Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1981-09-08 / 36. szám

ép vagy!

y Matias Grete mögé állt, telein- tetük találkozott a tükörben. Meglógta a csípőjét, s maga felé fordította.

— Nagyon szép nagy ebben a ruhában.

— Te haszontalan, ez már hétéves — mosolyodon el Grete, és meghúzta Matias fülét. — Az a vicc, hogy tényleg szépnek érzem magam benne, ha mondod. .

— Az is vagy — bizonygatta Matias.

— Csak egy ősrégi, kék pöttyös pamutruha.

— Kék pöttyös? Tudod, mik azok a pöty tyOk? A szemeid. Nem, nem most, hanem, alkonyatkor. Sötétek és kékek, fis békések, mint az alkonyat.

Matias összecsippentette a ruhaanyagai Greta vállán. Elnevették magukat, egy pillanatra egymáshoz simultak, aztán Grete kibontakozott az ölelésből, és tovább kefélte a haját. Sűrű, fényes haja megzizzent a keze között.

— Megtaláltad a nyakkendőt?

— Nem, de a cipőfűzőt igen. Eldugtad a fiókba a csomagolópapír és a spárga közé.

— Na látodl

— Mit?

— Hogy van benne valami rendszer.

— Mi a csuda rendszer van a papír meg a cipőfűző között?

— Hát a spárga. A spárga és a cipőfűző. Mindkettő kötözésre váló

— Vagy úgy. Világos.

Grete észrevette a tükörben, hagy Matias elfintorodik.

— De hol a fenében van a nyakkendő?

—Majd a cipőfűzőt kötöm fel helyette

— Indítványozta Matias ártatlan képpel. — Az is kötözésre való, mint tudjuk. '

Grete elnevette magát, azzal az érdes nevetéssel, amitől Matiasnak — így szokta mondani — a meleg futkározik a hátán.

— Mindenütt megnézted? — Grete kék szalaggal kötötte meg a haját á tarkóján.

— Azt hiszem, a kenyeresdobozban még nem.

— Na és a könyvespolcon? Ott megnézted? Már emlékszem, a könyvespolcon van.

— Hogy kerül oda?

— Csak úgy odatettem, olyan kicsi itt a szekrény.

— Azért annyira nem, hogy egy nyakkendőnek ne találnál helyet.

— Jó, Jó, édes. Hát nem klassz, hogy eszembe Jutott?

— Lenyűgöző.

Matias végigment a szobán, amely mintha túlságosan kicsi lett volna hosszú testéhez. Magas volt, szőke, s azzal a kissé szabálytalan ritmusú elővigyázatossággal mozgott, amely gyakran megfigyelhető a hosszú kezű és hosszú lábú embereknél, akik mintha szüntelenül azzal számolnának, hogy megbotlanak valamiben, vagy levernek valamit. Egy menüettet fütyült, a- ■ mely halkan szólt a recsegő öreg rádióból, tisztán és óvatosan fütyülte a régimódi dallamot. Amikor Grete bejött, elkapta a derekát. s néhány lépést táncolt vele. Több mint egy fejjel magasabb volt nála.

— Kicsim — mondta —, nekünk a menüett és a finom emberek korában kellett volna élnünk. Suták és zavarodottak vagyunk. nem boldogulhatunk egy ilyen korban, mint a miénk.

— A dzsessz-korbaa?

— Igen, a dzsessz-korban. A világ dzsesszt táncoltat velünk, nem érzed? Agyonhajszol és eltorzít minket, és elpusztítja bennünk a boldogságot.

G rete felnézett a fiú arcába; nyílt," meztelen arc, becsvágyó alsó ajak, a- mely valahogy leplezte kissé kiálló illát, bozontos, majdnem rőt szemöldök a szelíd, zöldes szem fölött, amelyet feltűnően sűrű szempílla keretez. A lányok mindig irigyelték ezért a szempilláért.

— Szerintem nekünk... csodálatosan Jó dolgunk van, Matias.

Szótlanul álltak. Matias ujjával felemelte Grete állát:

— Ogy érzed, Grete?

Grete bólintott, lehunyta a szemét, néhány másodpercig sután remegett a szája széle. Matias lágyan megcsókolta, magához szorította, megsimogatta, sűrű, fényes haját. Megcsókolta a nyakát.

— Van még időnk, hogy ...?

Grete megfogta a csuklóját, és maga felé fordította az óráját. Melegen, Játékosan elmosolyodott, megrázta a fejét:

— Tíz perc múlva megy a busz.

— Mehetnénk a motorral.

— Túl hideg lenne éjszaka visszajönni.

— Az én kis rokokólánykámnak pedig nem szabad fázni.

Megcsókolta a homlokát. Grete megigazította Matias nyakkendőjét, s le'söpört egy- -két pihét a zakója válláról.

— Hm ... most házasembernek érzem magam. — Áhítattal behunyta a szemét.

— Az is vagy.

— Csodálatos, csodálatos dolog a házasság. Nem tudnál még valamit csinálni? Begombolni az ingemet, megmosni a fogamat? — llis butám.

— Igen. A tiéd. ’

Épp hogy elérték a buszt. Futottak a ■negállóig, elöl Matias, hadonászva és integetve, hogy a sofőr megvárja őket, utána Grete, csattogva *a magas sarkú cipőben, térdéhez tapadó, lobogó ruhában. Lihegve, jókedvűen huppantak le az ülésre, Grete véglgsimította a haját, Matias rögtön pénz után kezdett kotorászni a zsebeiben.

— Ma este jólnevelten kell viselkednünk — mondta halkan. — Csak egy-egy koktélt iszunk, jó? És vigyázz, hogy ne igyál túl

sok bort a vacsorához, mert akkor rögtön vihogni kezdesz, tudod?

Grete máris vihogott.

— Jó kislány leszek. *

— Mégiscsak a főnököm. Nem kell fel tétlenül rosszabbnak mutatni magunkat, mint amilyenek vagyunk. Meglepő, hogy meghívtak minket, nem?

Grete bólintott.

^Szeptember volt, a lemenő nap fénye laposan 'vilá^totiá"Jnag a kerteket, amelyek mellett elhaladtak. A házfalak hosszú, há- vös árnyékot vetettek a pázsitra, ahol a nyár késői virágai parázslónak az ágy ások ban.

Olykor egy-egy napsugár Grete arcára, hullott, s meleg alkonyt fénnyel aranyozta be. Matias azt szokta mondani, olyan az arca, mintha csak egy fotóművész számá ra teremtették volna. — Fotogénnek lenm at árnyékok befogadásának képességét je lenti — mondogatta. — A te arcod puha és ívelt, mégis szögletes, minden megvilágításban másképp fest.

mikor leszálltak, Matias megfogta a kezét. Egy ideig keresgélték az utcatáblákat, aztán elindultak egy sötét, frissen aszfaltozott járdán. A levegő tiszta volt, már magában hordozta a kora ősz metsző élét. A kertek felöl kissé bágyadt

lőne- és rózsaillat áradt. A léckerítések mögött szép, nagy házak sorakoztak, egy kutya csaholt, s fenyegetően követte őket a kerítés mentén.

— Aki ilyen szép helyen lakik, rendesebben is viselkedhetne — dorgálta Matias a kutyát felemelt mutatóujjal.

— Egy kicsit félek — szólalt meg Grete.

— Ugyan, mitől félnél?

— Nem tudom, de talán nem lesz miről beszélgetnünk, talán azt fogják hinni, hogy buta. és gyerekes vagyok, vagy ilyesmi.

— Nagyszerű. Hadd higgyék. Na, itt is vari a tizennyolcas szám. Klassz ház, ugye?

— Ühüm.

Matias kinyitotta a súlyos kaput, a kőlapokkal fedett úton fölmentek a bejáratig. Névtábla rézből. Kopogtató.

Grete megigazította a haját, idegesen le- simította a ruháját.

— Istenem, rendesen nézek ki?

— Gyönyörű vagy.

Matias végighúzta kezét a tarkóján, szokása volt ez az apró, gyors mozdulat, volt benne valami zavartság, s egyben némi csüggedtség is.

Béniről súlyos léptek közeledtek. Ez csakis ö lehet, a főnök.

— A, Jó estét kívánokl

Berle kezet fogott Gretével, kedélyes és barátságos volt, szlvarillatot árasztott, és Jóindulatú, kissé fáradt szemmel nézett rá.

— Örülök, hogy önt ts üdvözölhetem, asz- szonyom. Igazán örülök.

— Igen... — Grete bizonytalanul mosolygott. Berle lesegítette a kabátját.

— No, Matias, nehéz volt tdetalálni?

Nem ... busszal Jöttünk.

— Erre parancsoljon, asszonyom.

Berle bevezette őket a szobába. A szobákba. A szobákon keresztül pedig Berléné közeledett. Te Jóságos ég, a pamutruha ... Berléné valami selyemhatású almazöldben Jött feléjük, a ruha ráfeszült ápolt testére.

— Jó estét kívánok — mosolygott. Mindkettőjüknek kezet nyújtott. Különös parfümillat és várakozó mosoly vette körül őket. Az a rutinos sfinxmosoly, amely még nem döntött, barátságos lesz-e, vagy hűvös, egyelőre várakozik.

Berléríé keresztülvezette őket a szobákon, a nyakán vörös foltok égtek. A dauer egészen friss volt, talán a hajszíne is: gesztenyebarna a halántéknál aranyszőke fürtökkel. Megcsodálták a festményeket, a szőnyegeket, az antik ezüsttárgyakat. Meg a nagy kertet, ahogy teljes pompájában kitárulkozott az ablak mögött. A pázsit épp; oly gondozott és használatlan volt, mini benn a szőnyegek.

ztán mindnyájan leereszkedtek egy- -egy mély, szinte feneketlen fotelba, Berle koktélt töltött, koccintottak, egymásra mosolyogtak, és Berle újból üdvözölte őket. Berléné egy ezüstdobozból cigarettát kínált. Berle ragaszkodott hozzá, hogy Matias szivarra gyújtson.

— Könnyen Idetaláltak? — érdeklődött Berléné.

Igen, köszönöm, busszal Jöttünk — válaszolta ismét Matias, miközben Berle tüzet adott neki.

— De már spórolunk a kocsira — tette hozzá Crete.

Hirtelen elvörösödött, és olyan 'rhilyet

szippantott a cigarettájából, hogy köhögni kezdett.

— Értem — mondta Berléné.

Rövid szünet. Grete Matiasra pillantott. Olyan esetlenül ült ott a szivarral a kezében, akár egy komfirmáló élete első cigarettájával.

— Nagyon szép házuk van

— Nagyon szép a házuk — szólalt meg Matias.

Mindnyájan körüljáratták tekintetüket a lakáson. A bútorok méltóságteljes nyugalmat árasztottak, a tompított színek bizonyos előkelőséget és tartózkodást kölcsönöztek a szobáknak.

— Na igen — mondta Berléné. — De bizonyára maguknak is van már egy kedves kis fészkük?

— ö igen — bólintott Matias. — Nem valami különleges, de kezdetnek megteszi.

Kortyintottak, Berle javasolta, hogy ürítsék fenékig, és igyanak még egyet. Grete lopva Matiasra pillantott, az villámgyorsan visszahunyorított, és végighúzta kezét a nyakán.

Kiitták az italukat.

Berle és Matias üzleti dolgokról beszélgetett.

— Jó üzletet csinálhatnánk velük. Igen jó üzletet — mondta Berle, és némi aranyat csillantott Matias jelé. A mosoly többször egymás után megjelent és eltűnt az arcán. — Viszont oda kellene utazni, körülbelül egy hétre, azt hiszem.

Matias bólintott a sűrű szivarfelhő mélyén, és hunyorgott.

— Odautazni? — rezzent fel Crete, és Matiasra bámult, aki megint bólintott.

— Csak egy hétre — mondta —, gyorsan eltelik majd.

Berléné elmosolyodott, valami vidám, elnéző vonás jelent meg hűvös arcán.

— Nem örül neki? — nevetett. — Hamar meg fogja szokni.

Grete mosolyogni próbált, de a mosoly inkább rángássá sikeredett.

— A feleségem — mondta Berle, és lepöckölte a hamut a szivarról —, a feleségem remekül hozzászokott az utazásaimhoz. Remekül — tette hozzá, de nem nézett egyikükre sem.

Berléné felállt.

— Talán üljünk asztalhoz.

Az asztal megterítve állt az ebédlőben. A rózsaszín abroszon fehér porcelán, súlyos kristály poharak, ezüstvázában sápadtvörös rózsák.

— De gyönyörű — mondta Grete.

— Ugye? — vidult fel Berléné. — Egy régi empire modell után csináltattuk.

Berle bort öntött a poharakba, s hogy kitöltse a szünetet, megszólalt:

— Igen, a felesélgemnek nagyon jó ízlése van.

Ezt olyan szórakozottan mondta, hogy az volt az érzésük, tulajdonképpen valami mást akart mondani.

hidegtálon válogatott finomságok sorakoztak, a fehér bor hűvösen gyöngyözött a kristálypoharakban. Csak Berle és Maltas pakolta meg tisztességesen a tányérját. A feltűnően kis adag, amit Berléné szedett magának, elárulta, hogy ügyel a kalóriákra. Grete kényszeredetten csipkedett az ételből, Matias utazása járt a fejében.

— Nos, kedves, nem ízlik az étel? — Berle felemelte a poharát, és vidáman nézett Gretére. Vidáman, fáradtan. Gretének hirtelen úgy rémlett, hogy a vidám kis szemek mélyén valami sebzettséget, valami el- veszettséget és kétségbeesést lát, amiről nem tudja levenni a szemét. A gépies mosoly fel-feltünt Berle arcán. Grete bólintott, lesütötte a szemét, és letette a poharat.

— Pompás ételt — brummogta Matigs. — A háziasszony egészségéret — tette hozzá mindjárt, tele szájjal.

Grete ismét meglátta Matias kétes tisztaságú körmét, kedve lett vólna odadobni neki egy kOrOmreszelői. Nesze, te csóró fő- nökjelölt. Ráadásul letette a nyakkendőjét. Máskor Grete kedélyesen letörölte a foltot, és nagyon kedvesnek találta Matias ügye- fogyottságát, most azonban semmi ilyesmit nem érzett. Égett az arca a bosszúságtól.

— Íme; a mi trónörökösünk. Egy kicsit még kikupálunk téged, és akkor nagy dolgokat művelünk majd fiam.

Matias zavartan mosolygott, megint vé- gtghúzta kezét a tarkóján, s nevetgélt, hogy palástolja érzéseit.

A kávét a nappaliban szolgálták fel. Tüzet gyújtottak a kandallóban, a likőrnek cukoríze volt. Cigaretták, szivarok, hangok.

Halk ropogás a kandallóban, porceláncsOr- renés.

De mikor a pillantásuk találkozott, egy idegen nézett Gretére. Egy idegen, aki szokatlanul, majdnem hűvösen vizsgálgatta. Grete pedig fojtott haraggal nézett vissza rá.

Később whisky és szóda következett. Berléné imponálóan sokat ivott, Berle most már óvatosabb lett, Matias is szerény volt, Grete viszont kétszer annyit töltött magának, mint ő. Matias ránézett, de ő a szódára koncentrált, amit a pohárba öntött.

— Ogy látom, szereti a whiskyt — mondta Berléné tréfásan.

Grete bólintott, és nagyot húzott a pohárból. Ki nem állhatta a töményét, csak a bort és a barna sört szerette.

Berléné még beszédesebbé és nyájasabbá vált, felvidultan mosolygott Matiasra. De még a whisky mámorában sem volt soha őszinte a mosolya, most ts hazugsággal vegyült. A férjét minduntalan leintette, félresöpört mindent, amit az mondott, vagy mondani akart: „Eh, te, te...“ „ugyan, hagyd már, kedvesem...“, „ezt már sokszor hallottuk...“. „Hogy maga milyen aranyosi“ — mondogatta viszont Matiasnak.

Matias udvariasan mosolygott, de az alsó ajka megfeszült. Es nem maradtak el a Gretének címzett oldalpillantások sem. Matias résen volt.

Grete kiitta a poharát, elnehezedve, bágyadtan ült az ismeretlen mámorban, kancsal, álmos tekintettel .nézett maga elé.

„Egy szót se, egyetlen szót se szólok“ — hajtogatta magában. Dacosan belekapaszkodott ebbe az elhatározásba. Amikor beszéltek hozzá, kifejezéstelenül bólintott, de nem szólt egy szót sem.

egnémultál? — kérdezte egyszerre Matias. Es valahonnan messziről Gre te hallotta, hogy dühös.

Komoly arccal bólintott.

Berléné hahotába tört ki, Berle viszont a tenyere mögé rejtett egy ásítást. A szeme alatt barnás árnyék húzódott.

Amikor Grete megint tölteni akart a poharába, Matias megszólalt;

— Nem hiszem, hogy ez Jót tenne neked, Grete. Nem vagy hozzászokva.

Grete rákancsalított, beszívta az ajkát, és ostobán összeszorított szájjal elmosolyodott. Matias nem szólt többet, de amikor Grete a pohár feléig jutott, felállt.

— Lassan ideje megköszönnünk a ven déglátást.

— Ne, kedveseim, ne menjenek mégI — Berléné elkapta Matias zakójának ujját, és megpróbálta visszahúzni. Berle azonban már felállt.

Matias kezet fogott velük, mindent megköszönt. Megköszönte a remek estét, Grete is felállt, megingott, s egy szék támlájá-. nak támaszkodott.

— Én is köszönök mindent — mondta, anélkül, hogy rájuk nézett volna. Azután mereven, komolyan pukedlizett. Mindnyájan elnevették magukat. Matias karon fogta, az előszobában Berle felsegítette a kabátját.

Grete bukdácsolva lépkedett a kikövezett úton, elnehezedve Matiasra dőlt. A járdánál megállt, megkapaszkodott a kerítésben, és zavaros tekintettel Matiasra nézett.

— Remek este volt. Nagyon-nagyon köszönöm.

Bágyadtan mosolygott, és elkapta Matias nyakkendőjét.

— 0, hogy maga milyen aranyos, Matias! Fantasztikusan aranyosi A mi kis trónörökösünk, hát nem tüneményes?

— Gyere, menjünk.

Matias gyengéden magával húzta, taxit keresett a szemével, de még mielőtt talált volna, Grete rosszul lett. Elörehajolva, rázkódva állt egy bokornál, Matias tartotta a karjával.

Azután Grete sírva fakadt, és Máltáshoz bújt. /

— Bocsáss meg nekem, Matias...

— Kicsim, kicsim-— mondta Matias, fáradtan, és megsimogatta a hátát — mi ütött beléd?

— Többé nem teszek ilyet — hüppögte Grete gyámoltalanul.

Leállítottak egy taxit, Matias besegítette Gretét. A kocsiban Grete a vállára hajtotta a fejét.

— Ogy megijedtem, Matias — suttogta.

— Mitől?

— Néztem őket ...és magunkat láttam...

— És?

Grete nyelt egyet:

— Valamikor talán ők ts olyanok voltak, mint mi. Egy Idő múlva Matias megsimogatta Grete haját, és megszólalt:

— Igen, lehet.

Ekkor Grete fölegyenesedett, és Matias szemébe nézett, tekintetében mélységes szorongás tükröződött.

— Ml Is ilyenek leszünk? — suttogta elfúló hangon.

Matias belenézett a nagy, fekete pupillák ba, őt is megcsapta a félelem hideg szele. Fázósan borzongott.

— Nem — mondta —, nem leszünk ilyenek.

— Nem — mondta Grete ts.

Még szorosabban simultak egymáshoz a hátsó ülésen, mintha el akarnának bújta valami elől. Vagy megóvni magukat valamitől.

Sz. EgerszegI Erzsébet fordítása

•) Neves fiatal norvég írónő (1935-ben született]. Főleg novellákat és elbeszélése két 1«

BIOR» VIK: