Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1981-11-03 / 44. szám
10 iMy----------------------------M IHAIL BULGAKOV: A HARMADIKARÁ VIRRADÓ ÉJSZAKA (RÉSZLET A SZERZŐ 1922-BEN IRT, BEFEJEZETLEN REGÉNYÉBŐL) s ?. Futott a kozáklövészek szürke nyája. Nem volt, aki megállította volna őket. Futott rendetlen tömegben a kék divízió Is,, a hajdamák-felkelök bojtos sakái csak úgy táncoltak a jekete emberkígyó felett. Eltűnt a nagyságos kozákkapitány úr, eltűnt Mascsenko ezredes. Mindörökre mögöttük maradtak a sárga szlobodkai fények, a vakító-fehér lámpasorral megvilágított híd. S az 6, csodás város, ó, boldog város csal- képe rezegett eléjük a hegyekben. XXX A fehér, oszlopos templomnál doktor Ba- kalejnylkov hirtelen elszakadt a fekete emberkígyótól, s szíve helyén az űrrel, furcsán meredt lábbal félreoldalgott, egyenest a templom felé. Az oszlopok közel. Még közelebb. A hátát mintha ezernyi tekintet égetné. Úristen, zárval Sehol egy lélek! Hová fusson? Hová? S már hallja is a háta mögül a szörnyű „AlljT-t. Az oszlop közel. Szíve helyén a semmi. — Alljt Állj! Ekkor doktor Bakalejnylkov, összes polgári méltóságával egyetemben nekilódult, s annyira rohanni kezdett, hogy csak úgy fütyült a levegő a fülében. — Fogd meg! Ne engedd el! Puff. Elérte. Puff. Elérte. Puff, puff, puff. A harmadik oszlop. Villanás. A negyedik. Az ötödik. A doktor itt a vakszerencsének köszönhetően nyert, mivel befordult egy sikátorba. Másként pillanatok alatt utolérték volna a lovas, hajdamákok a kivilágított, egyenes, eltorlaszolt kapukkal teli Alekszandrovszkaja utcában. De már benne járt a girbegurba, sötét sikátor-tömkelegében. Isten áldása veletek! XXX Doktor Bakalejnyikov bepréselte magát egy falon támadt szakadékba: várta, hogy azon nyomban szörnyethaljon, mert a szíve ki akart szakadni a helyéből, és kapkodta a lávaízű levegőt. A dokumentje, mely szerint katonaorvosnak hívták be „a kék divízió első ezredéhez“, szél hátán keringett tova. Mármint arra az esetre, ha kihalt városban belebotlana az első vörös járőrbe. XXX Hajnalt három körül vad csengetés hallatszott doktor Bakalejnyikov lakásán. — Na, nem megmondtam! — ordította Kolka. — Hagyd abba a bögéstt Hagyd abba! — Varvara Afanaszjevnal Ez öt Hagyja már abba! Kolka röpült ajtót nyitni. — Istenem! Varvara Afanaszjevna Bakalejnyikov felé rohant, de visszatántorodott: — De hiszen te... te megőszültél... Bakalejnyikov bután bámult a tükörbe, esetlenül rángó arccal félszegen elmoso-, lyodott. Aztán Kolka segítségével fintorogva lehámozta magáról a kabátot, és némán bement az ebédlőbe, leült egy székre, és összeroskadt, mint egy üres zsák. Varvara Afanaszjevna ránézett, és a könnyek megint kiperdültek a szeméből, furij Leonyido- vtcs és Kolka tátott szájjal bámulta Bakalejnyikov tarkóján a fehér hajat; a cigarettájuk kialudt. Bakalejnyikov körülnézett a csöndes ebédlőben, zavaros pillantása megállapodott a szamováron: néhány pillanatig a ragyogó hajlaton tükröződő, torz képmását bámulta.. — Igen — nyögte ki végül értelmetlenül. Kolka az első szó hallatán úgy döntött, hogy megkérdezi: — Ide figyelj!... Meglógtál, mi? Mondd el már, mit csináltál náluk? — Tudjátok — kezdte lassan Bakalejnyikov. — Ezek, képzeljétek, csak kórházi gallérban voltak. Ezek a kék petljuristák. Fekete körgallérban ..i — Még mondani akart valamit, de ehelyett váratlan dolog történt vele: a hangja elcsuklott, s ősz fejét a kezébe temette, hangosan felzokogott, mint egy asszony. Varvara Afanaszjevna, bár nem tudta, miről van szó, abban a pillanatban szintén zokogni kezdett, furij Leonyido- vics és Kolka annyira zavarba jött, hogy elsápadt. Elsőnek Kolka tért magához, és rohant a dolgozószobába a valeriánáért, ]u- rij Leonyidovics pedig megköszörülte a torkát, és csak úgy, a semmibe, azt mondta: — Igen, moslék egy ember ez a Petljura. Bakalejnyikov meg fölemelte sírástól eltorzult arcát, és zokogva azt kiabálta: — Otonállók ... De én ... En ... Értelmiségi söpredék. — Erről se lehetett tudni, kinek szól. Eterszag terjengett. Kolka reszkető kézzel számlálta a pohárba hullajtott cseppeket. XXX Egy óra múlva az egész város aludt. Doktor Bakalejnyikov is. Hallgattak az utcák, az eltorlaszolt kapualjak, a csukott kapuk. Egy lélek sem volt az utcákon. A folyón túlról, a nyugtalan, sárga fényekkel teli Szlobodkából, a fehér lámpasorral megvilágított híd felől egyetlen hang se hallatszott. A fekete emberkígyó, áthaladva a városon, nyomtalanul beléveszett a másik oldalon a sötétségbe. A Szlobodka feletti égbolt gyé- mántvillogású bársonykárpitján csodával határos módon ismét ott hunyorgott az esthajnalcsillag. Kicsit véresen; mellette a Tefútrend ezüstfehér vállszalagja. KIRÄLY ZSUZSA fordítása r»w m mrw» 1 FIATAL SZOVJET KÖLTŐK ÉS ÍRÓK Külföldön még mindig Jevtusenkot, Voznyeszenszkl] és RozsgyesztvenszklJ méltatják fiatalként, panaszolják a fiatal szovjet költők és írók, pedig a náluk ifjabbak közül Is eltávoztak már az élők sorából, mint például Nylkolaj Rubcov. Nem szabadna tehát ennyire félve közeledni az Ifjabb nemzedékhez. Az idő körforgása hozza-viszi az írókat, s ők helyet kérnek és kapnak is, mert nagyon sokat foglalkoznak az orosz falu életével, erkölcsi normáival, a szerelemmel, a magánnyal, a háborúval. Ez utóbbi tény kissé megiepő, mert a fiatal szerzők, a húsz-harmincévesek nem a saját életüket, élményeiket mondják el, amikor a háborúról írnak, de mégis megörökítik, mert az az embereket még mindig foglalkoztatja. Akadnak más gondjaik, élményeik is, és mint ahogy az a versekből kitűnik, nem rejtik véka alá véleményüket. Nyelvezetükben főleg Puskinhoz, Jeszenyinhez térnek vissza, formailag műveik tiszták, ötletesek, máskor meg szinte a vers határára sodródnak, de mégis gyöngyöző tiszta költészet az, amit az asztalra tesznek. Hogy magyarul Is ilyen szépek ezek a versek, az már a fiatal magyar fordítók érdeme is. NEMFTH ISTVÁN OLEG CSUHONCEV: JÁZMIN Sárgarigó sír, jázminillat szakad, és csak remélgeted, hogy nem lehetsz magad. Öly csöndes a kütmély. A vödör belebú. Vihar elrobogott. De a tej savanyú. Ágaskodik a tölgy is egek tetején, fölborzolt lombja most a hullámzó sörény. Ahogy lehet, úgy élj, sóhajts létet, halált! Szívd be a hasztalanság jázmínillatát! Nem jutott osztályrészül minden, ami jó? Hát hallgasd, hogyan sir fölötted a rigó .., JURIJ KUZNYECOV; COGOl TITKAI 1 - . Zászló Kulikov mezejéről Pattanok holló lovamra, ezer évünk eldobogott. Nem ér patkó patanyomba, nem ér hold be pirkadatot. Földeknek, egeknek halma körbezárni hiába akar: elhoztam testemre csavarva tépett lobogód, Diadal. Csupalyuk zászló, Oroszország, azon látni át messzi utad — idehoztalak — hogy befoldozzák utódaink szakadásaidat. VJACSESZLAV KUPI^IJANOV: FŐPRÓBA — Ez hallatlan! ■— háborog a karmester. Senki sem hajlandó játszani mások idegeivel. — Ki látott ilyet! — döbben meg a koreográfus. — Senki sem hajlandó úgy táncolni, ' ahogy fütyülnek. — Ez tűrhetetlen! — panaszkodik a koncertmester. — Senki sem hajlandó más húrokat pengetni. — Lázadás! — gyanaks- ■ — Senki sem hajlandó eljátszani a szegény Yorickot. .Veress Miklós fordításai ALEKSZANDR ZSITYINSZKIJ: AVÁLTÓŐR helyiérdekün utaztomban hallottam meg a hirdetést. Odakinn nyirkos téli erdők suhantak hátrafelé, a vezető pedig elsorolta a mikrofonba, milyen szakmákban hirdet felvételt a vasúttgazgatóság. Százszázalékos volt a relatív páratartalom. A felsorolt szakmák közül egyikhez sem értettem, és ettől valahogy elszomorodtam. Az elszalasztott lehetőségek lajstromának végén áll a váltóőrség. „Egyedülálló váltóőröknek munkásszállást biztosítunk“, hangzott még a hangszóróból, azután csönd lett. Mindig is egyedülálló voltam-, de még sose voltam magányos váltóőr. Nem mondhatnám, hogy szeretem a magányt, a váltóőri hivatás se vonzott ellenállhatatlanul. Am az összetételben, hogy egyedülálló váltóőr, valami felfoghatatlan varázs rejtőzött — any- nyi titokzatosság, otthontalanság, kitaszítottság és esendőség, hogy azonnal leszálltam a helyiérdekűről és keresni kezdtem a vasútigazgatóságot. A vasútigazgatóságon valószínűleg ■ azt hitték, hogy a munkásszállásra van szükségem. Egy fémgombos fekete zubbonyt viselő férfi a fény felé tartva sokáig nézegette kérvényemet, s miközben a munkásszállásra való utalást kereste benne, egyszerűen figyelmen kívül hagyta a váltóőr magányáról szóló legfontosabb részeket. Eszébe se . jutott volna, hogy a munkásszálláson a magány értelmét veszíti. — Egyszóval váltóőr akar lenni? — kérdezte végül, és olyan gőgösen vetette föl a fejét, hogy orrlyukai úgy meredtek rám, mint egy dupla csövű puska torkolata. — Egyedülálló váltóőr — helyesbítettem. — Igen, az egyedülálló váltóőröknek munkásszállást biztosítunk — jelentette ki elégedetten. — En nem kérem ezt a kiváltságot ^ mondtam. Valószínűleg helytelenül viselkedtem, vagy oda nem illő szavakat mondtam, mert a tisztviselő fészkelődni kezdett a karosszékben, szemén riadalom suhant át. — Visszautasítja a munkásszállást? — kérdezte elgondolkozva, majd megint fölvetette a fejét és elkiáltotta magát: — De hát, mit akar? — Figyeljen ide! — mondtam. — Bízzon rám egy váltót! Igyekszem hasznos lenni... A magányomnak pedig semmi elvi jelentősége nincsen a maga számárai — Nincs váltónk! Egyetlenegy sincs! — kiáltotta, és igyekezett minél messzebb tolni a kérvényemet. — Vigye innét, az isten szerelmére! ... Nagyon kérem! Egy csomó más munka van, tanfolyamok, ösztöndíjak, előléptetés.. .• — Ez az álmom —■ mondtam. — Bízzon rám egy váltót, adjanak egy bódét, egy szemafort, vörös és sárga jelzőzászlókat... Vagy azokat is megvarrom én magam. Ez jobban megfelel magányos állapotomnak. Ha minden kötél szakad, még szemafor se kell. A vasutas aláírta a kérvényt. Es most váltóőr vagyok. Van egy saját bódém-, amelyet egy villanykörte fűt —■ egyébként világítani is ez világít. A váltó ‘ sincs messze: vagy két kilométer, s én napjában néhányszor oda-vissza megteszem ezt az utat. Teljesítménybérben vagyok, a fizetésem attól függ, hány vonat halad át. Előfordul, hogy valamilyen okból nem járnak a vonatok, de ez ritka. Munkámban az a legfontosabb, erre hamar rájöttem —, hogy kitaláljam, mikor, jönnek a vonatok,'mert menetrend az nincs. Igaz, rám akarták sózni a tavalyit, de visz- szautasítottam, inkább az intuíciómra hagyatkozom. Egyébként kétszeres intuícióra van szükségem, mert nemcsak azt kell kitalálnom, hogy jön-e a vonat, hanem azt is, hőgutát kell-e állítanom a váltót. Italában félórával a vonat áthaladása előtt mindig kitalálom, hogy jön-e. Éppen időben, hogy komótosan kiérjek a váltóhof, s ott pedig, miután feltűntek a vonat fényei, néhány röpke másodpercem marad, hogy eldöntsem, át kell-e állítani a váltót. Általában nem állítom át, de néha előfordul, hogy engedékenységemet átkozva, mégiscsak megteszem. Valahogy sosincs kedvem átállítani a váltót. A váltóm rendkívül egyszerű szerkezet. Mondják, hogy vannak sokkal bonyolultabbak is, ám az ilyeneket a sokkal egyedülállóbb őrök kezelik. En még nem vagyok eléggé magányos. Még rám mosolyognak a lányok a vonatablakokból, úgyhogy korlátlan lehetőségeim vannak az öntökéletesítésre. Az én váltómhoz vezető központi sínpár itt válik ketté egy jobb és egy bal oldali ágra. Ezt a terminológiát egyszer s mindenkorra meg kell jegyezni, és sohasem szabad szem elöl téveszteni. A váltót a vonat áthaladása előtt kell átállítani, az áthaladás már késő. Vagyis, hogy utána is át lehetne állítani, de ennek kevés értelme lenne, Bs semmiképp se szabad átállítani, amikor a vonat épp áthalad rajta, mert ennek beláthatatlan következményei lennének. Erre nyomatékosan figyelmeztetett mesterem, aki maga is egyedülálló váltóőr volt, de aztán váratlanul visszatért hozzá a felesége a gyerekükkel, s ezzel arra kény szerit ette, hagy munkát változtasson. Miután átállítottam a váltót, általában mellette szoktam állni,s a jobb kezemben sárga zászlót tartok. Közben az elsuhanó ablakokra emelem a tekintetem, remélem, hogy az utasok méltányolják igyekezetemet, pontosságomat, és teljes önzetlenségemet. Persze, nem várok semmiféle elismerést, ám igen jól esik, ha egyik-másik nő kidob egy szál virágot vagy egy gyerek grimaszt vág. Legtöbbször azonban csak az üres üvegeket dobják ki az ablakon, és ettől nagyon ideges leszeki Miután áthalad a vonat, megkenem a váltót, majd visszatérek a bódémba. Es akkor következnek a percek, amelyek kedvéért feladtam régi hivatásómat, és beálltam egyedülálló váltóőrnek, aki még a munkásszálláshoz- sem ragaszkodik. Előveszem szeretett játékomat, az NDK-gyártmányú, tizenkét milliméteres nyomtávú játékvas- utat, és összeszerelem a padlón. Mozdonyom csak egy van, de váltóm számtalan, ezek némelyike összehasonlíthatatlanul oonyo- lultabb annál, amelyért a fizetésemet kapom. Kezemet az elektronikus irányítópultra helyezem, majd lehunyom a szemem, és végigfuttatom ujjamat a billentyűkön, mintha zongoráznék. Hallom, hogy csettegnek a váltóim, és zümmögve robog a kis mozdony. Még egyszer sem siklott ki, pedig olyan bonyolult utat jár be, hogy megáll az eszem. A játékhoz tökéletes magányra van szükségem, egy szál egyedül kell lennem, kétségtelen, hogy ez a játék nem való a munkásszállásra. / *gy a szakmában is tökéletesítem magam. Ilyen gyakorlat után semmiféle nehézségem nincs a gondjaimra bízott váltó kezelésével, csak unalmas. Unalmas, mert a választásról, hogy erre vagy arra menjen-e a vonat, igazán nem állíthatom, hogy teljesen igénybe venné ihletemet és fantáziámat. eginkább az keserít el, hogy munkám, a játéktól eltérően, teljesen értelmetlen. Néhányszor már meggyőződhettem arról, hogy mindkét sínpár egyenlő jogú. Teljesen mindegy, hogy a vonat melyiken folytatja az útját. De ez még mind semmi: nagyon jól tudom, hogy az én váltómtól vagy öt kilométerre van egy másik ugyanolyan szerkezetű, de ellentétesen működik, egyesíti a két sínpárt. Ott is van egy váltó, meg egy váltóőr, akinek harminc évi gyakorlat, van a háta mögött. Bármelyik sínpáron küldöm felé a vonatot, visszaállítja a központi vonalra. Mást nem ts tehet. Egyébként azt hiszem, már kiismert, és jó előre tudja, hogy a jobb vagy a bal oldali sínpáron kell-e várnia a felőlem érkező vonatot. Egybként 6 is teljesen, tökéletesen magányos. BRATKA LASZLÖ fordítása T
