Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1981-10-13 / 41. szám
A z ötemeletes ház tetején automata mosögép, zászló, hordók; falán feliratok, mázolmányok ékeskednek. A magas épület mint felkiáltójel a pontok között, elüt a többi háztól. A járókelők közül sokan megállnak és feltekintenek rá, már csak azért is, mert szemközt van a jókora virágpíac, s ott amúgy is sok a vásárló, sétálgató. A látvány csak keveseknek furcsa és szokatlan, hiszen Amszterdamban szinte minden negyedben látni nem is egy hasonlóan kicicomázott, klplngált épületet. A többség azt is sejti, tudni véli, hogy odabent lakásfoglaló fiatalok laknak, akik nem épp törvényes módon költöztek a falak közé és élnek ott. De biztosat, pontosat még maguk a helybeliek közül is kevesen tudnak, mivel a lakók nem engednek maguk közé idegent, riportereket. Erről a bizalmatlanságról mit sem tudtam, amikor kopogtatni, majd csöngetni kezdtem a kapun, majdpe- dig fütyültem, dugja már ki valaki kor húszán voltunk, de pillanatnyilag már csak tlzenketten élünk, lakunk itt. S ml lett azokkal, akik korábban itt laktak? — űk még tavaly nyáron elköltöztek az épületből, így az üresen maradt Tudomást szereztünk a házról, majd kérvényt nyújtottunk be az illetékes hatóságnak, hogy jutányos áron szeretnénk bérbe venni a lakásokat. Erre azt a választ kaptuk, hogy sem ilyen, sem olyan áron nem kaphatjuk meg. Mi húszán összefogtunk, és beköltöztünk. — Korábban hol laktatok? — Ki hol. Én a szüleimmel éltem, de roppant kritikus körülmények között Mások albérletben, az utcán vagy szintén a szüleiknél. A lényeg az volt, hogy önállósítani szerettük volna magunkat, saját lakást akartunk, előbb szépszerével, de nem kaptuk meg, hát elvettük erőszakkal. — Ügy tudom, ebből kifolyólag a rendórséggel is meggyűlt a bajotok)’ n És megtudhatnánk, milyen az a „közös vllágnézet‘‘-etek? i— — Elsősorban abban egyezik álláspontunk, hogy elítéljük a tőke, a tőkések hatalmit, a kapitalista, tehát az igazságtalan társadalmi rendszert, a fegyverkezést, ami csak megnyomorítja, lealacsonyítja az embert. Ml a szocialista országok által megvalósított modellekkel szimpatizálunk, ezeknek az országoknak a mindennapi életéről foghíjasak ismereteink. — Gyakori téma ez körötökben? i— ph, ml nagyon sok időt fordítunk egymás véleményének megismerésére. Nagyon sokat beszélgetünk, vitatkozunk ezekről a dolgokról. Bár nincs nálunk kommunahangulat-, élet, mégis figyelünk egymásra, s csak olyan embernek engednénk meg, hogy ide jöjjön lakni, akinek a világnézete, álláspontja megegyezik a miénkkel. — És ml például beköltözhetnénk a ház egyik szobájába? AMSZTERDAMI LAKÄSFOGLALÖK LÁZADUNK, AHOGY TUDUNK! az orrát, nyissák már ki a kaput. Annyit tudtam csak, hogy Amszterdamban is, akárcsak szerte Nyugat- -Európa nagyvárosaiban, a fiatalok, elsősorban a tizenévesek üres lakásokat foglalnak el, nem hajlandók lakbért fizetni, tiltakoznak bizonyos dolgok ellen, s emiatt gyakran meggyú llk a bajuk a rendőrséggel. (Arról már csak idehaza a híradó filmjéból értesültem, hogy a nyugat-berlini la kásfoglaló fiatalok egyikét a rendőrség lelőtte.) E hiányos értesülései met akartam hát első kézből pontosítani, amikor már jó tíz perce álltam a ház előtt, amelynek ablakai tárva- -nyltva, de senki sem nyitott ajtót. Egy újabb füttyentésre az ötödik e- meletl ablakból kinézett egy lány. — Ml van? — kérdezte. — Beszélni szeretnék veled, vele tek. Nem nyitnál ajtót...? Int, egy pillanat, majd kisvártatva a negyedik emeleti ablakban jelenik meg. A párbeszéd megismétlődik. .De úgy látszik még most sem érti, mit akarunk, s egy emelettel lejjebb jön. — Lejönnél az ajtóba, beszélni sze telnénk veled? Eltelik egy kis Idő, amikor végre nyílik a fekete, telefirkált ajtó. Elg', nagyon fiatal lány nyitotta kis rés nyíre. Haja a punk-rock zenészek vi seletéből Ismert. Bemutatkozunk. — A házba nem jöhettek be, de itt beszélgethetünk. — Mikor és hányán foglaltátok el' ezt a házat? >— Még tavaly decemberben. Ak— A lakásfoglalást kővető napokban ránk tört a rendőrség, és céljának elérésében nagyon brutális módszereket alkalmazott. Éjszaka leptek meg bennünket. Akit itt találtak, mind bevitték az örszobára. Ujjlenyomatokat vettek tőlünk, lefényképeztek bennünket. Szóval nyilvántartásba vettek minket, akár a bűnözőket, ami már magában ts sértő, megalázó. Egy hétig tartott a kihallgatás, addig benntartottak. Ehhez nem volt joguk, hiszen senki sem tett ellenünk feljelentést, nem követtünk el törvénysértést. — És aztán? — Aztán kidobtak bennünket az utcára, mondva: „Ogy is kifüstölünk benneteket a lakásokbóir Ezért tehát a bizalmatlanság mindenkivel szemben, megértheted. Ezért nem a- karjuk azt sem, hogy itt az épületben bárki is fényképezzen. — Azóta hogyan éltek Itt? — Ha nem kéne rettegnünk a rendőrségtől, egészen jól meglennénk. Igazságosan felosztottuk a szobákat és ma már úgy-ahogy otthonossá tettük. Én egyébként medika vagyok, a .havi 7.00 güldenes ösztöndíjamból élek.- -- - - — Meg lehet ebből élni, hiszen ez kevés pénz? — En kijövök az összegből, mint akárcsak a társaim, vegetáriánus vagyok, nagyon kevéssel beérem. E- gyébként közös világnézetünk mellett ez az egyik fő tényező, ami összeköt bennünket. — Ha nektek is hasonlóak az elvettek, akkor jöhettek, szívesen látunk. Igen, mondjuk, sok szempontból hasonló véleményen vagyunk, s így már semmi akadálya sem lehet annak, hogy körülnézzünk a házban, egy-egy lakásban. Erre már Joseflna — így mutatkozott be — se tud ellenérvet fölhozni, kénytelen beengedni bennünket. Bár kikötése, hogy a fényképezőgépet tegyem a táskámba, és ne használjam később sem. Megteszem, és máris kapaszkodunk föl a lépcsőkön, amelyek telistele vannak limlommal. Akármerre nézek, kis kézi munkagépeket, szerszámokat, téglát, ablaktbkokat, ajtómelléket s a lakástalanításboz egyéb szükséges eszközöket látok. Közben már elhagytuk a második emeleti fordulót is, amikor két szembejövő, szintén hasonló frlzurájü fiatal furcsán mered ránk. Majd a harmadik emeleten Jo- seftna hatalmas latosába, pontosabban egyetlen hatalmas szobájába Invitál. A szoba már csak azért is tágasnak tűnik, mert alig van benne bútor. Mindössze egyetlen íróasztal a közepén, mellette szék, odébb egy karosszák s .egy pici asztalka. A sarokban ruhaszárító kötél, ráaggatva néhány farmernadrág és szoknya, ing, zokni, pulóver, alsónemü — Jo- sefina ruhatára. Az ajtó mögötti bemélyedésben ágy, amely a plafonról csüngő kötélen lóg, létrával kell rá felmászni. Az asztalon jegyzetek, könyvek és egy mini bűvös kocka. — Miért csak a legszükségesebb bútor kapott itt helyet? —Anyagi okok miatt is, de elsősorban azért, mert puritán életet élek, s ahhoz egyébre nincs szükség. — Tehát megveted a pénzt is? — Meg. Csak annyira van szüksé gém belőle, ami a létfenntartásomhoz elég, ha már Ilyen berendezésű a világ. — Ha most lenne mondjuk egymillió dollárod, mit kezdenél vele? >— Az bizonyára nagyon nagy pénz. Épp ezért szétosztanám a nálam még rosszabb helyzetben élők között. I— A lakbért visszamenőleg nem fizetnéd ki? — kérdezem, és kicsit humorizálni próbálom a cseppet sem mulatságos helyzetet. Az elfoglalt ház Amszterdam belvárosában, amelyben tizenkettőn laknak — Nem, ezek után már nem. A villanyszámlát rendszeresen fizetjük, de a lakbért nem vagyunk hajlandók fizetni. Ogy érezzük, ml is, mások is, hátrányos helyzetben vagyunk. Kevés és nem megfelelő szociális meg egyéb juttatásokban részesülünk, és ezzel szeretnénk helyzetünkön Javítani. Figyelmes leszek a szoba falán levő különös fényképekre. Már az is meglep, hogy nem beat-zenészek vagy egyéb hóbortos poszterek vannak kl- aggatva, hanem komoly, nyakken- dős férfiak, politikusok. Miért, kérdezem? — Én megvetem azt a hülye ordítást, jóllehet gitározni szeretek. Engem, minket komolyabb dolgok érdekelnek, a mindennapi élet. Ezt pedig a politikusok csinálják. így kerültek szobám falára az egyes holland pártok vezetőinek a fotói. M Mit gondolsz, meddig lakhattok Itt? n A rendőrség a sajtóban meg egyéb fórumokon állandóan fenyegetőzik. Mi kitartunk, ha kell, szembe Is szállunk velük puszta két kezünkkel, mert más fegyverünk nincs, meg nem is akarunk a kezünkbe venni. És ha győznek is, hurcoljanak bárhová, soha nem fogunk beletörődni abba, hogy Igazságtalan, embertelen társadalmi rendszerben élünk, ahol a tőke diktál mindent, ahol az az ember ér csak valamit, akinek pénze van, aki fizetni tud. Ebbe sohasem fogunk beletörődni, és a magunk módján, a magunk eszközeivel tenni is fogunk ellene — e lakás- foglaló akcióink is ezt akarják demonstrálni. Lázadunk, ahogy tudunki V. K A ház telefirkált fűbejárata Sokfelé látni utcai zenészeket, akik reggeltől estig pengetik a húrokat 1
