Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1981-09-01 / 35. szám

ZSIVKO CSINGO

AZ ElSÖSZClÖTT IÄNY

kkór kezdett szakadni az eső, mikór megöltük Breser szatnarát. A völgy az idő tájt néptelen volt, akárcsak minden esztendőben tavasz eleién. Mély gödröt ástunk neki, azután eltemettük a szamarat. A lánynak meg azt tarvácsoltuk, most menjen el a faluból, amíg zuhog az eső, hogy ne lássák az emberek.

Éjszaka valóságos özönvíz zúdult le. Az öregek átkokat szórtak ránk:

■— Ezek még a tulajdon apjukat is meg- ölnék! — mondogatták.

Miért jött vissza az a lány Paszkvéliába? Elmehetett volna isten hírével, nem kereste volna senki. Hát akkor mtért jött vissza mégis?

Már hét álló nap és hét éjszaka szüntelenül szakadt az eső. Eltűntek a mezők, a kertek, az utak és a házak — hatalmas sö tét tenger hömpölygött az ámuló szemek előtt. A víz egykettőre elöntötte a falu utcácskáit. A házak ég jelé meredő tetői apró csónakokra emlékeztettek, melyeket a hirtelen támadt vihar tovaragadott a békés partokról.

Hét nap és hét éjszaka megállás nélkül ömlött az eső, halálos rázkódással remegett az ég Paszkoélia felett.

— Özönvíz — kiáltották az emberek rémülten.

— Özönvíz — visszhangozták az asszonyok félelmükben.

— Krisztus mondotta ezer és ezer... — szólalt meg valaki rekedten.

— Özönvíz — ordítozzák az emberek éS asszonyok a háztetőkön állva.

Az emberek tébolyodottan csapkodnak karjukkal a levegőben, mint a ladlkos, ha elveszti a lapátját. Talán keresztet vetettek.

Hét nap és hét éjszaka megállás nélkül zuhogott az eső. Eltűntek a barátságos, meghitt tárgyak. Lezúdult az öreg Plnhegy valamennyi folyója, és mindent magával ragadott. Igen, ez az özönvíz.

— Nem — mondta valaki —, ez még nem özönvíz.

— Közeleg — mondták az asszonyok — közeleg az átkozott ördög.

— Közeleg — szólalt meg az ember —, de még nem özönvíz.

— Hogy a ragya fussa el — szidták az emberek az egyházfit. — Hát akkor miféle ördög ez?

— Nem tudom — tért ki nagy ravaszul az egyházfi a kérdés elől, és alattomban nevetett.

— Nagyon is jól tudod — mondták <22 emberek.

— Ez az átkozott fattyú mindig ezt hajtogatja, csakhogy rlmánkodjunk neki — szidta valaki torkaszakadtából.

— A keservedet, beszélj már — kérlelték az emberek.

0 meg büszkén feszengett, mert mindenki őt nézte, mintha próféta volna, és persze, abban is biztos lehetett, hogy úgyse mászik fel hozzá senki a háztetőre, hogy elkapja a gigáját. Folyvást csak mosolygott magában.

— Beszélj már, te paszkvélial epitrop — kérték az asszonyok.

— Nem bánom —. szólalt meg komoly ábrázattal. — Evdokija Ivanova ifjúkommunista, aki várandós lett, felakasztotta magát.

— Micsoda? — hebedig az emberek nagy ámulatukban és zavarukban. — De hisz megöltéki

— Breser szamarát ölték meg — válaszolja az egyházfi kuncogva.

— Teremtőm — sóhajtanak fel az asszonyok megnyugodva. — Teremtöm, ne kíméld azt a sátánfajzatot, amelyik szétdúlja Noé apánk palánkjatt.

— Merre lehetnek most azok az Ifjúkom- munisták? — szólal meg valaki rekedt hangon, és kis híján belefordul a vízbe, annyira rázza a nevetés, hogy csak az utolsó pillanatban sikerül megkapaszkodnia a kéménybe.

— Gyűléseznek — hahotázik a többi a háztetőkön.

Ok voltak a mi öregszülélnk, a mi szüléink, ml pedig az 6 tulajdon vérük, teljes szívünkből gyűlöltük őket. Szó nélkül hallgattuk kárörvendő, kihívó nevetésüket. Am ez nem volt behódolás. Gondolataink másfelé kalandoztak, szemünk előtt megjelent a ml jó Evdokija Ivanova elvlársnőnk nevető arca, ővele beszélgettünk gondolatban, öt faggattuk hosszan és gyengében... 0, mennyi kérdést tettünk fel neki...

Valóban, miért is jött vissza? Hiszen örökre elmeheteit volna. Akkor meg miért jött mégis vissza?

Késő nyári éj borult Paszkvéliára. Az 6- rlást, érett gyümölcs-színű hold halkan a fák ezüstös csúcsa fölé emelkedett. Mosolyogva idéztük fel a nyárt éjszakák elfeledett, meghitt hangulatát, mikor érett gyű mölcsöt loptunk a kerítések alatt, hogy aztán eladjuk a katonáknak. Valahol a közelben csengő lánykacagás hangzott fel. Ilyen bűbájos-ördöngősen is csak a mi falunkban nevetnek a lányok, vagy talán a nyári ég tárult fel egy szempillantásra előttünk. Ördög tudja, hogy mi lehetett, de akkor kezdődött a gyűlés.

A macska járásánál is nesztelenebb lépések riasztottak fel bennünket.

— Elkéstem — jelentette be csendesen Evdokija Ivanova elvtársnő. — Egy kicsit

.elkéstem, elvtársak.

— Ml történt, drága elvtársnő? — kérdezte Vapo.

— 0... semmi, elvtársak, — mondta a láng-, az agyontaposott agyagpadlóra szegezve tekintetét. — Most késtem el először — suttogta.

~ Ez az első eset — szögezte le Vapo. — De bizonyára történt valami.

— Mondd el nekünk, hogy mi történt, elutársnő — biztatták a többiek is. — Mondd el csak bátran ...

— Megmondom — jelelte a lány. — Elmondom én bátran. Mindent elmondok. Ó, olyan nevetséges az egész!

Sokáig és féktelenül nevetett, rázkódott a nevetéstől, azután rövid ruhája alól kikandikáló térdére tette a kezét, s elsírta magát, mini egy kisgyerek. Később elhallgatott, mert meghallotta saját háborodott nevetéséi és megijedt. Összegörnyedt a gondolattól, mely váratlanul és hevesen tört ró. egész lényét betöltötte, s egy másik, távoli világba repítette. Ügy érezte, mintha valaki más hatalmába került volna, és az iszonyú mélység felé lökné. Újra hallotta:

— Te az én lányom vagy — .nondta neki az apja. — Ném az ifjúsági szövetség szült téged.

— Mit akarsz tőlem? — kérdezte a lány remegő hangon.

— Tudót te azt jól — mondta az öreg. — Bármilyen áron, de szerezd meg nekem azt az átkozott népi utalványt.

— De én nem tudom — védekezett a lány.

Ki ad nekem olyan utalványt?

— A szövetség. — mondta az apja. — Kérj tőlük.

— De nekem nem jár — mondta Evdoki- ja halkan, szinte suttogva. — En nem kaphatok népi utalványt.

— Kövess el mindent —■ mondta az öreg hideglelős hangon. Nem engedem, hogy a kicsik éhen vesszenek. Ha meg tudnám szerezni azt az istenverte utalványt, a saját életemet se kímélném. Tudod-e, te lány, hogy egyetlen utalvánnyal háromszor annyi ennivalót tudnánk szerezni, mint amennyi a mi egész fejadagunk? Háromszor annyi kenyeret egyetlen nyomorult utalvánnyal. Tisztában vagy te ezzel?

— Igen, tudom. Háromszor annyit — mondta a lány. — Ha várandós lennék, akkor rögtön adnának. Csak a terhes asszonyok kapnak népi utalványt...

— Hát akkor legyél várandós — mondta az öreg suttogva. Aztán hangosan megismételte: -— Legyél várandóst Mire vársz? Nincs sok vesztegetni való időnk.

— -Édesapám, maga megháborodott — mondta neki a lány.

El akart szökni Paszkvéllából — otthonról, az apjától, a kistestvéreitől...

— En megháborodtam — üvöltött az öreg, és mint akt megbomlott, fojtogatni kezdte a lányát. — Én, a te szülőapád nem tudom, hogy miket beszélek?! Ide nézz — s a padlóra mutatott, ahol félájultan feküdtek a ki-- esik —, miért holtak ezek a kis angyalkák? Kiégtek, mintha tűz emésztette volna el őket. A te kistestvéreid! Az öcséld éhen halnak, te meg szent akarnál lenni az ifjúsági szövetségben...

A lány halk sírása megindította az öreget, és gyengéden magához vonta. Alig hallhatóan ezt suttogta neki:

— Ne sírj, lányom, én Igazán meg fogok háborodni. Te vagy az én elsőszülött gyermekem, az én lányom. Azt hittem, hogy talán tudsz rajtunk segíteni. Bocsáss meg nekem, édeslányom...

— Nem tesz semmit, édesapám — mondta a lány. — Majd jóra fordul minden...

— Igen — mondta az apja. — Jó dolog, hogy ott rászoktatnak benneteket arra, hogy gondolkodjatok. Igen, még jóra fordul minden.

— Én most elmegyek a gyűlésre — mondta a lány.

— Jól teszed — mondta az öreg. — Már úgyis elkéstél.

Most ott ült a helyén és nézte a nyári csöndes éjszakát. A kertekben minden meleg nyári álomba merült. A csillagok lágy fényében úgy rémiéit, mintha minden tárgynak megvolna a maga álma.

~ Mi történt, kedves Evdokija Ivanova elvtársnö? — riadt föl Vapo halk szavára.

— Miért nem mondod el nekünk? — kérdezték a társai.

— Mondd el bátran, elvtársnő — biztatta Kisa Gyorcseszka, a vénlány. — Nekünk kötelességünk, hogy megismerjük a nép szenvedését.

— Így van — mondta valaki. — Nem szabad semmit sem eltitkolni az ifjúsági szövetség előtt.

— Nem erről van szó — mondta a lány határozott hangon. — Eszemben sincs eltitkolni.

— Akkor miért nem mondod el? kérdezte valaki.

— Elmondom — egyezett bele a lány halkan. Elmondom, elvtársak. Ez nem olyan egyszerű. Igen gyakran megesik a fiatalokkal.

— Magától értetődik -— mondta Kisa Gyorcseszka, a vénlány. — Minden megeshet az emberrel, amíg fiatal. Meséld el, elvtársnö.

— Igen — mondta a lány —, velük megeshet minden. Egyik este összefutottam Liljakkal, és sokáig együtt maradtunk. 0 lyan szomorú volt és olyan furcsákat beszélt: „Te eltávolodtál a népi tömegektől, Evdokija elutársnő — ezt mondta nekem. — Velem még beszélni sem vagy hajlandó. Aztán elsírta magát, mint egy kisgyerek, és a fejét a mellemre hajtotta. Én pedig meg akartam vigasztalni, a haját simogattam meg a hátát, bevallom, olyan édes érzés öntött el, akkor nem gondoltam még...

— Ha az eljön, akkor nem ts tud másra gondolni'az ember — sóhajtott fel Kisa Gyorcseszka, a vénlány.

— Velem akkor történt először — mondta a lány.

— Hát még ha először — suttogta szenvedélyesen Kisa Gyorcseszka. — Akkor az ember igazán nem tud másra gondolni.

— En félek, elvtársak — suttogta a lány.

— Ez is természetes — mondta a vénlány. — Mindenki fél, akivel egyszer megtörtént.

— Valami ficánkol énbennem — suttogta halkan a lány.

— Hát persze, hogy ficánkol — mondta Kisa Gyorcseszka, a vénlány. — Akkor is megtörténhet, ha először volt.

— Én igazán félek — suttogta a lány.

— 0, kis bolondom — nyugtatgatta Kisa, a vénlány. Azután gyengéden magához ölelte Bvdokiját, és lassan, egészen lassan végigsimított kezével a lány hasán. Egyszer, azután még egyszer, és amikor megblzonyosódőtt a dologról, gyengéden, barátian magához szorította a lányt, és a szeme könnybe lábadt.

— Sók szerencsét — mondta a vénlány sírva. — Kívánok neked sok szerencsét, elvtársnő. Te vagy az első közülünk ezen a vonalon, és egész Paszkvélia követni fog. Az első ifjúkommunista, aki világra szüli a nép első gyerekét. Sok szerencsét, aranyos elvtársnő!

Határtalan volt az örömünk. Paszkvéliába eljött a tavasz, és az ég újra zölddé változott.

Valaki remegő hangon indítványozta;

— Elvtársak, Evdokija elvtársnőnek azonnal népi utalványt kell szerezni az élelmiszerraktárban.

— Kettőt — visszhangozták lelkesen az elvtársak. — A nép első gyereke legyen olyan, mint a sólyom.

— Mint a sólyom, hitünkre! — kiáltották lelkesülten a többiek is.

Mennyire örültünk azon az éjjelen és valamennyi soron következő éjszakán. Egész Paszkvélia osztozott a ml határtalan boldogságunkban, tudomást szerzett a nép első gyerekéről. Nem szégyelltük magunkat senki emberfia előtt, és mint a győztesek, egyenesen az emberek szemébe néztünk. Leszámoltunk a vallással. Ég veletek, ti elfáradt szentek. Keresztet vetettünk rájuk, és teli torokból énekeltük az Acélt megedzik-et. Mi, akik még tegnap kecskét és szamarat legeltettünk... 0, milyen türelmetlenül vártuk a mi örömünk nagy napját. Ezt a napot vörös betűkkel írtuk be a ml ifjúsági naptárunkba. Ahogyan közeledett a várva-várt nap, nőttön-nőtt a türelmetlenségünk, ez volt a mi legelső gondolatunk és a ml legfőbb gondunk. Különös, babonás remegés futott el bennünket, erősebb és hevesebb annál, amit az asszonyok éreznek a férfi karjában, finomabb a tavaszi levél remegésénél. Hullámokban tört ránk, átjárta a szívünket odahaza, és amikor naphosszat vetettük az új magot Bászka földjein. A mi drága Evdokija Ivanova elvtársnőnknek egyre nagyobb fejadagot utaltunk ki a népi élelmiszerraktárból. Míg végre elérkezett a nagy nap, az iszonyú kijózanodás napja. Tavasz volt, és a nap már eltűnt Paszkvélia hegye mögött. Másodjára történt annyi esztendő óta, hogy a nap egy szempillantás alatt tovatűnt Paszkvélia hegye mögött.

— Isten tudja, ml lesz most — jósolgatták az emberek.

Letarolták a szívünket, mint váratlan fagy tavasszal a zsenge virágokat. Sokan nem tudták, ml ts történt voltaképpen.

A halk szavú Klimoszki fiú könnyes szemmel kérdezgette:

— Mi történt, elvtársak? Miért nem árultátok el nekem is? Szépen kérlek benneteket, az anyátok keservlt!

Senki sem válaszolt neki, senki sem nézett a zokogó fiú szemébe, ö pedig lázasan faggatta őket:

— Ml történt a ml gyerekünkkel?

— Semmi — mondta neki szomorúan Kisa Gyorcseszka, a vénlány,

— Hogyhogy semmi? — kérdezte a fiú szinte kiáltva.

— Evdokija Ivanova egyszerűen hazudott

— mondta Kisa Gyorcseszka csöndesen. — Nem is volt egyáltalán várandós.

— Te megháborodtál! — mondta Klimoszki. — Ügye, megháborodtál, és nem tudod, hogy mit beszélsz.

— Nem háborodtam meg, fiatal elvtársam

— suttogta a vénlány. Valóban nem volt várandós. ~ És a könnyek végigcsorogtak gyűrött, fekete arcán.

— Hogyan lehetséges ez? — hajtogatta a fiú, mintha eszét vesztette volna. — ugye, ez nem lehet?

— De igen — mondta Kisa, aki meg akarta nyugtatni a fiút. — Lehetséges, ha az ember rongyot gyűr a ruhája alá — hangosan rázta a zokogás.

Az éj ráborult Paszkvéliára. Evdoklját elvittük Paszkvélia hegyén túl, le a völgybe. Levágtuk Breser szamarát, és mélyen elástuk a földbe. A lánynak meg azt mondtuk, hogy még az éjjel hagyja el Paszkvéliát, hogy ne lássák meg az emberek. Akkor jött ránk a nagy eső. Igazán elmehetett volna a lány.

Már hét napja és hét éjszaka megállás nélkül zuhog az eső, mintha megnyílt volna az ég Paszkvélia felett. Az emberek kárör- vendően kiáltják át egymásnak a háztetőkről.

— Megölték szegény kis szamarat, a lány pedig felkötötte magát!

— Éljen a népi ifjúság!

Hát már sohasem szűnik meg ennek a zavaros víznek az átkozott zuhogása? A tulajdon jelszavainkat verik a fejünkhöz. Szemünk előtt vég nélküli sötét tenger húzódik.

Valaki azt kérdezte az elvtársak közül:

~ Most mit csináljunk?

— Valóban, mit csináljunk? — csatlakozott hozzá még néhány hang.

— Elmegyünk, hogy elbúcsúzzunk a mi jó Evdokija Ivanova elvtársnőnktől — szólalt meg Vapo.

— Ezen árvízen át? — kérdezte egy rekedt hang.

Mindnyájan rámeredtek.

6 pedig elszégyellte magát, és egészen halkan rebegte:

— Ezen a vízen át.

— Igen — csatlakoztak hozzá a többiek is. — Ezen a vízen át.

Az öregek a háztetőkön gubbasztva már nem nevettek. Elhűlt bennük a vér, mikor meghallották a megáradt víz dübörgését, melyen át akartak kelni. Ogy maradtak ott ég felé emelt karokkal. Talán keresztet vetettek.

GIMES ROMÄNA fordítása

Illusztrációs kép. Krascsenits Géza felvétele.

/