoológiát könyvet és egy álló évig figyeltem a madarakat Kérdezgettem az erdészt, parasztot, öreg embert Mindnyájan a madarakról beszéltek de mindenki mást mondott És én még mindig nem tudtam ml az a madár Egyszer aztán céloztam és meghúztam a ravaszt És most már akár mindent elmondhatók a madarakról Az az apró. nedves holt csomó az a madár Németh Istvén fordításai
